Örvényszárnyon

Mottó:

„Verssorok, verssoraim,
ti lehetetlenbe kapaszkodók,
ti is akár a katonák.” 
                                (Nagy László)

 

Ki az, aki visszakérdez?

Van úgy, hogy egyszer,
vagy minden ízben,
vagy csak én érzem,
vagy csak ti érzitek?
Valaki bennem,
valaki bennetek,
minduntalan visszakérdez.

 

Teherdobozok

Huszonhét évig
tárgyaltam a mindenséggel,
önmagammal,
hát ez lett belőle:
ülök ölbe tett kézzel
s elmozdíthatatlan
teherdobozok bennem.

 

Hol az az ablak

kihez szaladjak
hol az az ablak
amin
ha kinézek
többet látok
mint bárki más

 

Hol tévedek?

Hol tévedek,
s tévedtem-e egyáltalán,
ha az emberiségnek minden szavát
elhittem?
Tévedni csak én szoktam,
mindig csak én, én,
pedig lehetne már egyszer úgy is,
hogy te, ő, ti, ők.
De tévedek-e most is,
ha már-már letisztulni látom magamban a világot,
gondolataim nem füstös állomásokon
vesztegelnek,
kifutottak a nyílt pályára,
s tavasz van, napsütés,
csak fény, fény,
vakító és fehér?

 

Hatalmam hétdekányi valóságérzete

Hatalmam hétdekányi valóságérzetét
mímelem,
esztétikám:
irdatlan felhőkövek.
Még él a testem,
a szigor tanyáján matat.
Sivalkodik vallomásom:
ostorcsapás, csókcsokor,
átgondolt létem egyenlete,
legalább két évszázad ha lenne.
Lázam törvénye évtizedek,
havas decemberek,
szívem kalitkában,
a meleg szobában,
jóllakott, csendben gubbaszt,
nem énekel.

 

Kipihent falak

Dióbarna csörgés vonul végig a kipihent
falak mentén
tekintetemnek itt ér véget
a tűnődés toporgó tárlata
az átharapott sebek újra fájnak
kiadósan korszerűen
ilyen a kedvem:
hektárnyi elvontság lelkemben
mellém ül
és nagyokat hazudik a reggel

 

Ars poetica helyett

Bennem
azon dolgok
lüktetnek,
melyeket
a szó-valóságérzet-szív
figyel,
kimond,
akar.

 

Nagy, sárga meséket

Idegcsordákat hajtok,
nagy, sárga meséket: gyermekkoromat,
szalad a hadapród,
pálmaág-zászló vonyít kezében,
légpuskával játszik szívem közelében.

Mint kibontott ajándékcsomag előtt,
az izgága kétéves,
mosolyoázist teremt,
legyőzi a nagy, sárga meséket:
gyermekkoromat,
ostoromat elkobozza,
ránt egyet a vállán,
idegcsordáimat szelíd állatokká botozza.

 

 

        Az eszmélet kompján

 

Thália

A szélkürt összetrombitálja
nagy csordába az évszakokat
még egy villanás
és a színpad-éjben
megjelenik az ember
helyére tolja az eget
elrendezi a csillagokat
kirázza a csendet
leengedi a függönyt –
nyugalmát

 

Ülünk immár egy órája félszegen

Levetett ruhák elkopott tárgyak
elhasznált érzelmek
sorakoznak
letaposott sarkú vágyak flancolnak az éjszakában
kissé megtöredezett kifakult a félhomály
bátorság
gyermekes buzgóság
ásító fakabalák
ülünk immár egy órája félszegen
s világot faricskálunk dolgokból
sokperceset  

 

Nocturn

Meztelen tájakra
csoszog az alkony,
ősz lombok között
tekereg őszszívem,
felkúszik az első csillag –
munkába siet,
elkísérik,
körbefutják
rakoncátlan csillaggyerekek.

