Miklós Gábor: Darabokra tépve, küzdelmekben égve

Metaforák egymás után, sőt metaforában egy másik metafora. Mint egy Ossian vagy EDDA Művek rockzene szövege, csak több mint 350 oldalon, és nem zenésítve, de prózában. Nagyon örülök, hogy ilyen szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató lett Böszörményi Zoltán Darabokra tépve című regénye, amely az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában jelent meg.

Arad és a cím alapján Magyarországra gondoltam, és előzetesen a szétszakított Magyarországgal foglalkozó regényt képzeltem magam elé, amelyet mindig érdeklődve olvasok. Ez is megjelenik a könyvben, de sokkal inkább egy mai, 2020–2021-es látlelet a nyugati világ ürességéről. Ugyanakkor Magyarország és a darabokra tépett magyar nemzeti életterünk görbe tükre, éles ellentéte a nyugati ürességnek.

A regény cselekménye a kanadai Torontó városában játszódik, és több szálon fut egyszerre. A szálak szereplői erősebben vagy gyengébben kapcsolódnak egymáshoz, ugyanakkor mindegyikre igaz, hogy ürességet, céltalanságot hordoz magában. A korábban nemes vagy nemtelen eszmék tüzében világító vagy épp elégő nyugati világ ma nem hordozza ezt a tüzet. Nem melegít, nem világít vele. Ez alól csak a magyar származású Éva és a hozzá kapcsolódó férj-szál, valamint Margit, a barátnő-szál kivétel.

A kanadai szereplők saját egyéni életük problémáit nem oldják meg, de inkább fokozzák. Szexuális túlfűtöttség, sehova nem vezető világjobbító elmélkedések, a gyakorlati, magyarul józan paraszti ész hiánya végig jellemzi a szereplők cselekedeteit. Igaz, neheztelni sem lehet rájuk, emberek ők, akik élik mindennapjaikat, ahogyan tudják. Egyszerűen hiányzik a kanadai karakterekből a nagy közös cél, a tenni akarás vágya. Pontosan úgy, ahogyan hiányzik a normális életcél a jólétbe belepuhult európai, észak-amerikai társadalmaknak is.

Éva és kanadai férje, Thomas Larringen az egyedüli kivétel. Évának köszönhetően Thomas megtanult magyarul, és a sok sikertelen irodalmi próbálkozása után érdekes módon Magyarország politikai, stratégiai helyzete; múltjával, jelenével és jövőjével foglalkozó gondolatok, érvek és kétségek lendítik ki a szürke és sikertelen hétköznapokból. A házaspár évtizedek óta nyomon kíséri Magyarország vagy épp Erdély küzdelmét, a magyarság megmaradására tett erőfeszítéseket. A maguk mikrovilágában ők is részesednek és hozzátesznek ehhez a küzdelemhez. Ezért sem süllyednek le a többiekre vonatozó maslowi piramis alsó(bb) szintjére. Fenntartja őket a küzdeni akarás egy nemesebb cél, a magyarság jelenlegi harcában való részesedés vágya. Megannyi metafora egymás után.

E pontban nem lehet szó nélkül elmennem a magyarság legnagyobb műve mellett, az egyetemes irodalom csúcsát ostromló, Shakespeare-rel, Goethével, Molière-rel együtt (vagy épp felettük) említett Madách Imre Az ember tragédiája mellett. Az utolsó sorok visszahangozzák Böszörményi Zoltán karaktereit is:

„…az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.”

Ahol van miért és kiért küzdeni, ott nemesebb ember tevékenykedik. Nekünk, magyaroknak kijut(ott) a mindenkori küzdelemből bőven, éljünk Aradon, Kolozsvárott, Kassán, Budapesten, Beregszászon, Szabadkán, Brüsszelben vagy épp Torontóban. Éljünk 1918-ban, 1956-ban, a ’80-as években vagy 2021-ben. Nincsen idő értelmetlen újkori hullámokra felülni: jóemberkedés illegális migrációs porcukorral leöntve, de nélkülözve mindenféle józan gondolatot, jogi ismeretet, a (jövő)belátás képességét. Nincsen idő szétforgácsolni erőforrásainkat, időnket elvesztegetni LMBTQ…αβδ…ЩБЙ stb. – ki tudja, még mennyi betű kellene nekik – csoportosulás célok nélkül élő egyedeire.

