Az én fordulópontom

Akkor is tél volt Torontóban, olyan nagy, mint idén. Új év előtti tél. Farkas szél rohant és üvöltött, bevackolta magát a kabátom alá, hangjával megfélemlített. Nem volt választásom, tűrnöm kellett a szeszélyes és veszedelmes vad támadásait, amíg a parkolóba értem.

A hónapokkal azelőtt lízingelt kocsiban hamar felmelegedett az utastér. (Ez az amerikai autók egyik jó tulajdonsága.) Most már tombolhatott a tél, repkedhettek a hópillangók a szélvédőm előtt. Üvölthetett a szél, ahogy a torkán kifért, mit sem törődtem vele. Csak a gondolataim nem akartak átmelegedni. Eszméletem küszöbén toporogtak, szinte egymás lábára tapostak. Igen, nagy gondban voltam. Aznap délután postán érkezett az értesítés, hogy januártól húsz százalékkal emelkedik a lakbérünk, a napilapok részletesen foglalkoztak az élelmiszerárak hatszázalékos drágulásával az új évben. Aztán eszembe jutott, hogy lányunknak új kabát kéne, meg az, hogy áprilistól az egyetemi tandíj emelkedése is várható.

Csupa elkedvetlenítő hír.

A havi keresetemből így is alig jöttünk ki. A kocsi lízingjének fedezésére újabb munkát vállaltam: szerkesztője és műsorvezetője lettem a hetente jelentkező torontói magyar rádióadásnak. De minden igyekezetem ellenére állandó pénzhiánnyal küszködött a család.

Miközben újra számba vettem adósságaimat, bevételeimet, elkeserítő eredményre jutottam.

A legkellemetlenebbül a januártól esedékes lakbéremelés érintett. A havi százöt dollár plusz kiadás majdnem annyi, mint a kocsim havi lízingköltsége. Hiába próbáltam méregteleníteni a lelkem a felgyülemlett haragtól, nem sikerült. Hiába csűrtem-csavartam az érvek fonalát, hiába tartottam égbekiáltó igazságtalanságnak a lakás bérleti díjának újabb növelését. Bár Ontarió tartományban törvény szabályozta a lakbéreket, a mi tulajdonosainknak mégis sikerült kiharcolniuk a példátlan húszszázalékos emelést.

Hetekkel a bírói határozat meghozatala előtt tudomásomra jutott, hogy turpissághoz folyamodtak. A bérház alatti, az ő tulajdonukban lévő telek –  amiért a lakástömb tulajdonosai, azaz szintén ők, évi használati taksát fizettek – díját emelték meg. Ezzel kerülték meg a törvényes rendelkezéseket, az áremelésre ugyanis nem volt állami határozat. Nos, így sikerült ez a fondorlatosan kiagyalt igazságtalanság.

Figyeltem az utat, kocsim fényszórói széles sávot hasítottak a mindent elborító jéghideg éjszaka testében.

Szélvédőm előtt továbbra is hópillangók raja röpködött. Vitustáncukat csodáltam. Mennyire szabadon, önfeledten, félelem nélkül lebbentek!

„Véget kell vetnem a cirkusznak. Hiába gyötrődöm, meg kell oldanom állandó pénzügyi válságomat. És ezt csak egyféleképpen tudom, ha újabb kereseti forrás után nézek. Ne sírjak-ríjjak, panaszkodjak, ne az igazságtalanságok ellen lázadozzak, inkább azzal foglaljam el magam, hogy többet, minél többet keressek” – sorakoztak érveim.

A véletlen úgy hozta, hogy aznap este otthon a torontói kék újság került a kezembe. Miközben elkészült a szendvicsem, a lapot böngészgettem. Az apróhirdetések között egy eladó takarítócég ajánlatára akadtam. Háromezer dollárt kértek érte, a tevékenységéből származó havi bruttó jövedelem megközelítette az ezer dollárt. Nem sokat tépelődtem, tárcsáztam a megadott számot. Másnapra találkát beszéltem meg a tulajdonossal, aki végigvezetett az épület irodáiban, s megmagyarázta, mit kell tenni. Ekkor előálltam javaslatommal: megveszem a vállalatot, de csak ötszáz dollárom van, a maradék kétezer ötszázat havi ötszáz dolláros részletben fizetném ki. Beleegyezése jeléül nagyot csapott a markomba.

Januárban negyven százalékkal megemeltem vállalatom szolgáltatási díját, arra hivatkozva, hogy minőségileg jobb, alaposabb munkát végzek. Prüszköltek megrendelőink, de végül belátták, nekem van igazam.

Öt hónap múlva én voltam a teljhatalmú vállalattulajdonos. Adósságom nulla, havi bruttó jövedelmem meghaladta az ezerhatszáz dollárt.

Ha azon a december végi estén nem teszek mást, csak kesergek nehéz sorsomon, soha nem kerül sor a további életem folyását megváltoztató fordulóra.

 

 

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2008. december 31.