 

Ha

a pillanat
tükrébe tekintek
úgy tűnik
hogy a szeretet
a lét
a fény
logaritmus naturalisz
plusz–mínusz
végtelen

 

Halk menetben

benyitok a délután hangulatába
szépülő kezemben lepedőnyi álom
merev fenyők néznek
halk menetben indulnak utánam

 

Földre szállt angyalok

tánca
illata
éneke
vadsága
a szitáló esőben
hűsülő lázam

 

Csak

emberek vannak
kik reggelente
álomból kelnek
s munkába menet
nem csodálkoznak
ha mellettük a tavasz
csapzott fejjel
elrohan

 

Kedves állataim, szenvedélyek

Csak már ne lenne ez a játék
a sok póz
itthon
énnálam
hisz nem kiáltanak már bennem
a szenvedélyek
ezek a megveszett sakálok
lelkem sivatagjának
vérengző állatai  

 

Ismerőseim

Jön velem szemben
rámköszön a szomszéd
ajkamra szalad
a hetes számú
bájmosoly
fortisszimó
kalapot le
köszön hétvégi jólneveltségem
kalapot fel
ó ez a józan
mozdulat
a reflex
indulatos mértanképlete
fekete illatok
csiklandoznak
a presszóslány
kimérten üdvözöl
meghajtom fejem
cinikus ismerősöm
a szék
undorodva puhul meg alattam  

 

 

          Sárgaerdő-kitaláltban

 

Levél

Nem volt szándékomban megírni
ezt a levelet,
valami fura,
idegen inger incselkedett velem,
miközben tekintetem az ablakot kereste,
amikor a nyár mozgósított,
extázis volt,
az ősz brutális
szavak évszaka,
amikor semmit sem
kértem az időtől,
amikor nem kértem az időtől semmit,
pedig erősen teltek az évek,
nélküled múltak el,
valahogy furcsán,
mert nem hadonászott a remény,
nem futkosott bennem a szerelem,
mint boldog ismerős,
hanem leült mellém,
s ketten sajnáltunk téged.

 

Valami nagy ünnepet képzelek

Mintha az érzelem tárnáiból gondolatcsilléken,
fény felé gördülő szavaid hallanám,
pedig a távolság eltakar,
merev időfalak rejtik arcodat.
Körülöttem reménycafatok,
mint borzolt tollú ónmadarak.
Elképzelek valamilyen erdőt,
őzcsordákkal benne,
sárgába öltözött fenyőkkel,
valami nagy ünnepet képzelek neked,
mert a világ peremén várakozó mosolyod
magányát nem tudom elviselni,
mert megcsodáltam egy képet,
hatalmas fehér mezőn
korlátdarabra könyökölve láttalak,
mert talán önmagam féltem, szolga magányom,
mert nem önmagam féltem, szolga magányom,
mert csókodban fürödnöm,
s elnéznem ezt a kicicomázott, sárga kalapos tavaszt
nélküled nem tudom,
mert – lásd –
emlékeink gödrében,
kifulladva állok,
hányom a sarat!

 

Grafomániás

lett bennem a szerelem,
ódákat ír hozzád,
akit
nem ismerek.
Megyek az utcán,
egyszer csak rámkiált: –
Látod, milyen vak vagy!
Már megint elmentél mellette.

 

Lármád csendjét

emelnéd a piramis árnyékába,
a benned elült
szorongást,
cselekvőbb lennél,
mása a bíztatásnak.
Vésnéd útjaid az elmúlásba,
fogadnál náladnál hűbb embertársat.

 

Látod

elaludt
bennem a szerelem,
látod,
mint szomjazó páfrány
kókadok,
látod,
ajkamon nyugalom ül
nem átok,
látod,
kihűlt életem levese,
amikor forró volt,
fújtam
és kínáltalak.

 

Ne öltözzünk soha feketébe

Ingerruhámat kérem
jaj, ez a sikító mozdulat, mozdu mzulodat ttttttt
Épp merengek,
holnap veled leszek,
a szobában meleg ákombákomok,
kirándulunk tervezgetéseink riviérájára,
kirándulunk valahova,
ahol mindenképpen jól érezzük majd magunkat,
valahova,
ahol biztosan nagyon kellemes perceket fogunk
eltölteni,
mert egy kicsit elszakadunk mindentől,
hisszük, szebben élünk, mint mások,
és szertefolyik sejtjeinkben a derű
és nem öltözünk soha feketébe,
––––––––––––––––––––––––––––––––
– Már épp ideje lefeküdnünk,
még egy szippantásnyit a kultúrából,
ebből a századból,
ingerruhámat kérem,
jaj, ez a sikító mozdu mzulodat tttttttt
mozdulat.

