Aranyvillamos – második szakasz

"Sorsom – szerencsém vagy bajom –,
hogy jóért-rosszért ezt kapom,
s amim van: kincs és elmeél
testem-lelkem csak ennek él.”

(Edgar Allan Poe: Isaac Lee-nek
Radó György fordítása)

Városnézők

kedves városnézők
ez itt a Haydn tér
gondolom felesleges megjegyeznem
a teret Haydnról nevezték el
s bár a zeneszerző soha nem járt errefelé
a városatyák mégis hallotak róla
s ezért döntöttek úgy
legyen ennek a térnek Haydn a neve
hiszen előkelő a hangzása
az a-t selymesen lehet elnyújtani
mellette mindjárt a selymes jé
erre az ötven négyzetméternyi területre
ne vegyék tőlem rossznéven
sokkal kevesebb napfényt kell külföldről behoznunk
(sajnos a héten az oxigén ára is a duplájára emelkedett)
kevesebb üvegharang kell a virágoknak
de amint látják
gyönyörű a panoráma
kérem
lejárt az engedélyezett egy perc
köszönöm kedves türelmüket
további kellemes szórakozást

 

Mese

mesélj az óceánról a felhőkarcolókról
találj ki valami
izgalmas szöveget
mindent tudni szeretnék az Újvilágról
kérlelte a kapitányt
a gyerek

régen volt tán igaz sem volt
amikor egy szép napon
a Kék Sárkány a kegyeibe fogadott
akkor én is arra kértem őt
meséljen nekem az Óceánról a felhőkarcolókról
a rétről
az öregségről
a hegyekről
a csalódásról
de a Kék Sárkány szótlan maradt
hiába kérleltem újra és újra őt
s most te is hallgatni fogsz
kérdezte a gyerek
arcán gyémánt cseppek peregtek
szólt a kapitány
én ehhez nem vagyok elég bátor

 

Mögöttem

valaki
minduntalan mögém áll
fogja a kezem
mellyel éppen újrafestem
amit meglátok
ilyenkor arra gondolok
fordítva is történhetne már
én állok mögöttetek
s fogom a kezetek
mellyel újrafestitek
azt
amit csak én látok

 

Pléhautó

türelmem kavicsai hangosan zörögnek
mint gyermekkoromban a pléhautóm
ha madzagra kötöttem
noshát
először:
türelmem elfolyt
kedvem medrében kavicsok
nyugtalan összevisszasága
másodszor:
kavicsos meder helyett
mást is elképzelhettem volna
például a világot foglalkoztató
komoly nagy dolgokat
s végül
most hogy képzeletem zátonyra futott
ugye ez már várható volt
marad mint gyermekkoromban
a madzagra kötött pléhautóm

 

Mint a fényreklámok

szinte naponta
megpróbálom
arasznyi létemet
közös nevezőre hozni
a végtelennel
s lám
ilyenkor kitárulkozik a mindenség
következetesen
újra s újra felpofoz
ha mást akarok kihámozni belőle
mint amiért tulajdonképpen
kitárulkozott
ezért olykor felforr bennem
a szótlanság
tollért iramodok
s mint a fényreklámok
teleírom az éjszakát

 

Jónás

Mária néni
kertes ház lett
Miklós bácsi
domboldal
Évike erdő
Orsolya tiszta forrás benne
Mátyás madár a rengetegben
Árpád vitéz
kedves mesémben
Jónás
bár ötezer éve ül a parton
belőle
semmi sem lett

 

Logika

házam előtt
nyiszlett fa áll
röhög a markába reggelente
amikor futásnak eredek
nehogy lekéssem
a háromnegyednyolcas villamost
felhagyva a vágtatással
mondtam neki a minap
most jön hogy kivágjalak
rendben van
vágj ki
válaszolta
de akkor ki fog reggelente röhögni

 

Csillagot építek

tízéves korom óta
csillagot szeretnék építeni
kinéztem hát
egy darab füstmentes eget
épp parlagon hevert
a göncölszekértől úgy két utcányira
sietve beszereztem mindent
ami egy építkezéshez szükséges
s elszaladtam Sándor bátyámhoz
anyám falubelijéhez
akinek mondom
miről van szó
erre ő rámkiált
megbolondultál
hát már mindenki csillagot akar építeni?

