Székelyhidi Zsolt: Vers, látod a jövőt? – PEN DRIVE-est képekben

Varga Melinda

A két Prométheusz

Szerelem és lelkesedés nélkül
a költészet kitömött madár,
csőre és tollazata díszes,
a repülés képességétől megfosztva
csupán a tárgyi valóság része,
üvegszeme nem képes az éleslátásra.
Szerelem és költészet
valójában két Prométheusz,
egymás tüzét szítják.

Böszörmányi Zoltán

De artis poetica natura

A dolgok költészete itt végtelen,
Hallom sír a parti fa, a búba font.
A lélek bár átsegít még sok telen,
Akácrügyet a tavasz ereje bont.
Fellobogózott, szótlan tér vár reám,
Ünnepi zsoltárok hangjai szállnak,
Amima mundi a polifóniám,
Még sincs ki értem a pokolra szállna.
Csak a líra, ha a sodrában állok,
Átkötözi testem, szelleme lángol,
Az éjbe bújt fenyők hajába ragad,
És reggelre égi könnyekre fakad.
Ha bűvös érctollát vérembe mártja,
Leszek az elesettek balladája.

Varga Melinda

reneszánsz szerelmesek

esik,
opálos fényben nyújtóznak a fák,
a víz kibérli ezt a hosszú sétát.
a szürke égről is a férfi jut eszébe.
egy repülőtéren várt rá.
január volt.
olaszos tél csiklandozta orrát.
a szoros ölelésre gondol,
a kezekre, a lábakra,
a hátra, a hasra, a vállra,
a gyönyör domborműveire.
Michelangelónak képzeli magát,
reneszánsz aktot
fest a pillanatról.

Böszörményi Zoltán

Simogató

Ma puha szellővel takaróznak a virágok,
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

Varga Melinda

Hieroglifák

Bergamo felett márciusban
megjelent egy felhőangyal,
a helyiek az erkélyekről
fényképeket készítettek,
és feltették a világhálóra,
volt, aki térdre borult,
másoknak elakadt a szava.
A Nap glóriát vont
a hatalmas angyal homloka fölé,
kegyelmet hozott,
a kéklő ég hieroglifáit.

Böszörményi Zoltán

Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan

Szöveget másol íróasztalomra a napfény.
Naponta, tudatosan,
hátha egyszer végképp megfejtem szavait.
Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan.
Az ördögűzést nem várja el tőlem,
azt akarja, legyek olyan, amilyennek
megteremtett: kíváncsi és szorgalmas.
A földi kincseket ne kívánjam,
a művészet adjon értelmet életemnek.
(Szavakat szeretve a szerelmet szeressem!)
Ne féljek!
A félelem megrontja az embert.
Olyan legyek, mint a tűzhányó:
jót, rosszat lövelljek az égbe,
s tisztuljak meg, hogy tisztítani tudjak.
Csak a hitet nem kérte tőlem soha számon.
Minek is tette volna?
Aki hisz, úgyis keresztre feszül egyszer.

Böszörményi Zoltán

Kapcsolnak

Európa jelentkezik
több nyelven szólal meg a lényeg
XVI. Lajos kuglizni jár
Mozart zenélni tanul
Napóleon pár napja szótlan
folyik a per Josef K ügyében
Joyce a tükörben nézegeti magát
befejezetlen mondatokat számol Déry
s míg nagy a rend
Nyugaton a helyzet változatlan
még nincsenek Európában
a legújabb atomfegyverek

Varga Melinda

Jövő

Fagyhínárok szövik be az estét,
szokatlanul hideg a nyár, egészen olyan,
mint a Gyergyói-havasokban,
székelyesedik az időjárás,
Európa jövőjét megoldja egy újabb jégkorszak,
az arabok visszaszaladnak a hazájukba,
Amerika nem mer több fegyvert gyártani,
az oroszok még több vodkagyárat nyitnak,
és kivonulnak a Közel-Keletről,
a törökök visszaállítják a szultanátust,
hódító hadjáratra indulnak, bekebelezik Perzsiát,
Nándorfehérvár és Bécs már nem lesz tétel,
a többit megoldja a természetes szelekció.
Nem fog kímélni senkit.
az erősebb túléli a dérbe dermedt kontinens agóniáját.

Böszörményi Zoltán

Darabokra tépett táj

darabokra tépi a tájat
nyakam köré tekeredik a szél
ujjaim a fagyban
hótól terhes faágak
dermedt mozdulatom
és a hancúrozó gondolat
örökíti meg
jeges pillanataimat
megpróbálom összerakni
e szertefújt képet
elillan minden előlem
(boglyában a Tél öröme-kínja)
ám felvillan, szikrázik a pára
csodaszarvas ered ifjúságom nyomába
körbe karikába
mint az álom
szél mögött
szél előtt óvatosan
ha kell le is térdel?
ezeréves vágy kúszik az égbolt
testére
liliomszínű ragyogásban
lépteimet írom
a darabokra tépett
tájra

Varga Melinda

Miatyánk

A Trianon-évfordulóra

Azokért, akik hazavárták a szerelmüket, a férjüket,
a bátyjukat, az öccsüket, az apjukat, a nagyapjukat
a háborúból.
És azokért, akik apa, nagyapa, szerető,
férj és testvér nélkül maradtak.
Azokért, akik felkötötték magukat
a mestergerendára.
És azokért, akik elmesélték fiaiknak, lányaiknak,
unokáiknak, amit a történelemkönyvekből
végleg kitöröltek.
Akik a hét vezérről, a honfoglalásról, a magyar királyokról,
az erdélyi fejedelmekről, a magyar városokról,
Kassáról, Zentáról, Szabadkáról,
Újvidékről, Beregszászról,
Rimaszombatról, Mátyás királyról,
kincses Kolozsvárról,
az aradi 13-ról és ’56-ról beszéltek az iskolában.
Értük, akik megtanították imádkozni a hitüktől eltiltott gyermekeiket.
Azokért, akik könyveket, lapokat csempésztek át a határon,
mert hittek abban, hogy a gondolatoknak nem lehet országhatára.
A dédanyámért, aki magyarul tanított énekelni,
aki megmutatta, hogyan legyek önálló, és üssek vissza,
ha bántanak, ne alkudjak meg, és merjek szeretni,
még akkor is, ha a másik nép latinos, zengő hangon szólal meg,
melyet már sohasem fogok teljesen megtanulni.
A nagymamáért, aki székely ruhát varrt nekem,
és aki minden március 15-én
kiteszi a piros-fehér-zöld lobogót a ház falára.
Azokért, akik félrefordítják fejük,
mintha mi sem történt volna.
És Európáért, mely elnéz felettünk,
mikor a szívünk négy égtáj felé szakad.