 

Sárgaerdő-kitaláltban

Állok ebben a sárgaerdő-kitaláltban
röppenő társtalanságom
bársonymosolyában
lázenyhítő asszonyféltő
minduntalan aggódásban
ha védenem kell
gondház-szívcsordákat
ha élnem kell
létem papírhavát
papírtáncát
papírénekét
gyöngyerejét
– üljetek körém
örömindáim kószahajnal-árvácskáim tenyerén
billeg a lég
márványillatú eszmélettermeimben
– üljetek mellém
hisz nagy a vágta
irtózatos nagy
színfolt-fehér

Mennem kell
csöndszaggatott csöndruhában
szélégetett szélcsuhában
s hatalmam elhallgatom
férfilelkem kitakarom
lám nem elég

Indul az emlék
ne izegj
ne bámészkodj
szedd a lábad lekéssük a valamit
pipacspattanásos ég a lúdbőrös föld felett
leng leng
apró virágruhákat óv a szél
kisírt szemű fák a téren
bennem a nagy rohanás

ne
még ne kapcsold ki a világot
most nagyon kell
csak egy oldalnyit
kultúrbizottság propagandaosztály
gazdaságfejlesztési politika
rendhálózat
szociálpszichológia
– jó még egy oldalnyit
– mondd, te szereted a virágokat
te igazán szereted
megyek az utcán és szeretlek
megyek az utcán és szeretlek
mindenütt virág
és annyi mindent mondanék
hogy jó vagy
hogy kellesz
hogy óv a lélek
hogy a magány is csatatér

 

 

          A satöbbik sorompójánál  

 

Béna mosolyom elé

Hogyan küzdhetnék logikával
magam ellen
nyugalmamért
hová vezet ez a fehér világ
ha a tolókocsi velem gurul
béna mosolyom elé
csak valaki biztatna már
jön az álom
nem érzem
sem ízét
sem illatát

 

Csalogány

olyan ez a tavasz
a szívem is megbékél
álomszimfónia E-dúr
vivace
végül sorok közti
monológ lesz
ennyire furcsa
ennyire fáradt
néma
csalogány

 

Elbújik a szó a szádról

A csóktól
távol élned
épp oly lehetetlen
mint megmaradnod
vagy a terek csendjét őrizned
az idő zajától
mégis
van úgy
többször tapasztaltad már
amikor a szív súgja
mit kell mondanod
amikor sehogy sem áll össze benned a világ
és a szerelem is távol marad tőled
olyankor fényruhát is ölthetsz
olyankor
elbújik a szó a szádról

 

Örvényszárnyon

Pipacsot rajzol a dél
zajban forr a rét
rámruházza ragyogását
rám
ki habzó lovon nem utaztam
örvényszárnyon nem siklottam
a színek álmát ki sem aludtam
melegét ki sem nőttem
csak döbbentem
ha felpofozott a valóság
ha megégettek a szimmetriák
ha szóval lázadtam
szavaim ellen
ha ököllel rontottam szívemnek
s mint hatalmas dobot
vertem
ütöttem

 

A vágy 15. parancsolata

hányszor támadnak rám a szavak
hányszor alusznak el
kérdőjeleim
a lap magányos táján
netán valaki közbeszól
ideparancsolja tűnődésnyi pillanatát
a vágy 15. parancsolatát:
gyermekkorom békeszerződéses hócsatáit

 

Memento

A szilvafa ágán ringatóztam,
nagyanyám a krumplit szedte,
amit nagyapám fordított ki
ásójával a langyos földből.

Emlékszem, dúdoltam valamit,
s városomra gondoltam,
ahol születtem –
most is érzem, mennyire fájt.

S magam maradtam,
sápadtan, régi pénzeket gyűjtve,
és éjjelente mosolyogva álmodtam,
arról a csodaszép hajóról,
ami elsüllyedt egy fényes
ország forró szemében.

 

Ó, ez a nyár!

Miket nem pletykál ez a nyár,
ha lázégetten lesétál a partra,
hűsölni szerelemben,
fényben,
szabadon.
Ó, ez a nyár!
Miket nem pletykál,
ha veletek érez,
veletek él,
hogy tud mindennek így örülni ez a nyár?
Csak velem nem tárgyal,
összevesztünk a tavalyi gáncsokért.

