A Niagara-vízesés

Fényözön árasztja el a szobámat. Erre a vakító fénykavalkádra ébredek.

A Földközi-tenger felől úgy zubog, porzik, fröcsköl a fény, mintha a Niagara-vízesés zuhataga lenne.

Innen, a kilencedik emeleti lakásom ablakából a Niagarával kapcsolatos emlékem most csak halványnak tűnik. Nem igazán értem, miért kerít most hatalmába az akkori történés, miért csordogál lassú cseppekben vissza a tudatomba, ebbe a ragyogó jelenbe. Mire felocsúdom, teljesen kibontakozik, már ki sem tudom űzni magamból.

Akkortájt Calgaryban dolgoztam, a Kanadát átszelő 1-es számú autópálya mentén működő szállodában. Tulajdonosa egy nagyon kellemes, mindenkivel kedves, idősödő úriember volt. Naponta belátogatott a szállodába. Mindenkihez volt kedves szava. Csak a vezérigazgatójával nem tudott kijönni, mindig talált valami kifogásolnivalót, amiért elmarasztalta, s - nem is ritkán - kegyetlenül legorombította.

Az igazgatót Walternek hívták. Ősei a szigetországból, Angliából vándoroltak Kanadába, de ő már az itt születettek generációjához tartozott. Génjeiben magával hozta az angolok hűvös, tartózkodó modorát, darabosságát. Mintha deszkához kötözték volna a hátát, oly kifeszítve járt. Fejét kissé megemelte, ami még barátságtalanabbá tette megjelenését. Mi, az alkalmazottak, ha csak az árnyékát is megpillantottuk valamelyik folyosó végében, azonnal útirányt változtattunk.

Megvallom, örömmel dörzsölgettük össze a tenyerünket, valahányszor szemtanúi voltunk a tulajdonos és Walter úr közötti találkozásnak. Igaz, mit sem hallottunk a közöttük lezajló párbeszédből, mert az az igazgató irodájának dupla ablaküvegén át nem hallatszott, csak a ritkára eresztett redőny mögül kivehető testbeszédből olvastuk ki, hogy Walter úr már megint megkapta a napi adagját.

A fejmosások után az igazgatónk, furcsa mód, nem rajtunk töltötte ki a dühét, hanem ahogy az öreg tulajdonos – akit szertartásosan mindig neki kellett kikísérnie a bejárati ajtóig – elhagyta az épületet, azonnal visszatért irodájába, az íróasztalából kihalászta a whiskysüveget s jól meghúzta. A palackot csak akkor tette vissza a helyére, ha többszöri kortyolgatás után elég nyugodtnak érezte magát. Ezt pedig onnan tudtuk meg, hogy egyszer, miközben a felügyelete alatt a nagy éttermet rendeztük át, s az alkohol észtompító hatásáról fecsegtünk, elszólta magát. „Engem az alkohol megnyugtat, és boldoggá tesz” – jegyezte meg lakonikusan, s mint aki befejezte küldetését, kisétált a teremből.

Nekem sajnos, nem úgy, mint más kollégáimnak, soha sem sikerült Walter bizalmába férkőznöm. Ennek több oka is volt. Talán az egyik magyarázat erre az ő WASP (magyarul fehér, angolszász, protestáns) eredete, aki nemigen bárátkozik másokkal, csak a kasztjához tartozókkal. Később már meg sem kíséreltem elnyerni a barátságát, örvendtem, ha nem bántott, hagyta, hogy nyugodtan végezzem napi rutinfeladataimat.

Mígnem egy ünnepi alkalomkor, amikor a szálloda bejáratát díszítettük, hangosan odaszólt hozzám: „Ne kacarásszon, kérem, szerintem Önt már nem éri itt a karácsony!”

Nagyon rosszul esett, amit mondott. Hetek óta éreztem, hogy kifele áll a szekerem rúdja, de egyre halogattam felmondásomat, már csak azért is, mert nem akartam ősszel nekivágni a kontinensnyi országnak. Gondoltam, jobb, ha megvárom, míg kitavaszodik. Ezek szerint hamarosan cselekednem kellett.

Ebédidőben megkerestem azt a lengyel származású szobalányt, akiről tudtam, hogy családjával együtt régóta Torontóba készült. Amikor elmondtam az asszonynak, miről van szó, felderült az arca. „Mi már rég elmentünk volna, de a családban egyikünknek sincs hajtási engedélye, s a nemrég vásárolt autónkat is szeretnénk magunkkal vinni.” Ekkor elővettem irattárcámból a hajtási engedélyemet. „Lám –, lebegtettem meg előtte – már semmi akadálya nincs annak, hogy végrehajtsák a tervüket.”

Másnap délben letettem Walter asztalára a felmondásomat. Amikor átnyújtottam neki a papírívet, nem értette, miről van szó, csak miután beleolvasott a szövegbe, akkor hökkent meg, ült ki arcára a meglepetés. Mindenre, csak erre nem számított. Mármint hogy van annyi bátorságom és nekivágok a számomra ismeretlen országnak. Ahogy a rövid beadvány végére ért, keményen rám pillantott. Szűkszavúan csak annyit jegyzett meg: „Torontó nagyon drága város. Nagyot téved, ha azt hiszi, ott majd jobban boldogul.”

Két hét múlva a behemót Buick márkájú, ötüléses személyautó volánja mögött ültem, s alig hagytuk el Calgary város határát – nem elég, hogy a rám váró ismeretlentől a torkomban lüktetett a szívem –, amikor, ráadásul, a kocsi mindkét kipufogó dobja hirtelen és egyszerre kilyukadt, s a további két és fél ezer kilométert óriási zajban s remegésben vezettem végig. Ugyanis a lyukas dobok szünet nélkül remegtették az autó vázát.

Az út összesen négy napig tartott. Egy nappal Torontóba érkezésünk előtt már nem tudtam elviselni a fülsüketítő zajt, a lengyel család fejével elhatároztuk, hogy kicseréltetjük a kipufogók dobjait. Mondanom sem kell, a javítás után előttünk álló ezer kilométert az addigiakhoz képest fenséges körülmények között tettük meg.

Torontó utcáin jártunk már, fejünk felett a Concord szuperszonikus gép bemutató repülést végzett. Emlékszem, akkor is, mint most, akácmézszínű fény csorgott kocsink szélvédőjére.

Megérkezésem első hetében, nem tudom, miért s honnan eredt az a türelmetlenség, elhatároztam, hogy elmegyek a várostól 120 kilométerre fekvő Niagara vízeséshez. Egy fura gondolat munkálkodott bennem: minél hamarabb látnom kell a világ egyik természeti csodáját, s aztán jöhet bármi, akár meg is halhatok.

Még azon a hétvégén egyedülálló, megismételhetetlen élményben volt részem. Azért írom, megismételhetetlen, mert azóta – bár nagyon sokszor visszatértem a Niagarához – egyszer sem véltem, láttam, éreztem annyira elbűvölőnek, magasztosnak, fenségesnek, elkápráztatónak, lenyűgözőnek, mint azon a szombat délelőttön, amikor először pillantottam meg, s magamba szívtam felporzó vizének fényfehér illatát.

 


Megjelent: Litera, 2007. december 19.