Kinyitom a szemem, körülnézek. A mellettem lévő ágy üres. Senki sincs a teremben. Olyan jó, amikor egyedül vagyok. Nyitva tarthatom a szemem, nincs, aki zsörtölődjön, hogy miért nem válaszolok a kérdéseire. Azt hiszik, készakarva viselkedem így, makacs vagyok, mint az öszvér, nem értik, hogy nem tudok beszélni, elment a hangom, nincs több szavam. Már Anyához sem szóltam, csak írtam neki. Pedig hogy örvendtem, amikor visszajött hozzám, már azt hittem, elvesztettem, újra itt hagyott, haragszik rám, mert beteg vagyok, engem okol minden rosszért, ami vele történt, Nagyi miatt is rám neheztel, pedig semmiről sem tehetek, igazán semmiről.
Itt jobban érzem magam, mint a másik kórházban. Tiszták a falak, fehérek. Nagyon fehérek. Tegnap reggel beszökött a napfény a terembe. Aztán jött, ment, ingott. Később észrevettem az ablak előtti fát. Ahogy ringatta a szél az ágait, úgy mozgott a fény a padlón, az oldalsó falon. A tanító néni egyszer megharagudott rám rajzórán, nem azt tettem, amire kért. A dombok fölé fénylő napot akart, olyat, amely rájuk ragyog, ehelyett én felhőket rajzoltam, sok szürke-feketés felhőt. Mikor észrevette, felállított, elkapta az előttem heverő lapot, magasba emelte, és bosszúsan mutatta körbe a többieknek: Nézzétek csak, nézzétek, mit csinált az osztálytársatok! Hát eszénél van az ilyen? Néhányan nevetni kezdtek, majd elhallgattak. Síri csend lett. Egyik lábamról a másikra álltam a pad mellett, csorogtak a könnyeim, szégyelltem magam, amiért nem követtem a tanci utasítását. Szomorú lettem, mert Anya akkor megint oda volt Olaszországban, és nehezen értettem meg magam Nagyival. Ő egyre csak idegeskedett, kiabált rám, hogy Anya két hete nem küldött pénzt kosztra, pedig megígérte, most neki is elfogyott az utolsó fillérje, nincs miből élelmet vásárolnia. Nem értettem, miért cirkuszol, semmi rosszat nem tettem, bár éhes voltam, még enni sem kértem, hogy ne izgassam fel. Reggeli nélkül mentem az iskolába, uzsonnát sem hoztam. Mondtam Nagyinak, nem kell nekem étel, megvagyok nélküle is. Majd ha Anya hazajön, akkor eszem, mert ő törődik velem, szeret engem, nem kiabál folyton. Vettem a táskám, és indultam ki a zöld kapun, de az újra beragadt, nem volt erőm kicibálni, vártam, hátha Nagyi majd segít. Elég későn vette észre, hogy még mindig ott állok. Morogva jött, kirántotta az ajtót, és azt mondta, mire hazaérek, lesz krumplileves.
Már régóta nézem a padlón villódzó fényt. Árnyék és fény fogócskázik, mint mi az iskolában a szünetekben. Misi is így futott utánam az iskola folyosóján. Mindig kedves volt velem, egyszer megvédett, nem engedte, hogy Lujza és Anita csúfoljon, amiért olyan sovány vagyok. Azt mondta nekik, hogy kopjanak le rólam, nem lehet mindenki töltött káposzta, mint ők. Egyik szünetben megfogta a kezem, sétálni vitt az udvaron, amikor nem látta senki, azt súgta a fülembe, hogy szép a szemem, majd visszakísért az osztályba. A következő szünetben beszaladtam a mosdóba, és megnéztem magam a tükörben. Fekete szempárt láttam, nem tudom, miért mondta nekem Misi, hogy szép. Nekem nem tetszett a szemem. De egy rövid ideig boldog voltam, azt hiszem, talán ilyen a boldogság, mert jóleső bizsergés járta át a testem.
Mint most is, néha minden elhomályosul előttem. Olyankor le kell csuknom a szemem, hogy visszanyerjem mindazt, ami ott van a fejemben. Pedig még elnéztem volna a fény és az árnyék játékát. Ez elvonja a figyelmem arról, ami történik velem. Visszamehetek Anyához, hogy elmondjam neki, mennyire hiányzik. Amikor idehoztak, láttam az arcán, aggódik értem. Kérdezte az orvosokat, miért visznek el a régi helyről, miért nem ott segítenek rajtam. Egyikük kicsit durván azt mondta neki, mert a lánya nem akar meggyógyulni. „Értse meg, asszonyom, a gyermeke nagyon beteg, egy tizenegy éves kislány nem lehet tizennyolc kiló. Kóros elváltozás állt be a szervezetében. Nem tudunk mit kezdeni vele. Nem hajlandó táplálkozni, nem beszél velünk, nem hallgatja meg, mit mondunk neki, a lánya súlyos lelki beteg.” „Ez nem lehet – tiltakozott Anya –, hiszen mindene megvan, mindent előteremtek neki, még Olaszországba is elmentem a múlt nyáron, hogy több pénzt keressek, vegyek neki ezt-azt, új szandált is, mert a réginek a pántja elszakadt.” „Asszonyom – mondta az orvos –, a gyereknek nem szandálra, hanem magára van szüksége, értse meg, csak maga segíthet rajta! Maradjon vele, beszéljen hozzá, szeresse, ölelje meg, simogassa, babusgassa, csak ön tudja meggyőzni, hogy újra egyen.” „Szóval ez a baj, szóval ez a baj…” – ismételgette Anya, és láttam rajta, hogy újra ideges, tördeli a kezét. De én nem tudtam segíteni neki, és nem akartam, hogy miattam ideges legyen, kiboruljon, mint amikor Nagyival veszekszik. Én csak arra vágytam, hogy Anya velem legyen, örökké velem, ne veszítsem el soha.
Böszörményi Zoltán: Sóvárgás. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019