 

Csenddé kötözve

kertes háza volt nagyapámnak
kertes háza
magánya
most mellé ülnék emlékezni
de nem tehetem
nincs már kertes háza nagyapámnak
kertes háza
magánya
a század ült mellé
csenddé kötözte
csenddé kötözte

 

És az öröm tovaillant  

Velem vacsorázik az este,
tömény villanás figyel.
Nem tudom, vacsoráztál-e már így,
a leselkedő félhomály libbenéseit figyelve,
megkötözött türelemmel,
parázsnyi félelemmel, amint körülülnek.
Nem tudom, vacsoráztál-e már úgy,
hogy elindult benned a düh,
csillogó tajtékjait szerteszórta,
az öröm tovaillant,
mintha mondta volna –
ma semmi kedvem veled foglalkozni,
esetleg majd holnap
holnap, holnap, holnaaaaaaaaaaap

 

 

         Én, a lélek nyílt és őszinte partizánja

 

Téglaház

A Ház amelyben lakom
téglánként épült
volt lakói azt mondták
nehezen
pedig nincs benne semmi rendkívüli
olyan Ház
amilyen mellett naponta közömbösen elmegyünk
Egyedül lakom benne
magam takarítom tartom rendben
én fűtöm meszelem pókhálózom
miközben arra gondolok
mi mindent nem láttak ezek a falak
mi mindent éltek át
amiről nekem soha nem beszéltek
pedig nagyon szerettem volna szóba állni velük
hiába negyed százada hallgatják
hogyan
Egy szép napon elhatározom
eladom a házat amelyben lakom
Aki majd megveszi
annak elmondom
a Ház amelyben élni fog
téglánként épült
nehezen
Én fűtöttem meszeltem pókhálóztam
miközben arra gondoltam
mi mindent láttak ezek a falak
mi mindent éltek át amiről nekem soha nem beszéltek
pedig nagyon szerettem volna szóba állni velük
hiába negyed századon át hallgatták
hogyan…

hallgatok

 

Olyan szépen jajdul fel

a testbe zárt
ideg
olyan elegánsan     olyankor
észre sem veszed
más is van
neki sem dukál a végtelen
nem emeli búcsúra karját
ha hirtelen elutazik
szabályosan elszakad    olyankor
észre sem veszed
amit az érzelem pillanatok alatt
felépít      olyankor
oly messze kerülsz a szférák ritmusától
–––––––––––         olyankor
nem tudsz átköltözni
egy szilárdabb állapotba
még akkor sem
ha nagyon vágyod

 

Nyugtatom magam virággal

Nyugtatom magam virággal és szerelemmel
virággal és ritmussal
mintha mindaz
ami már megtörtént egyszer
nemtörténtsemmi-vé lenne
mintha ebben a kitalált világban
ebben a nagyon is valódi világban
a legfontosabb ellentmondás közelében ülnék
és izgulnék érte
hogy megoldódjon

 

Fellázadt szavak

Nem tudom kifizetni neked azt a márciust
amit ezernyi közül
még a télen választottam ki
pedig ideadtad
mert láttad
nagyon szeretném
ha az enyém lenne
láttad
mennyi reményem
mennyi örömöm feszül benne
ideadtad hozomra
Kertemben megfagytak a virágok
gyümölcsfáimat ellepték a férgek
szőlőm nem érett be
s körbeülnek a fellázadt szavak
mert nem tudom kifizetni neked azt a márciust
amit ezernyi közül
még a télen választottam ki
pedig ideadtad
mert láttad
nagyon szeretném
ha az enyém lenne
láttad
mennyi reményem
mennyi örömöm feszül benne

 

Érjen már!

időm alkalmi
mint a testem
vadonatúj
soha nem lehetek
nem is bánom
csak érne már
érne már közvéleménnyé
léleknyi valóságom  

 

Igyekvő évszak

Hisztérikus napsugarak kukucskálnak szobámba,
bútoraimat vallatják,
székemre ülnek
felperzselik szőnyegemet,
tükrömbe mosolyognak,
míg szívemben fellobban
az ablakom alatt fűrészelő ember
füttye.
Mintha mondaná:
a fán meg a fűrészen kívül
másra is gondolok,
soha nem szorult hasábfák közé
a lelkem,
a munkához hozzágondolom a szerelmet,
könyveimet,
melyeket talán soha nem olvasok el,
mert bármikor elolvashatnám őket,
László fiam is velem van,
magam előtt látom,
amint kézen fog, s kérdi
– Miért nem jön haza a mama? –
ilyenkor
izzadságcseppjeim fürgén fürdetik
a fűrészpor már megszenvedett testét,
a fában elásott időét,
amely, bárhogyan alakul a mindenség,
idő marad és fáj,
ha nem veszem is mindig észre.