 

Kálvária

második éve már
hogy állhatatosan fűtöm a nyarat
kezdetben mindenki azt hitte
megbolondultam
később
tapintatosan ugyan
megpróbált lebeszélni
minden eszközt felhasznált
csak hagyjak fel ezzel a rögeszmémmel
mire tegnap
jókedvűen
átszólt a szomszéd a kerítésen
hű barátom
de jól jön ez a kis meleg

 

Levél Schmidt Tóbiástól

rövid de meleghangú levelet kaptam Párizsból
Schmidt Tóbiástól –
már épp ideje volt kimozdulnom a nagy német honból
jólesik egy kis kikapcsolódás – írja –
ám amibe belecsöppentem nem városnézés
egyszerű kirándulás
ám mindenképpen fenséges látvány ez a nagy felhajtás
amit komoly szóval itt úgy hívnak hogy forr-a-dalom
s gondolom akkor már kitaláltad
senkinek sincs kedve ilyenkor zongorát javítani
más jár itt az emberek fejében
már akinek még megvan
mert igen csak dúl most a fejet röpítő masinák divatja
négyszáz frankért vásárolják darabját a városatyák
ahogy elnéztem elmés kis szerkezet
de túl sok pénz az a négyszáz frank példányonként
pláne mostanság
amikor fogamhoz kell vernem minden garast
ami kicsit furcsa –
hiszen a szabadság egyenlőség testvériség
vérvörös zászlaja lebeg
Franciaország felett

*Schmidt Tóbiás – legendás?! – német származású zongorajavító és -hangoló mester volt. Nevét Ficzay Dénestől, az Aradi Csiky Gimnázium (volt 3-as számú Aradi Líceum) magyar irodalom és nyelvtanárától, irodalom- és helytörténésztől hallottam.

 

Égbolt apró felhőkkel

a nagy kőben lehet csak igazán
lehalkítani az időt
olyankor sem a cicomák
sem egyéb kellékek nem látszanak
eltűnik a pocak
a férfiasság sem igen számít
ha valaki rogyásig felpakolva érkezik
senkit sem ámít

 

A harang

az imént öntötték ki
a harangot
még forró
és hangtalan
de a mesterek máris körülállják
vésik
fúrják
csiszolják
tanítják mindarra
amit egy becsületes harangnak
tudnia kell
de ő türelmetlen
már indulna
a toronyba
kongani

 

Fel a kapaszkodón egy Benedek Elek mesében

nem tudom álom-e vagy valóság
azon kapom magam
baktatok fel a kapaszkodón
egy Benedek Elek mesében
kinyitom az égajtót
leülök a százéves tölgyfotelbe
s elhatalmasodik rajtam
a már ismerős izgalom
amely annyiszor elbűvölt
annyiszor elfeledtette velem
hogy létezem

 

Szerelem

grafomániás
lett bennem a szerelem
ódákat ír hozzád
akit nem ismerek
megyek az utcán
egyszercsak rámkiált
látod milyen vak vagy
már megint elmentél mellette

 

Virágzás

mert gondolom a rétet
most már átballaghat rajta
a tavasz
és készen benne
az illat
a szín
a virágzás
a naplemente szomorúsága
a te beleegyező
bólintásod

 

Játék

a ház mögött
gyerekek
a vályogvár körül
újra bújócskáznak

bár nyújtod a kezed
nem te vagy a hunyó
az ijedtség kosarában
hiába keresed az emlékeket

a gyerekek az éltes ház mögött
újra egymásra találtak
bújócskázás közben
fel-felporzik kacagásuk
mire a kertből
hogy jobban lássanak
közelebb jönnek
a kíváncsi körtefák

 

Menekülttáborban

megkékült fellegek
legelnek a láger felett
szolga-szelek súrolják
tisztára az éjszakát
télikabátban ül
az idő
a meztelen ágak között
reklámfüzetek rongyai
parázslanak
én meg azzal bíbelődöm
az eleven madarat
a szót
magamba fojtsam

 

Ajándék

kiválasztok
az atlaszból
egy tengert
tessék
tedd el emlékbe
a tenger tükre
most éppen
csendes
halat csigát
csipkézett kagylót
lámpalázas polipot
viszont ne keress benne
tenyérnyi víz bújtatja őket
s elnézésed kérem
a tenger vize
most éppen zavaros

 

Századvégi jászok*

jaj be szép hajód van
kitől kaptad
védjegy van-e rajta
mondd már
melyik ország nemzeti zászlaja
alatt hajózol
te!
Noé bárkájához hasonlít ez a monstrum
de mintha ebben több lenne a poézis
ha jól vigyázol rá
még az unokáid is élvezhetik
ha évente mint ahogyan te
ők is újrafestik
a nevét is persze
még sokszor
át- meg átutazhatnak a Boszporuszon
a huszonegyedik századon
s ebéd után
míg szundítanak a motorok
biztosan észreveszik a vörös amulettet
melyről eszükbe jut Jász
meg az
hogy azért neki sem volt olyan könnyű

*Jász: A) fn. 1. 1318: iráni, közelebbről alán néptörzs tagja

 

