LÉTÜNK PORA

JÁTÉK

Villámot vet a bizalom.
Hagyom.
Játszik a gond a falakon.
Csacsog.
Kit vad láz régen éget,
Vacog.
Hegy mélye tárja garatját.
Rabol.
Ár emel fel a magasba.
Haboz.
Édes a sorsom, hazugság.
Tarot.

LÉTEM PORA
    Zalán Tibornak

Hiányérzetem nagy dolgokra késztet,
Lettem ádáz igének varjúfészke.
Gyöngeségben az erő teljessége.
Torpan. Az alkotásban újra éled.

A hiány termékeny. Láttam kihunyni
Tüzet, vulkán láváját hason csúszni.
Éhes a fény, lángfű, bálvány, istenség.
A láthatatlan hűség is szellem-én.

Üresség a minden, engem felnevelt,
Szkíta idő ül fáradt térdemen.
A tékozló nemlét szeme rám ragyog,

Siker és bukás, oszló felhő vagyok.
A semmi erős keze vigyáz reám.
Létem porát széthordja az óceán.

KILENC OKTÁV
    Jónás Tamásnak

Parázsló szavak a lélek rongyain,
Unt utakon unt mágiák a sorhad,
A valóság vézna vásznán kokain.

Szél ölében ezer vitorla korhad,
A képzeletnek tüzes imadombján
Gyötrő látomás rítusa lobban.

Felhevül a gondolat, sűrű lombján
Fények gyúlnak, az akarat szeánsza.
A partitúra mélyén kilenc oktáv.

Nincs menekvés, aki lázadt, halott ma.
Marék porát széthordják vad telek,
Vissza nem jő, ki a mának adózna.

A szeretet lankáin pőre hegyek,
Leselkedjen, ki álmot állít eléd
A  szórványban, a védtelen végeken.

Matat a száj a szó után, eget ér,
Mának Krőzusát feledés borítja,
Ma nem értik azt, mit a holnap ért.

Új tüzet szikráz a fagy, égig szítja.
Új Prométeuszt ünnepel a nép,
Jajszavát az idő bőrére írja.

Reszket a lég, lángok martaléka
Lesz a minden, és fogva tartja a szót,
Kibe egykor belemart a láz: Héra.

Hegyre mutat, Istent idézi, a jót,
És szeretné a mindent újraélni,
Vízre bocsátani egy új hajót.

Egy új hajót, s egyszer újra vélni,
Mit az évezredek lánca egybe fűz,
És az idő méhéből elvetélni

Nem lehet. És azt sem, ami egyre űz,
Mi erők erejével megkísértett,
Ősi címert selymes zászlajára tűz.

Sejtelmek sűrű ködéből kísértet
Bontja ki magát, ez a rend igéje.
A félelem ősz pásztor, ide téved.

A lázadozó fantazmák hit-éle, 
És benned a konok ég földi mása.     
A varázs, a desztillált nyár lidérce,

A szőke parton felejtett szél társa,
Kit visszahozni lehetetlen immár,
Az emléket magában mélyre ássa.

Képes szükséget teremteni itt már,
És késsel, szavakkal támad a voltra,
A szédítő látomásban is holt ág.

Átragyog a napfény, ölelni ott vár.
Repülne, gyöngédség csillog tollain,
Mélyből sebzetten felbukkan, és mit lát?

Parázsló szavak a lélek rongyain,
Unt utakon unt mágiák a sorhad,
A valóság vézna vásznán kokain.

G-MOLL

Visszhangoznak itt a dolgok, lehetetlen kokottok.
Erős tinta, lenyomathoz a kék festék, kolonc ott.
Kései nyár, esendő emlék, egy bezúzott ablak,
Szánalmas képek árnya, meztelen torzójuk rablak.
Játszani, egyre játszani, míg kitart a homlok láza.
G-mollban hahotázó bolondok szimfóniája.

FÉNYSZILÁNK

Felröppen a pillehad.
Lélegzetnyi pillanat.

A visszatérő sémák. Lehet a bűn.
Áttetsző foltjain dereng, kiüt a láz.
Hártyája nyálkás, és olvad, mint a tüll.
Fénylő reggelre tapad az illatos máz.

Semmi tréfa vagy kelletlen vallomás. Nincs határ.
A némaság, az izgalom ezernyi vájat,
Nincs, ki veled bejárja. Vézna ágon pötty madár.
Tátog a csőre, szeme fényszilánk. Hova szállhat?

Leül a hetyke század
És befogja a szádat.

William Turner (1775–1851) festménye

Megjelent: Irodalmi Jelen,  2012. október 2.