ÉS MINDENÜTT A PÉNZ

ÉS MINDENÜTT A PÉNZ

 

Vesd le vándorruhád, Vergilius,

öltözz ünneplőbe! Eleget szolgáltad Dantét,

gyere, ülj közénk, kémleljük együtt az égboltot!

Későre jár. A pokol kapuit már bezárták.

Léviták őrzik most a firenzei falak réseit,

az éj se lopakodjon be.

Ülj mellém a fal tövébe, ábrándozzunk:

Arisztotelész óta ment-e  előre a világ,

vagy csak a történelem körforgása,

az ismétlés örvénye mindenütt.

 

Virtuális ablakok nyílnak,

egyik a másikra kacsint.

A hajnal tovaűzi álmok vert hadát.

Új tervek tollászkodnak a fény kőpadjain.

És mindenütt a pénz.

A pénz trónján ölbe tett kézzel,

megvető mosollyal az ajkán virtuális világ ül.

(Vergilius, mondjunk el egy szanszkrit-mantrát.)

Pengeélen táncolunk mindnyájan,

csak ritkán vesszük észre, hogy ez is, az is késő már,

múlik a mulandó körülöttünk,

a levéltárakat is átmásolják időnként

a megrendelő szája íze szerint. (Hiszem,

erről Arisztotelész is tudott.) 

Mivel nem hiányzott senkinek, és meghalni sem kellett érte,

nem lett a vers világhatalom,

csak a gondjaikra görnyedők értelmetlen szenvedése.

 

És mindenütt a pénz.

Lépni sem lehet nélküle.

(Panaszt panaszra vet az elme,

a semmi halma kavarog a képlékeny élet-vegyületben.) 

A gravitáció rabjai vagyunk.

Állapotunk így is  reményteljes, senki sem dughatja el

többé az univerzum titkait, magunkba ássuk őket.

 

Tikkadt nyarak borulnak melleinkre,

társadalmi önkényben szaunázunk.

Adjunk hálát a Fennvalónak, velünk is történik valami.

Történik, mert továbbra is következetesek vagyunk:

kő, agyagtábla, csont, selyem, papirusz, papír, képernyő, kő,

agyagtábla, csont, selyem,

sejtnyi sejtelem.

A bűn megbocsátható. A bűnös ne vezekeljen.

Hammurapi: ma is szemet szemért.

Püthagorász, Thalész, Hippokratész, Arkhimédész.

Tiszta ésszel semmit sem mérünk fel. A csillagok

állásából viszont mindent.

Vergilius, ezzel egyet értesz?

Leselkedünk a magunk teremtette istenekre.

Arra az egyre.

Ne hagyjon el bennünket soha.

Ezért áruljuk el ezerszer, százezerszer.

(Rendben, egyezzünk meg: naponta egyszer.)

 

És mindenütt a pénz.

Tőkeerős kannibálok.

Lármafák és árvahajak díszítik az erkölcs grundját.

Védjük meg a Pál utcai fiúkat!

Még akkor is, ha Nyugaton a vers helyzete változatlan.

(Itthon sem más.)

Árgus tekintettel kövesd a verslábakat. Amíg lesznek lábak,

s nem kótyavetyélik el a megmaradás lehetőségeit,

mint elődeink száz évvel ezelőtt Magyarországot.

 

Isten, áldd meg a magyart.

...that goverment of the people, by the people, for the people...*

 

A nyár tűzhelyénél melegszünk.

Nem számít hányszor tesszük még. Fontos,

mások is hozzáférjenek a tűzhöz.

S ha mégsem, mindennapok csataterein

véreznek el a kongruenciák,

atavisztikus álmok tapadnak a rögeszme rácsozatára,

s a megoldásokra nincs megoldás.

Az ismétlés monotóniája, tragikuma,

és az elfelejthető felejthetetlen.

 

Örömest megmásznánk bizony magasabb

hegyeket is ennél, csak hogy láthassuk ezt az egyet.

Mert látni vágyók gyanánt jöttünk ide mind,

látni akartuk, ami felderíti a borús tekintetet.**

 

És mindenütt a pénz.

 

 

*Abraham Lincoln, 1863. november 19-én, Gettysburgban elhangzott beszédének utolsó sora.

**Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra.  Fordította Kurdi Imre. Osiris, 2004

 

Quentin Matsys (1466–1529) festménye

 

ERDŐ, MEZŐ

 

Külön társadalom az erdő.

Magasztos és fennhéjázó.