Egyiptomi

a piramisok árnyékában
papirusztekercseikkel
egyiptomi bölcsek
fáraói fegyelemmel magyarázzák
ezt a talmi századot
én cserébe ellentmondásaimból kínálgatok
nem érdekli őket
csak békémet csodáimat
vinnék magukkal
még erre a borús
szélégette délelőttre sem kíváncsiak

 

Brueghel

Bábel tornyán kék hangulatokkal
babrál a napfény idegkeze
leül mellém a székre
a kép szín-szerkezete
ámulom fodros mozdulatok
mélypiros logikáját
míg képzettársításom
lélekfinom csend babrál
a Bábelt építő izotópokon

 

Darázs

a szárítókötélen
mint előhívott filmtekercs
leng
leng az idő
aszalódik
szárad

 

Házavatás

a Hallgatás út 21 szám alatt lakom
tegnap költöztem új otthonomba
s mivel nálunk évszázados szokás
meghívtam barátaimat
házavatásra
a megbeszélt napon kitakarítok
porolás közben
nagyokat nyög a szőnyeg
asztalt terítek
nyugtalan az abrosz
végre kopogtatnak az ajtón
rohanok
nyitom
szíven lőnek
azóta itt fekszem
kiterítve

 

Nélkülem fogy el a messzeség

déli harangszó épül a tájba
szénaillatú emlék párolog
távol
nagyon távol tőlem
jéghegyek gyúlnak
lángot habzsol a szél
láz és mínusz Celsiusok
iramlanak át az időn
ott ahol pőrén
kívánatosan
nélkülem fogy el a messzeség

 

Darabokra tépve

darabokra tépi a mezőt
nyakam köré tekeredik a szél
ujjaim a fagyban
hótól terhes faágak
dermedt mozdulatom
s a hancúrozó gondolat
örökíti meg
jeges pillanataimat
megpróbálom összerakni
e szertefújt képet
elillan minden előlem
(boglyában a tél öröme-kínja)
ám felvillan
szikrázik a pára
csodaszarvas ered ifjúságom nyomába
körbe-karikába
mint az álom
ha kell
le is térdel
ezeréves vágy kúszik az égbolt Testére

liliomszínű ragyogásban
lépteimet írom
a darabokra tépett Tájra

 

Lászlóffy Aladárnak

korinthoszi serleg vagyok
ha rámtalálnak
múzeumba visznek
hetente letörlik rólam a port
habkönnyű ujjak
megsimogatnak tollseprű-finom
óvatossággal
s én majd alázattal megremegek
mint egykoron
a türelmes mester kezében
aki életre keltve
szomorúan suttogta maga elé
ha netán elkallódnál
bizakodj
valaki egyszer rádtalál
s azoknak
akik majd föléd hajolnak
érdekes leszel
szép
és történelem

 

Ne hajoljon földig a lelked

szavaktól érdes a papír
fegyelmezett
hatalmas ármádia
elszántságot tükröz valamennyi betűarc
tövisnasszád ha szemed rájuk veted
könnyedén átrobog a szíveden
de akkor se hajoljon földig a lelked

 

Ad Balassi

a hajnal várában
hajnalbéke nyújtózik
kezdődhet a haramiák
elbűvölő ostroma
itt is ott is
rezedák menetelnek
kínpadra fektetett violák remegnek
rázendít
madrigált játszik a tulipán
kapóra jön hát a fuvolám
amíg fújom
bennem a szabadság
négykézláb

 

Aranyvillamos

ha egyszer
elindul az aranyvillamos
ha az aranyvillamos
egyszer elindul
ha elindul egyszer
a villamos aranya
a tengernyi aranyat
majd átmentem
egy másik megállóba

 

Főpróba

a káprázat színpadán
a rügyek
főpróbát tartanak
eltékozolt díszleteik között
szaval a tavasz
én csupán a reményt gondolom
ehhez a komoly játékhoz

 

Akt

csak beszél
mondja
egyre mondja
arca ijedt
fanyar
egyszerűen furcsa
a padlóra szórt
szavak mögül
előbukkan
bőre
húsa

 

Fénykép

tessék
itt ez a fénykép
meg sem látszik
ahogy a domboldalt odafércelték a tájhoz
a felvétel pillanatában napsugár öntözi
ez a napsütés éppen egynéhány billiomodik pillanata
évek múltán
ha netám elém teszitek ezt a képet
tessék
ez a napsütés éppen egynéhány billiomodik pillanata
igazi ismerős
lapozd csak fel emlékezeted
én majd kétségbeesem

 

