Tóth Zoltán: Aranyvillamoson

Sorsom ne tolja a délibáb törött kerekű szekerét!” – sok csalódással terhes mindennapjainkban az ilyen sorok menedéket, megnyugvást nyújtanak.

Az 1951-ben Aradon született és Nyugaton élő Böszörményi Zoltán idei kötete immár a harmadik az Aranyvillamos-kötetek sorában. Bár a modern irodalomelmélet-központú irodalomtörténeti gondolkodás tagadni igyekszik a szerző és a mű közötti bármiféle kapcsolat létezését, költőnk esetében alighanem azért van valamiféle összefüggés az alkotó életrajzának mozgalmassága, „mobilitása” és a művek mozgalmassága között. Böszörményi Zoltán erdélyi származása ellenére kanadai állampolgár, mégis felváltva három helyen (Kanadában, Romániában és Monacóban) él. Orbán János Dénes szerint ennek köszönhetően maga a kötet is „egy ízig-vérig nemzetközi produkció”, bár én ezt az internacionalizmust a tematikára is igaznak érzem: a legkülönbözőbb helyszíneken (Torontó, Bora-Bora, Monaco stb.) íródott verseket kötött egy csokorba a költő. S talán az sem véletlen, hogy az ugyancsak világjáró kortárs költőóriástól, Faludy Györgytől idéz mottót kötete elején. Míg a sorozat első két kötete a pécsi Jelenkor gondozásában látott napvilágot, addig a „harmadik szakasz” Pozsonyban, a kitűnő szlovák grafikus, Albert Marenèin illusztrációival.

A Faludy által emlegetett „rúna jelek, titkos hieroglifek” sorát találjuk a kötetben, s igaznak látszik Legeza Ilona véleménye is, mely szerint „rövid versek, epigrammák, emblémák, versrejtvények, versaforizmák, enigmatikus töredékek, haiku-féleségek” adják a könyv anyagát. A rövid versek mindezek ellenére egyenként is lezárt, kerek egészet alkotnak, s noha a kötet fejezetekre van osztva, ezeket esetleg közös tematikájuk révén tekinthetjük ciklusoknak. A versek kidolgozottsága szembeszökő modern költészetünk tükrében: ritkának mondható ez a babitsi tökéletességre törekvés.

A kötetet keretszerűen az Aranyvillamos/Somallvynara verskettős vezeti be, illetve zárja le. Az első költeményben a költő generációja számára már-már mitikussá nemesült Aranyvillamos „régmúltból jött postakocsiként” bukkan fel „a köd öléből”. „Elszalasztása”, „aranyának elvesztése” végzetes hiba, vissza nem hozható pillanat. A költő lekési a „reményét éltetőt, a világ legnagyobb kincsét”, s az egész kötet azután ennek az elvesztett Édennek a keresése. A villamos „rám vár, vagy épp valakire, hogy felszálljon”, hiszen ez a „rendeltetése” „karcsú, vörösarany teste lassan kibomlik a ködből”, s majd „a köd ölében pihen” meg, azaz – véglegesen – megragadhatatlan (mert autonóm), tünékeny a művészet e szimbóluma.

A végeken című fejezet első verse, A pont tömörségét, közlésértékét tekintve valódi miniatűr remekmű, Legeza Ilona szavával „afféle leibnizi monász”, mely önmagában is lezárt, kerek nyelvi univerzumot teremt. Az „eleven, örökmozgó, termékeny ihlet”, „az élet és a mérce, nélküle nincs egyensúly tétel” – a megfogalmazás leginkább Weöres Sándor Tao Te King-fordítását juttatja eszembe. A szentenciaszerűségnek a világirodalomban több évezredes hagyományai vannak, s éppen a távol-keleti bölcsek stílusát képviseli e versében a költő. A Kinek? című verse hasonló tömörséggel, világossággal fogalmaz: „Kősziklához láncolt elvek / kit nevelnek, magasba kit / emelnek? Kié a bilincs, / ha a megoldáshoz kulcs / soha nincs?” A költői kérdés fájón hasít a mai magyar mindennapokba, 2004. december 5-e után végképp aktuálisan: „Kié az ígéret, / ha valósággá nem érett?” S ahogyan azután a Harc és bukások végén előfordul ismét: „megműteni nem lehet / eszméket és rímeket”. De a költőtől távol áll az olcsó politizálás: a mindennapokból leszűrt tapasztalatait egyetemes érvényű, örök formákba önti. A Kairóban lángok című szonett formailag kitűnően kidolgozott, gyönyörű vers az elmúlásról. A „szertemállott, illó ködbe dermedt homokidegenben”, „az alélt Édenkertben” felmerül a kérdés: „Hát ide siettem?” „Sorsom ne tolja a délibáb törött kerekű szekerét!” – sok csalódással terhes mindennapjainkban az ilyen sorok menedéket, megnyugvást nyújtanak.

A kötet érdekes darabja s a korábbiaknál összefüggőbb ciklusa a Majorana látomása címet viseli. Ettore Majorana atomfizikusnak, az atommaghasadás elmélete megteremtőjének rejtélyes eltűnése ihlette Böszörményi Zoltán versciklusát, melyet ezúttal a közös téma fűz koherens egésszé. A versek sorában azonban a mindennapos dolgok mellett (utazás, kirándulás, bosszankodás) több szokatlan verscímmel is találkozunk (Majorana gondolja Vajda Jánosról; Majorana Tolsztoj utolsó útjáról; Majorana írja Szilágyi Domokosról; Majorana repülni tanul); s ha máshonnan nem, hát ezekből biztosan kiderül az olvasó számára, hogy valójában az író bújik itt Majorana bőrébe, s fogalmazza versbe gondolatait. A Szilágyi Domokosról írott versben is jól megfér egymás mellett a szent és a profán: a „Csillaghullás” (!) mellett ott az „Allianz nemzetközi biztosító társaság”, de „kódolt létünkben” minden elő-érzetünk dacára szabadon „pihenhetünk, (…) feledve jelent, jövőt, múltat”. Ennél biztatóbb sorokat ritkán olvashatunk kortárs magyar költészetünkben.

Aranyvillamos. Harmadik szakasz. Kalligram, Pozsony, 2005.

Megjelent: Magyar Napló – 18. évf. 4. sz., 61. oldal – 2006. április