Tüntetően emeli az égre fejét.

Onnan figyeli a körülötte lévő világot:

a mezőt. Látványosságával dicsekszik.

Madártávlatból könnyebben magyarázza

mindazt, amit a mezőnek meg kell értenie.

Szabadelvűséget, szabadságot hirdet,

oltalmazója az elesetteknek,

bizalmat és biztonságot nyújt a rászorulóknak.

Mélyen lenézi az izgága, forradalmat

forradalom után szervező,

örökké panaszkodó mezőt.

Nem harcolni, lelkiismeretet és

értelmet hamisítani, eszmét cserélni,

egyszerűen csak élni akar.

Hirdeti: az individuum sokszínűsége erő,

fény és levegő.

Bár új dalokra kíváncsi,

szereti a klasszikusokat, a zene őshonát.

Platónt, Shakespeare-t, Erasmust, Lao-cét,

az orfikus dalokat. Szabó Dezsővel,

Máraival, Spiróval is jó viszonyt ápol,

imádja Nietzschét, Rilkét,

s a romantikusokat mind.

Az erdő nem érti, miért sajnáltatja magát a mező,

ha felszántják, beszórják magokkal,

nyaranta betakarítják testéről a termést,

miért kiáltja bosszúsan fűnek-fának,

hogy kizsákmányolják, elnyomatásban él.

(A történetfilozófia szerint

magában is jól elvan, hagyhatnák pihenni.)

Az erdő úgy véli, ő is épp oly kiszolgáltatott

mint a mező. Nem erősebb a szava,

de fegyelmezettebb, visszafogottabb,

békülékenyebb,

színesebb az élményvilága,

humanista eszméket susognak levelei,

a tudás nedvét szállítják mélyen

beásott gyökerei.

Ez az eunómiája.

Új rend. Új törekvés. Új képzetalkotás.

A világ újraértelmezése, a lehetőségek

felmérése és átgondolása.

Az erdő nem akarja

befolyásolni az igazságot.

Ott  és úgy akarja hagyni, ahogy van,

a determináció elvei szerint.

Arra tanít, mindegy, hogy az erdő

vagy a mező felől közelítünk

a valósághoz,

csak önmagunkat ne áruljuk el. 

 

 

 

HOLLÓ

 

Katapultált gondolat surrog.

Roppan a tér.

Valahol lehorgonyoz

a néma rettegés.

Katlanban roncs szavak.

Reccsen az ág,

felszisszen a feledés.

Szomjadba hull a korty,

hallani a csobbanást.

Fényt borzol a szél

a fák felett.

 

Kötözz meg iszonyat,

torz tested tigris falja fel!

Tiltakozol? Minek.

Elferdül hátgerinced?

A sziklákból is bor szivárog,

eszelősen csapdos a  szíved. 

Tévedések hínárjába űz.

 

A mindenség mozaikja olcsó.

Színes talányok padlatára

szédül a megfáradt látvány-orsó.

Szűkölve hátrálsz.

Megtépázott szárnyú holló.     

 

 

 

AMIT PHAIDROSZ NEM KÉRDEZETT MEG SZÓKRATÉSZTŐL

 

Valóság-e az írás,

vagy csak az idő hullámain sikló

emlékezet hajója?

Felmenti-e az írott szó az észt

a feledés terhe alól?

Azért ad mankót a kezébe,

amit idő és tér

nem tudott megmenteni,

magával vigye a halhatatlanságba?

Az örökkévalóság ígéretével kecsegteti-e

azt, aki szóban rögzíti a történéseket

s tollával buzgón rója papírra amit tud,

vagy vélni tud?

Vajon azt írja-e szavaival,

mi tükörképe annak, ami volt

és ami van?

Képes-e feljegyezni a voltnak és a vannak

minden mozzanatát,

terhét és hangulatát,

színét és illatát,

a villanást?

 

 

 

MOTUS ANIMI CONTINUUS*

 

A hold

fénytől duzzadó mellén

csüng az éj.

A lélek ágai között,

tűnődő,

rakoncátlan fellegek.

Fél órája még esőre állt,

de a szolgálatos szél

elseperte

a gyülekező felhőport,

a füstös selymeket.  

Kormos tóvíz az ég.

Vázlatokat készítek

az istenekről,

portréikat berámázom,

elteszem.

Ha néhanapján

rájuk bukkanok,

sorsukkal

sorsomra emlékeztessenek.

 

 

*A lélek folytonos mozgása. Cicero

 

 

---

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2015. szeptember 9.