Kabátom alól kinéz a meleg

ismerős a táj
érckemény
nézem amint felszikrázik benne a remény
csillagtaréj rebben
kukorékol a fény
bőszhallgatag
csatakos utcán
hazafelé
megugat a szél
zsákból kiszórt pikkelyként
zizzennek a levelek
nyomukban a dér keze égeti-füstöli
fehérre árnyukat
karom ernyedten hullámzik
a föld-ég térben
mondom magamnak a lelkesülést
kabátom alól
– felpárlik az ingemen –
kinéz a meleg
s az alamuszi hideg
a testembe harap

 

Tegnapról maradt falásnyi kedvem

fényszirmok nyílnak
az éjszakában
mint szusszanó vándormadarak
az égen csillagok tollászkodnak
s itt
lenn
a föld szénaillatú vonzásában
ahol a fényvirágok
s tollászkodó csillagok sincsenek
elalszik bennem a minden
s gondjaim meggémberedett tücskei
mint hatalmas kerekasztalt
ülik körül
tegnapról maradt
falásnyi kedvem

 

Légbölények

sóhajtva ébred
a reggel
sarkon fordul
– engem nem is vesz észre –
körtáncot jár
bámulják a házak
libabőrösek lesznek a fák
elpirulnak a levelek
s alábuknak
felperzselik
a földet
mint az elpukkant
légbölények

 

Memento

itt állok
nem visznek tovább a bölcs vonatok
távolságot nem iszik velem már senki
egy-két komédiás pánik kibabrál velem ezután is

a mindenségből képet-ízet alkothatok
a mindenség egyre nehezebben rólam
noha itt állok kifürkészhetően
véresre vert érvekkel

védem a jót a múltból
tisztítgatnám az eldugult tűzhányót
ki-ki gondjával is törődnék
ha szeretnél megnyugodnék

 

Tavaszra

tavaszra készülődik kinn a világ
s keresem magamban azt a piciny szikrát
mellyel tüzet gyújthatnék
nem találom
hiába görget echós időt a mindenség
s bújik hozzám melegedni
lenni
nyitott ablakomból rózsaszínű buggyanás a táj
fehér sérelem
piciny szikrám elveszett életem ága-bogán
hiába keresem
de keresem
mert nem hiányzik semmim
csak egy szikra mellyel tüzet gyújthatnék
és fáj
mert tavaszra készülődik kinn a világ

 

Adósság

nem tudom kifizetni neked azt a márciust
amit ezernyi közül
még az elmúlt télen választottam ki
pedig te ideadtad
hozomra
kertemben elfagytak a virágok
gyümölcsfáimat
férgek csúfították
szőlőm elüszkösödött
most kétségbeesés ül
körbe s nem enged
mert nem tudom kifizetni neked
azt a márciust
amit ezernyi közül az elmúlt télen
választottam ki
pedig te ideadtad hozomra
mert az én reményem rügyeit
vágytad benne te is

 

Nagyapám

kertes háza volt
nagyapámnak
kertes háza
diófa alatti magánya
most mellé ülnék
beszélgetni
a kertes ház udvarán
a diófa árnyékába
de nem tehetem
helyettem
a század ült mellé
s csenddé kötözte
az én nagyapámat

 

Kép

ha megérkezem
a dolgok ujja hegyén
kivillan a lámpafény
terhem alatt gyónnak a fotelek
a szőnyegen
piros foltok
parázsbóbiták
örökségem
a falióra
versenyt ketyeg
Gy. Szabó
hexaméterben írt
metszeteivel

 

Képlet

zölden izzó
levelek ölén
körös-körül
kipirult virágok
ringanak
üde füst
sortüze
hangtalan
illata
a képlet
itt marad

 

Véres kis szigetek

az álom mellett
szólj
ha tévedek
sárga hullámokban ágaskodik
süllyed a kredencen felejtett fény
csuda nagy
időhajó
látomás ring a ködben
most izgága pillangók
raja zengi körbe
ám ők is ijedten
szétrepülnek
ha az ébredés tornyából
tekintetedben
véres kis szigetek
fel nem tündökölnek

 

A dal

előbb a dal volt
utóbb
az emlékezet
ha még reméled
van
ami örök
tekints
szerelmeidre
sajgás
közöny

 

Didergő tulipánok

itt ez a hóhullás
nyakig benne állok
reggel óta
vágyakozás
tömény álom
kéz a kézben
meztelen bokrok
liánok
passzátszelek
körülöttem
bennem
reád váró
didergő
tulipánok

 

Kipihent falak

dióbarna csörgés
vonul végig
a kipihent
falak mentén
a tűnődés aránya
itt
a tekintetembe lép
elpackázott
látvány
ez a kedvem
hektárnyi másnaposság
lep meg
mellém ül
nagyokat hazudik
a reggel

 

Ki az, ki visszakérdez

van úgy hogy egyszer
vagy minden ízben
csak én érzem
csak ti érzitek
valaki bennem
valaki bennetek
minduntalan visszakérdez