A regény vetett fel egy gondolatot bennem: miért tudott megmaradni ilyen sikeres-sikertelen 1100 év után is a magyarság a Kárpát-medencében ÉS közben világraszóló eredményeket ért el? Hogyan van az, hogy a török fenyegette Hunyadi Mátyás Magyarországának váradi várában dolgozták ki a hosszúsági fokrendszert a tengerhajózás és térképészet számára? Hogyan vált lehetségessé, hogy a három részre szakított hazánk egyik szegletében, az erdélyi Tordán mondták ki a világ első vallásbékéjét 1568-ban?! Hogyan lehetett a kassai születésű Gerster Béla a Korinthoszi-csatorna tervezője, és a Panama-csatorna társtervezője? Vagy Szent-Györgyi Albert C-vitaminnal kapcsolatos felfedezését azon szegedi egyetemnek köszönheti a világ, amely Kolozsvárról menekült Szegedre Trianon után?! Golyóstoll, villanymozdony, dinamó, mRNS alapú vakcina (megint csak Szegedről, de ezúttal Karikó Katalin), atombomba és hidrogénbomba, a híres Ford féle T-modell, telefonközpont, a forradalmasított vízilabda és labdarúgás, vagy a tenger nélküli Magyarország vizes sportjainak kimagasló sikere miért következett be?

Vagy említsük meg a magyar néplelket, a dacot és tenni akarás vágyát magában hordozó hétköznapi nők, férfiak és családjaik szerepét, akik túlélték a XX. századot, az ország szétszakítását, román, szlovák, szerb, ukrán etnocídiumot, ’56 megtorlását, a diktatúrákat. Nemzetünk miért ért el ennyi sikert, tényleges világbeli súlyához képest messze többet, mint amit elvárnának tőle a többiek? S miért nem akar „végre” beteljesedni a herderi jóslat? Hiszen már több mint 220 évvel ezelőtt megmondták nekünk: magyarok, ti el fogtok tűnni!

Külön köszönöm Böszörményi Zoltánnak azt a megtiszteltetést, hogy idézett tőlem gondolatokat és adatokat a ma is velünk élő Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban. A dekrétumok kérdése (és annak találóan történő regénybe való illesztése) is jól mutatja azt az álságos hozzáállását, amit ma a nyugati világ „emberi jogok” néven nevez. Pontosabban ezeknél a szlovák dekrétumoknál NEM nevez. Számunkra azonban egy újabb küzdelem megmaradásunk és igazságunk érdekében.

A Darabokra tépve metaforája ebben csúcsosodik ki nálam, ezért is tetszik ennyire ez a mű. Mert lehetsz darabokra tépve itt Európa közepén, de van célod, mert van küzdelmed, akkor a szellemi és lelki „széttépettség”, a nihil elkerül. Míg lehetsz a világ egyik legfejlettebb államának polgára, a fizikai széttépettség sem fenyeget, csak egy szomszédod van délről, mindenhol máshol a tenger vesz körül, de nincsen célod, nincsen küzdelmed. Ettől még önmagában nem leszünk győztesei e versenynek. De a magasztosabb életcéllal megint minket ruháztak fel.

Ugyanakkor a regény könnyed hangvétele ezeket a dilemmákat elfedi, olvastatják magukat a sorok. Letéve a regényt, nem szűnik meg annak cselekménylüktetése és gondolat-folyama. Az olvasás után jönnek ezek a kérdések, meglátások is. S ennél többet egy regény nehezen tudna adni. 

Megjelent: Irodalmi Jelen (a Nyugati Jelen melléklete), 2021. december