VALLANI

Haza akart menni, de lekéste az ötórai buszt.

Vastag, sokdioptriás szemüvegét levette, rálehelt, s a nadrágjából kikandikáló ingének csücskével megtörölte. 

Vágyott arra, hogy tisztán lássa a világot. 

Miért éppen most, hatvanhét év után – a kérdésre nem talált megfelelő választ.

De ha valaki nagyon erősködik, akkor sem képes belőle elfogadható magyarázatot kicsikarni.

Négy házasságot tudott maga mögött, s hat gyermeket. 

Kettőt közülük huszonvalahány évvel ezelőtt látott utoljára, hárman néha felhívták telefonon, egyik tavaly meg is látogatta.

Váratlanul érte lányának jelentkezése. 

Amikor belépett a lakásba, átfutott rajta, mennyire hasonlít az anyjára.

Mintha nem is ő lenne az apja. Közös vonást, gesztust, ami saját magára emlékeztette, nem talált.

Elkeseredett kissé, de megpróbált uralkodni magán. 

„Az érzések ne hatalmasodjanak el felettem, én legyek vezérük, parancsolójuk” – hajtotta meg a fejét, mintha mély alázatról kéne tanúbizonyságot adnia.

De lánya nem kívánt többet, csak azt, hogy egymás mellett sétálhassanak, s elmondják mindazt, amiről eddig sohasem beszéltek.

A szeretetről akartak egymásnak vallani.

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. december 27.