A LÉPÉS IKONOGRÁFIÁJA

NYITOTT SZEMMEL

 

ha a vers csak belső létezés

társadalmi ténye és tárgya

bódító tömény realitás

nézzétek el a költőnek

hogy az álom utcáin

nyitott szemmel jár

 

 

 

SOHASEM

 

a maradék is az egész

része volt

mint a gondolat melegébe

fészkelt meztelen szó

melyet most sem

később sem

már sohasem kell kimondani

 

 

 

VALAKI

 

benned hullámzik a tenger

habjai aggódva hánykolódnak

addig nézed tűnődve

míg fehér fodraiból

valaki

aki voltál

visszatekint rád

 

 

 

RÜGYEK

 

lábnyom 

a por lábnyoma

mag

 

az égő erdőből

madár röppen fel

a kétségbeesés

 

a nyomor bohócokat nevel

a bohócok kinevetik

a nyomort

 

az érintés

bőrödön

kirügyezik

 

 

 

A LÉPÉS IKONOGRÁFIÁJA

 

a megértés kidolgozott módszere

a lépés

a haladni vágyó igyekezete

amikor nem az elidegenedés

dialektikájával törődik az elme

hanem lépni

a lépésben létezni

a lépéssel tenni

kifejezni

megérteni

vitatkozni

akar

 

 

 

LÉTELMÉLET

 

az időben

lakik a gondolat

a pillanat

maga a gondolat

az örökkévalóság

benne pusztul el

és születik újra

 

az érzelemnek

nem kell felkészülnie

semmire

az érzelem

a pillanat

ingeréből született

pillanat

 

 

 

MÁGIA

 

illatozik a szenvedély

a szó

mágikus sejtelem

 

sóvár az álom

elkárhozol

ha megkívánod

 

 

 

VÁLSÁGVERS

 

A költő dekonstruál.

Lécet szegez a holnapra,

sajnáltatja magát.

Kesereg, jajveszékel,

panaszkodik.

Tényekkel támasztja alá:

a kor hazudik. Nem az ész,

a lélek ereje lázít.

 

A költő válságban van,

az üres égre szavakat lehel.

Szolipszista  énje

kamrát épít a dalban,

létérzéssel tölti fel.

Üzen az adóhivatalnak,

gondolatait ne terheljék,

cserébe elhallgatja verséből

az aggódást, s a félelmet.

 

 

 

DÉLUTÁN A BALATONON

 

a rothadás is átmeneti állapot

ez majd akkor jut eszedbe

ha tudatod merevlemezére égeti

a ragyogás

a balatoni délutánt

a napsütésben könnyebb emlékezni

az áhítatnak feszültsége

voltat idéző ereje van

jelenléted

tágas eszmélő szoba

körülötted sorvad a tér

roncsokból építkezel

 

 

 

PESTI KÉP

 

A vézna éj,

mint kép, mely

tükörbe fagyott,

öröktűz lobog benne,

Endümión.

A hajnal szíve

hangos szóval dobog,

mint  túlórából

hazatérő

asszonyok.

 

 

 

HALÁSZOK

 

naponta figyelem

a tengerben halászó férfiakat

közéjük vágyom

súlytalanságukat és

súlyos életüket kívánom

mozdulataikat

ahogy alábuknak az ismeretlenbe

 

 

 

MAGÁNYOS MADÁR

 

Magányos madár az ágon,

saját gyönyörűségére énekel.

A fenyők csúcsaira

a dal fénye repül,

a tűnődés lélegzete

évek füstjével vegyül.

 

Magányos madár az ágon,

saját gyönyörűségére énekel.

Még nem tudja, dalával

nincs egyedül.

Ő is a bozontos sötét

sörénye elől menekül.

 

Magányos madár az ágon,

saját gyönyörűségére énekel,

A fényt, a vágyat, a sötétséget,

a világot, mely elmerül,

az elfelejtett emléket,

mindent ez a dal teremt.

 

 

 

BARBADOSI REGGEL

 

Cérnára fűzött gondolatsor

remeg a pálmafák  nyakában.

A létezést az idő apróra tördeli,

türelmes virágok arca szűri át a fényt.

A tengerből páraoszlopok magasodnak

a málladozó ég felé.

A hullámok testét lég horzsolja fel,

s a csalit felett kolibri áll.

A part homokján eleven Isten jár.

 

 

 

NAPLEMENTE

 

A barbadosi

naplementét csodáltam,

a végtelen ködbe vesző

napkorongot.

Sistergett a tenger vize,

amikor elmerült benne

a fény.

Ezer napnyugta

sistergett bennem.

Milyen nyugtalanító,

hogy újra naplemente volt.

 

 

---

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2015. január 17.