 

És fáj

Tavaszra készülődik kinn a világ,
s keresem magamban azt a piciny szikrát,
mellyel tüzet gyújthatnék.
Nem találom,
hiába görget echós időt a mindenség,
s bújik hozzám melegedni,
lenni.
Nyitott ablakomból rózsaszínű buggyanás a táj,
fehér sérelem,
piciny szikrám elveszett életem ága-bogán,
hiába keresem.
De keresem,
mert nem hiányzik semmim,
csak egy szikra, mellyel tüzet gyújthatnék,
és fáj,
mert tavaszra készülődik kinn a világ.

 

Én, a lélek nyílt és őszinte partizánja

A vágy reggel ébred, megcsodálja a napkeltét.
Nos – jó reggelt mindenség,
kezdődik a nemtudomhányadik huszonnégyóra.
Ebből általában ennyit és ennyit utazom,
ennyit és ennyit dolgozom,
ennyit és ennyit érzem jól magam,
ennyien és ennyien szidnak, mert nem teljesülök,
ennyien és ennyien szeretnék, ha teljesülnék,
ennyinek és ennyinek hiányzom,
ennyinek és ennyinek soha,
pedig én a lélek nyílt és őszinte partizánja vagyok.
Amikor nagyon kellek, lehetetlen elbújnom,
mert igenis érdekel,
hányan halnak éhen valahol a világban,
hányan küszködnek azzal, félelem, terror,
önkény, gyász.
Mert tisztázzuk –
számomra nem ott kezdődik a világ,
hogy mindent csak nekem,
csak pénzt, pénzt, pééééénzt
hajszol agyam, kezem,
tisztázzuk –
teljesülni akarok,
vagy talán nem is ezt akarom, csak egyáltalán létezni,
figyelni, érezni szeretnék,
pedig hányszor alakult úgy,
hogy azt kellett mondanom –
vissza az egésszel, nem így gondoltam!

 

Csillagharamia

Táncos tűzszivárvány
pirosra égesd
a szükség és a szeretet sejtjeit
lángolásod megkedveli a szív

Táncos tűzszivárvány
döbbenet-lobbanás
szerelmet kolduló füstkezed
nyúl a végtelen után

Táncod tűzszivárvány
vérhegyek búgó szigora
vak sors testébe zárt
csillagharamia

 

 

         Képzeld magad végtelennek  

 

Képzeld magad végtelennek

csak örömöt kell még élned
ehhez a boldogsághoz
megtalálnod azt
amit más
kiútnak nevez
s hogy védekezhess
képzeld magad végtelennek

 

Nürnbergi éj

Óvnak a tág ezerévek
a kőcsipke a metró fölénye
vak éjszakám fénytulipán rétje
körülöttem a nagy egyedüllét regéje
az automaták fizető vendége
az arizonai cowboy és én
isszuk a sört
és fütyülünk a nürnbergi éjre

 

Mint felrobbant repülőgépek

Sóhajtva ébred a vágy,
sarkon fordul,
körtáncot jár,
bámulják a házak,
libabőrösek lesznek a fák,
elpirulnak a levelek,
s alábuknak,
felperzselik a földet,
mint felrobbant repülőgépek.

 

Összegyűrött ég

Erkölcsi példára hajtja fejét a nap,
fénye hajnalok sörényében matat,
partra lépő szíved felkiált-e még
Federico García Lorca?

De hol a part?
Hol a vers kedves éneke,
a jázmin aranyfürtje,
a pattanásos szerelem
kire néz?
Hol a haza, a sors, az erény,
az asta la vistás összegyűrött ég,
hol Pablo Neruda,
a többiek,
hol a cigánylány,
lesz-e estére vacsora?
Lesz-e tűzpára, lesz-e tűz,
piros,
mint a vér, a szenvedély?
Lesz-e még, lesz-e még,
kék
mint a szem, a szó –
erre nézz! –
dalodból békét kovácsolnak,
veled jönnek, veled halnak,
befogadnak,
kitagadnak,
verseidbe magot szórnak,
Rádtalálnak!

