Bogdán Laci 70. születésnapjára
Az ég alján hamis, huncut Hold szalad,
a fürge szó hiába igyekszik, utol nem éri,
s mint ki érti, de mégsem érti,
tátott szájjal nézi az éj,
mit művel vele a fény.
Moszkvában,
az Arbat utcában,
az élelmiszerbolt előtt,
Tatjána álldogál,
néha keresztbe teszi lábát,
meg-megigazítja vállán szél simogatta sálját.
Szomorú szerda van, a kirakat tündököl,
dalt dúdol a lány,
mélyből feltörő hangokat bújtat:
Ne tagadj meg Ruskin,
ne tagadj meg engem.
Viszik majd a senkik,
összezúzzák lelkem.
Ha mégis megtagadnál,
rakj szívemből máglyát.
Rakj szívemből máglyát,
odakint is lássák – visszhangozzák
a sepsiszentgyörgyi méla lombok.
A transzszilván érzelem-erdő
fái között cselleng,
békés lelkesedéssel
tekint körül a költő,
világra, múltra az idő
kapuját szélesre tárja,
de az álmokat mégsem látja,
lenyomatát sem az elmúlásnak.
Megjelent: Irodalmi Jelen, 2018. március 8.