Zsuzsa

Zsuzsa, bár dundi volt és sehogy sem illett a balettosztályba, három éven keresztül mégis velünk tanult. Titokban szerettem Zsuzsát, de ezt ő soha nem tudta meg.

Ha fél évszázad múlva megkeresném, és mondjuk, rátalálnék, biztosan meg sem ismerne. Ami persze velem is előfordulhatna, s valakinek be kéne mutatnia bennünket egymásnak. Zsuzsát valahogy így, egyszerűen: „Nos, ő az, akit szerettél, és akivel ötven éve nem találkoztál.”

Pedig akkor, abban a pincehelyiségben berendezett osztályban nemcsak mi voltunk, hanem egy végzős lány is, aki csodaszép volt, olyan, mint egy tündér. Akkor még abban a korban voltam, amikor a tündéreket az elérhetetlen ideális jónak képzeltem, és nem hittem, hogy az életben is előfordulnak, azt meg még úgy se, hogy az egyik a közvetlen közelemben éljen. Csodáltam az én tündéremet, aki naponta lejött a pinceosztályba, elővette füzeteit, s anélkül, hogy valakivel szót váltott volna, képes volt órákig egy padban üldögélve biflázni. Ahogy teltek a napok, úgy nőtt bennem a kíváncsiság és az édes ízű szorongó érzés, hogy mellé üljek, s beszélgessek vele. De bármennyire kívántam őt közelebbről is megismerni, az utolsó, döntő pillanatban inamba szállt a bátorság és csak ültem bénán, megigézve és leigázva ennek a mesébe illő tündérnek a szépségétől.

Az egyik szürke, esőtől terhes napon váratlan dolog történt. Az én tündérem már két órája is ülhetett megszokott helyén, a padban, amikor benyitott a helyiségbe egy fekete hajú, napsugaras arcú, jóvágású, kisportolt testű fiatalember, s anélkül, hogy szólt volna, leült az én tündérem mellé. Zsebéből fehér papírzacskót húzott elő, ráérősen kibontotta, csokoládébonbont vett elő, s megkínálta vele a lányt. Tündérem mosollyal fogadta. Széles, vidám, gyengéd, érzelmes mosollyal.

Bennem ekkor egy világ omlott össze.

De ugyanakkor boldog is voltam, hogy az én dundi Zsuzsámból soha sem lesz tündér. 

Megjelent: Nyugati Jelen, 2008. március 11.