Sorsunk délibábja

EGYMÁSTÓL

Átüt a semmin a félelem,
Lázítani mégsem merem.
Figyelem, magamat magamba ásva,
Hogyan változom korallba zárva.
A tenyerem kérges lett a lapáttól,
Mégsem tudunk megválni egymástól.
Lázítani nem merem,
Átüt a semmin a félelem.

MÉG ÉG A FÉNY

A bokrokra a szürkület
lázat lehel és ihletet.
Te is ott vagy e talányban,
ahol a sérült alázat.
És biztatlak, hogy győzünk ma,
esélyt látok a távlatba’.
Ringatnálak, csak légy enyém,
vánkosomon még ég a fény.

A VERÉB

Semmit bogoz a veréb,
lázálomban a sörét.
Bőrödön a sötét lyuk,
felkapja a félvak tyúk.
Átszalad a termeken,
nyoma sincs az érveken.
Idő falán áthallik,
percre ragadt kéklő gyík.
Sámán, aki tétlen ül,
látomásban lényegül.
Hat és vadász a szóra,
üresen leng az óra.
Látod, amit más nem lát,
tétlenséged hahotáz.
Elcserélnéd a múltad,
a vérerekbe fúltat.

REGGEL

Ne hozd vissza a tovatűnő múltat.
Nem kell a volt aggódó szava.
Irányt mutass, mi lesz, az eluntat:
hadd legyen ő maga.

A lelket se bolygasd, kinőtték fészkét
a madarak. Elszálltak, árvák lettek.
Hajnalonként egy még visszajár. Kényét
sírjuk mind a ketten.

Lázálmából ki felkel, nem gyanítja,
mily kevély a reggel, törmelékeit
széjjelszórja, zenével andalítja
szikrázó ékeit.

Ha fölöttem a hajnal szárnya remeg,
majd feledek köveket, éveket.
Makacs vállamra friss, puha fény csepeg.
Lemossa véremet.

A SZÉL

J.T.-nek

Vallatóra vesz,
unva félretesz,
magába roskadva ég fenn a Hold.
Tétlenül nézem,
megsebez, érzem,
szemem vizébe fényaranyat old.

Múlik a lélek,
már nem is félek,
mitől az ember ódzkodni szokott.
Kis felhővárak,
alattuk házak,
fáradt gondolat vet rájuk lobot.

Elmúlás szalad.
Csíkokra szakad
ijedten remegő bokrok alatt.
Valahol ének,
mint csengő fémek,
az utca kövén illó árny matat.

Sietve járok.
Egy szóra várok,
könnyebben vigyem a terhem haza.
Nincsen barátom,
se nagykabátom,
és lobog a szélben az est haja.

MAGYAR BALLADA

Tikkadt, konok szívem, vagy-e még,
az eszme, mely erőt adott, nem henyél?
Az ég fénnyel bíbelődő falára
írnál-e a jövő vigyori arcára
litániát a heves rablókról,
a fellegek ölelte Homoródról?
Az idő korhadozó gerendáit,
Kicserélnéd-e a lét vénülő fáit?

A minden itt kérdések halmaza,
mintha az ország füle minket hallana,
a Vereckén átvergődött népből itt
mi maradt, lesz-e az üdvből újra hit?
méregkeverőké a ballada,
tékozlóké az ország vagyona,
kik szerteszórták izzadságcseppjeink,
megvallják-e végre súlyos bűneik?

Ha Európa közös fészkünk, miért
orozzák az erősek, ami a miénk?
Új hatalmat ígértek, testvériséget,
mégis ránk hozták a keserű ínséget.
Párizs, London, Róma, Berlin fényei,
Pest felett az eget nem látom kékleni.
Csak komor, révült arcok utcán, téren,
a szégyentől fülemben dobol a vérem.

Herceg, ki messze jársz, nézz vissza ránk,
Ha nem oltalmazol, hallgasd meg bősz imánk:
segítsd már büszkeségre ezt a népet,
akit balsors örök idők óta tépett.

SORSUNK DÉLIBÁBJA

Hercegem, a költők mind kihaltak!
Nyomukat a fény labirintusában
Még követni lehet. Ők nem csaltak,
Csak megunták a quintusi* ágyat,
Dicsőítő dal Rómát többé nem ünnepli.
Hódoljunk nékik magasztos imával,
Tűnt homlokukat mirtuszkoszorú illeti.
Kallódó lelkük sorsunk délibábja.

Pedig itt elélhettek volna még,
Az örök lugasban méla kedvvel,
Hol rózsák hamvasztó tüze ég,
Tudás és sziporka ihlet leng el,
Új meséket szőve, mutato nomine
de te fabula narratur** himbálja
A hírt előttünk a szél, ó, minek?
Kallódó lelkük sorsunk délibábja.

Rómának sem kellett már énekük,
Ridentem dicere verum quid vetat***,
Józan ész az igazzal részegül.
Az idő nem ad kezükbe új krétát.
Ebben az új magányban hiánycikk
A sürgölődő csillagok közt a lárma.
Költők kábítószere mégsem hiányzik.
Kallódó lelkük sorsunk délibábja.

Ajánlás

Teremtsetek a semmiből világot,
Legyen a szónak ismét hatalma!
Ha ott, belül, a tűz majd újra lángol,
Eljő a versnek áldott, szép uralma.
A vitorlákat fordítsátok szélirányba,
Ujjongó lelketek lesz sorsunk délibábja.