Őrségben

A város szélén, föld alá rejtett lőszerraktárra vigyáztunk.

Az éjszakai őrjáratok, a köd és a hideg, szeles, többnyire esős időjárás, valamint a nap-nap után egyre erősödő aggodalmam, nehogy valami baleset vagy támadás érjen szolgálatteljesítés közben, két hét alatt erősen megbetegítették a lelkemet. Erre még az is rájátszott, hogy a városban található kaszárnyából naponta háromszor, nagyméretű, két vállon viselhető ételhordóban, busszal, majd gyalog hozta ki az éppen erre a feladatra kijelölt ismeretlen katonatársunk az élelmet, akit minden alkalommal igazoltatni kellett. A jelszót és az ennek megfelelő választ naponta cserélték. Már seregnyi jelszópárt jegyeztem meg, s a stressz hatása alatt, amit legtöbbször a ködös éjszaka és a félelem keltett bennem, hajlottam arra, hogy összekeverjem a szavakat, s egyáltalán nem voltam biztos a minden percben betoppanható ételhordó katona jelszavára, melyik a helyes válaszom.

Az idősebb bakáktól értesültem, hogy évekkel ezelőtt, épp ezen a poszton, a szolgálatos őr lelőtt egy éthordárt, mert az sem megállni nem akart, és a jelszóra sem emlékezett, annyira be volt rúgva. A tragikus történet járt minduntalan a fejemben, kínzott órákon át, hátha velem is előfordul valami hasonló, és nekem is le kell lőnöm a magát azonosítani nem akaró katonát.

Az utolsó előtti napon este hatkor vittek az őrhelyre. Talán húsz perce állhattam ott. Géppisztolyom a bal vállamon pihent. A szíjat hüvelykujjammal feszítettem ki, hogy lépkedés közben ne mozogjon. Aznap megállás nélkül esett az eső, s öt óra után nem csak az este, de a köd is leszállott. Hiába bámultam a gyéren megvilágított ösvényre, semmit sem láttam.

Gumibakancsomban hangtalanul lépdeltem a fűvel benőtt ösvényen. A távolban társát kereső béka brekegett. Egyetlen zaj volt a zajtalanságban.

Mint soha eddigi őrjárataim során, lelki szemeim előtt lejátszódott a következő történet: Láttam önmagam, amint őrt állok. Vállamon géppisztoly feszült. Ráérősen leemeltem onnan, s a lábamhoz helyeztem. Kibiztosítottam a zárat, majd csőre töltöttem az első töltényt. Hosszan várakoztam, mint aki azon tűnődik, mit cselekedjen. Végül lassan állam alá szorítottam fegyverem, jobb kezem hüvelykujját a ravaszra tettem. De sokáig pihentettem ott, mert nem tudtam eldönteni, helyesen teszem-e, ha meghúzom.

„Egy villanás az egész – futott át az agyamon –, megszabadulok az elviselhetetlen szorongástól, megszűnik a félelmem, nincs gondom többé a jövőre, szétlőtt fejjel fekszem a fűvel benőtt ösvényen.”

Egy másik hang, mintha párbeszéd lenne köztem és köztem, azt mondta: „Mégsem volna helyes ezt tenned. Meghalni könnyű. Inkább a kíváncsiság gyötörne, mi történik veled mostantól kezdve, addig, amíg tényleg el kell menned?”

„Igen, a kíváncsiság” – visszhangzott bennem a szó, és mint láthatatlan, mágikus erő a hatalmába kerített.

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. február 06.