MAJORANA KOLOZSVÁRRA LÁTOGAT

MAJORANA TRIPTICHONJA 

Halottak ezek a versek,

átjárható szobák.

A test kinyújtva,

lemeztelenítve: áruház. 

              *

A jövőt kell elosztani,

felkúszni a hegyre,

a lélekkel is valaki,

Isten feleselne. 

             *

A zöld lugasban datolyák,

árnyak tótágast állva.

Rájuk zárom a délutánt,

kezemben véres tálca.

MAJORANÁVAL TÖRTÉNT 

Megjött az este, vele volt a lelked.

Én ostoba, belészerelmesedtem.

Holdfény guggolt a roppanó havon,

láttam az árnyak pihéit arcodon.

Láttam a tested hiúz szememmel,

festettem, róla tájat képzeltem el,

álmodozó szavakat aggattam rád,

ne faggasson rólad senki többé már.

Az ingem ujját ingedre kötöttem,

felfalta a csendet a szél köröttem.

Az örök hitemnek emeltem márványt,

mindened imádtam, mint bűvös bálványt.

De gondolt egyet, vállat vont az este,

elment, s hagyott megszerelmesedve.

MAJORANA KOLOZSVÁRRA LÁTOGAT

A sarki presszóban valami emlék ásít,

a fellegvári ugrótorony magához int,

ismeretlen egy konyakra áthív,

fáradt sirálykéz az asztalon.

A lélekvesztő átvisz dimenziókon,

élményeken, melyeket megélhettem volna.

Lyukas cipővel csatangolok

Kolozsvár utcáin,

kéz a kézben a széllel.

A szeretet hiányát még elviseli az ember,

büszkén viseli, mint vasárnapi fehér inget,

néha kérkedik is vele.

A gondolat Golgotája népes.

A fagyos semmire fura árnyat vet a Szamos-part.

Shakespeare sétálhatott itt ennyire békésen,

messze Londontól,

közel ahhoz, amit naponta

játszani, mondani, érezni, hazudni kell.

A fényben-puhult parton fűzfák,

idő-féle piroslik az ágakon,

elmondatlan legendák testében nő a misztikum,

az el nem hordott kövek érzete,

az óceánok

– melyeket majd bejárok –

gőgös ereje.

Én, a tücsök,

azóta minden este

ülök a fövényes parton,

álmosan pislogó csillagok között.

MAJORANA LÁTVÁNYA

a látóhatár húsában lila fényhad

vak szerencsének látnokai a madarak

messze vinne az elborult gondolat

lombjai között pellengérre állított szavak

alul távoli kétely szívébe mélyed

hangtalan ébred a szorongásos Nap

a tévedés lángoszlopai felcsapnak

kilátszik az égből a jaj

foltos ingemen fondorlatok pecsétje

bejárja velem a tájat s felébreszt a baj

színek zenéje köröttem lázad ha Pénelopé

karjába omlik a zaj

társaim heverésznek a fűben

csak én vagyok távol s nem érzem

hogy élek s voltam valaha

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2014. március 21.