MAJORANA ÖNMAGÁT LÁTJA

MAJORANA A TENGERRŐL ÍRNA

 

A tengerről írnál, ha a tengernél 

élnél, habokról, szelekről, matrózról

költenél verset, zivatarral kelnél,

beléd rögződjön a kell még, Ózról  

ne fantáziálj, hisz a varázslókat

úgyis elkerüli a varázs, holló

az ember, álom benne lábat lógat,

szűz hajnalokon a kikelet forró

látomásokat oktat, a szerelem

ennyire-olcsó, árulná a boltos. 

Legjobb, ha a zsebed mélyére teszed.

Kabátodon nem virágzanak foltok.

A szerelem vizével szomjad oltod.

Ég aljára a fény girlandot szegez.

 

 

 

MAJORANA ÖNMAGÁT LÁTJA

 

A léleknek is szüksége van erősítő szerre

– például csendes naplemente 

a tengerparton ácsorgó pálmafákkal –, 

hogy képzelődj és játssz a gondolattal,

miért változtatta csillaggá Isten 

Ariadnét, Bacchus kedvesét 

– mert a víz hullámaiban

sistergő fényről ez is eszedbe jut –,  

s talán Pindarosz megelevenedő 

győzelmi ódájának fennkölt hangulata 

segít megtámasztani

lelked düledező állványát,

míg a hősökről zsongó szavaid között, 

szorongató emlék bukkan fel, 

álmot ölelő karokat látsz,

középen egy tűnődő pontot,

mosolygó önmagad. 

 

 

 

MAJORANA KAIRÓBAN

 

Itt minden kegyelem. 

Kiszámíthatatlan.

A bekövetkező bekövetkezhetetlen.

A téren a tudás ékesített minaretje, 

a sarokban, agyagedényekben 

fáraók csapolt vére.

Csillan a szó a ciprusok homályában,

a Nílus bölcsen hallgat. 

Egy-két árnyék suhan át rajta, 

és a törekvő hajnal.

Itt minden kegyelem, 

az ezer évre simuló 

ezer évek elmeszesedett időhártyája

a reggeli fuvallatban megremeg.

A történelem malmában 

csak a kövek sérülékenyek.

Az ember bár mindennél múlékonyabb,

az emlékezés bazalthegyeit cipeli magában,

egyedül ő marad fenn, 

és talán az égen átröppenő

fecske karneváli csivitelése. 

 

 

 

MAJORANA MENEKÜL

 

Rómán túl – fényörvény várt – igyekeztem az úton,

míg Padulába siettem, távolt csent, selyem inget 

varrt rám, mart a szelíd láz, kábán újra velem volt

minden vágy, gyorsítván lépteim, őssebem újabb 

járata nyílt, fáradt könny perdült, ajkamon éledt. 

 

Felettem boldogtalan csillagok

fénye őrködött, múltam ragyogott.

Minden álmomat mögöttem hagytam,

de rögeszméim magammal hoztam.

Mágikus magok honát kerestem,

melyben proton és neutron hessen,

mindkettőnek egyensúlya, szimmetriája

a lét kapuját szemem előtt kitárta.

 

Értem én: amit meg kell értenem, holott.

A test helye az idő függvényében adott,

tenyerében a végtelen térnek,

lüktető kvark-buborékok,

mint mezőn a fűszálak, összeérnek,

újraszületnek a hadronok.

 

Bennem emésztő nyugtalanság lázad. 

Az elmúlás tárnáiban a félelem forradalma.

Én még elnémulok, néha játszom,

azt játszom, hogy egyensúly van a világon.

 

Ami idelenn a földön sérül,

odafönn is ugyanúgy évül.

Milliárdnyi antirészecske  

plusz milliárd egy részecske léte

elég a mindenség üdvéhez.

Hasad az elmém,

mint atommagok.

 

Lesz, ami lesz, meg nem alkuszom.

Sárkánykarmokat növesztek,

a siető végtelen is határt bont.

Az Úrral kell most szövetkeznem,

ha élni akarok,

mert hűl az anyag, míg a tér tágul,

önmaga antirészecskéje az Eta-null,       

és mégis minden mély titok.

 

A titok felhőjében kutatok elveszetten, 

fénnyel meszelt a padulai ég felettem,

spektroszkóp mágikus fényeiből képek,

az én halálom sem élettel ér véget.

 

 

 

MAJORANA A HAL EGZISZTENCIALISTA

GONDJAIRÓL ÉRTEKEZIK

 

Létbe vetett hal vagyok, 

tehát abszurd vagyok.

Nem azon tépelődöm, 

mi lesz velem,

ha véletlenül 

horogra akadok,

ez eszembe sem jut,

á, dehogy,

másra koncentrálok, 

a gyerekekre, az asszonyra, az anyósra,

a szomszédjaimra, barátaimra,

esetleg újdonsült, 

eddig titokban tartott szeretőmre.

A mindennapi betevő falatért

ádáz harcot vívok, 

nem szégyellem senki előtt bevallani,

hogy álmodni is szoktam,

de a legtöbbször, ilyenkor is,

a betevő falattal fetisizálok.

Ez az álom boldoggá tesz,

ugyanakkor boldogtalanná.

A keserűségem abból fakad,

hogy a rögeszmém tárgya a hasam.

A horog, persze, eszembe sem jut. 

Hiszen azzal törődöm,

mindennapi zsákmányom 

minél nagyobb legyen.

Ezt egyesek egzisztencialista harcnak,

mások létfenntartó küzdelemnek, 

megint mások telhetetlenségnek,

kapzsiságnak nevezik,

pedig nap mint nap egyszerűen

csak arról van szó, hogy éhes vagyok.

Éhes, de nem telhetetlen,

éhes, de nem harácsoló,

éhes de nem fegyelmezetlen,

aggódó igen, 

de akkor sem a horogra gondolok, 

hanem a holnapi küzdelemre,

amely akaratomtól függetlenül

bekövetkezik.

Ezt nevezem én fátumnak,

melynek genetikai hibája maga a sors.

Ezért lettem egzisztencialista,

elidegenedett és búskomor.

Kizárólag csak ma.

Mert a holnap horog,

mint damokleszi kard 

leng a fejem felett,

de erről most sem, 

azért sem veszek tudomást.

 

---

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2014. április 30.