 

Egyiptomi

Szellemi értéket cserélek.
Máris hozzák az egyiptomi bölcsek
papírusztekercseiket,
voltaire-i, marxi fegyelemmel magyarázzák
ezt a talmi századot,
hűs tányérba kanalazzák ellentmondásaimat,
jó étvágyat kívánnak,
s elcipelik békéimet, háborúimat,
csodáimat,
tekintetéhes könyveimet,
de erre, erre a borús, szélégette délelőttre
nem kíváncsiak.

 

Memento vivere

Itt állok,
nem visznek tovább a bölcs vonatok,
távolságot nem iszik velem senki,
pedig milyen könnyen alkothatok képet a mindenségről,
de a mindenség soha rólam,
noha itt állok kifürkészhetően,
noha érveimmel védem azt,
amit úgysem tudtak megvédeni évezredeken át,
s véletlen-e, hogy ezentúl is így lesz,
vagy majdnem így?:
ki-ki a maga gondjával, katarzisával,
az összefüggések örömillatával lelkében
és húsában,
mert veszíteni mint memento mori
és megbékélni mint memento vivere

 

Fenség

          Vajda János emlékére

Láttam az üstököst!
Szerelmed tájairól
kegyvesztetten elballagott
a hajnal,
hatalmad láz volt
és aggodalom,
virágot fűzött a felkelő Nap
gomblyukadba,
suttogtad,
hogy szép és halhatatlan.

 

Visszhangrobbanás

Ó, ez az örökös visszhangrobbanás,
ez a vágtató kín,

                            mely lángba borítja az emlékezés elégiáit,
továbbképzelt szimmetriáimat.

A megtorpedózott valóság nem kiált segítségért,
a szellem vitorláiba kapaszkodik,
s függ,
míg partot ér.

 

Száll a dal  

Merengő meleg van
gyufásdobozt rugdosok
mert nincs
igazán nincs jobb dolgom
ebben a fülledt világban
Húsz napja esik
almacsutkát rugdosok
mert nincs
igazán nincs jobb dolgom
ebben a vizes világban
Fehér táj bámul rám
havat rugdosok
mert nincs
igazán nincs jobb dolgom
ebben a dermedt világban
Sír a dal
keresem önmagam
mert nincs
igazán nincs jobb dolgom
ebben a virágzó világban

 

Brueghel, az örökmozgó

Bábel tornyán visszhang-hangulatokkal
babrál a napfény idegtenyere
leül mellém a székre színcsodálat-szerkezete
bámuljuk fodros mozdulatok
mélypiros logikáját
s képzettársításom
lélekfinom csönd áll
a Bábelt építő izotópokon

 

Tér bácsi integet

Megpihen mellettem a föld,
a búzakalász fölém hajol,
ősz fejét ritmusra hajtja,
a nyárnak fénykése szívemen áthatol

rámborul égnyi kékség,
befesti véremet,
augusztusi szelet szippantok, tüdőnyi időt,
s torkomban érzem tucatnyi nyárreményem,
ajkamon a meleg kezét,
elsuttogott szavak felhőseregét,
amint belengi, borogatja szemem

mint szomjas madár, lehajtom fejem
kortyolom a csendemet,
felszálló kezem búcsúra hajlik
Tér bácsi integet.

 

 

          Lélegző tájak

 

Ide tartozom

Ide tartozom,
mint talaj húsába ültetett fa,
téli táj, hamvas éjszakák,
emberfényű nappalok,
ismerős mesterek
színezik életem.
S ha felnyitom a napot, az eget,
a kalászos mezők
kedves hangulatát,
illatég lebben fölém,
s én felöltöm emlékruhám,
test és lélek,
az együvé tartozás közös akaratát.

 

Lélegző tájak

Észrevetted? –
a test talajában a föld álma dolgozik,
s valahányszor átéled
üvegtelek mélázó fáinak suttogását,
a nyár szuronyának simogatását,
úgy érzed
a szeretet folyammá duzzad,
megöntözi szülőfölded lélegző tájait,
s az elvetett magból
eleven kalász fakad
a fényesen ringó hajnalok ölében.