Réthy Emese: A költő legyen őszinte

Réthy Emese: A költő legyen őszinte

Könyvheti beszélgetés Böszörményi Zoltánnal a versekről és a világról

 

Szombaton, amikor a Vörösmarty téren jártam, már javában zajlott a hétvégi rendezvény, a nyüzsgő tömegben alig tudtam elverekedni magam az Irodalmi Jelen standjáig, ahol új verseskötetét dedikálta Böszörményi Zoltán. A kötet Az irgalom ellipszise címmel jelent meg a Kalligram Kiadó és az Irodalmi Jelen Könyvek közös kiadásában. A szerzővel a könyvhéten beszélgettünk.

 

  

– Hányadik verseskötete ez?

– A költők nem számolják a köteteket, csak írják. De úgy érzem, eddig ez a legsúlyosabb kötetem, mondanivaló szempontjából is. Olyan versek vannak benne, mint a Megmaradni, Arad csillagvárában Damjanich hallgat, Mindenütt a pénz, A vers nem lett osztályharcos – és még sorolhatnám. Ez a kötet úgy állt össze, hogy a Lábatlan időt a Kalligramm Kiadó adta ki tavaly, de rosszul sikerült a borító, és sajtóhibák is maradtak a kötetben. Ezek után azt javasoltam, hogy készítsünk egy közös kiadást ezer példányban, tegyük bele a Lábatlan idő teljes anyagát és még 49 új verset.

– Ez akkor afféle összefoglaló kötet?

– Két év termésének az összefoglalója.

– Az utóbbi időben, úgy érzem, egyre nyitottabb a filozófiai témák iránt, egyre mélyülnek a versei…

– Nem elég ma súlyos dolgokról beszélni, mert annyi gondja, problémája van az emberiségnek, hogy csak kapkodjuk a fejünket nap mint nap. Nem tudunk elég komolyan elég sokat mondani arról, ami velünk történik.

– A líra hivatott arra, hogy ezekről a dolgokról konkrétan beszéljen, nemcsak elvontan, közvetetten, a lírai én érzéseinek tükrében?

– Nem szeretem az én-verseket. Valahogy mindig ódzkodom is ettől. Nem szabad az én bűvkörébe és csapdájába esni, bezárkózni az elefántcsonttoronyba. Igaz, minden költő művészete valahol önmaga körül forog – ahogy ezt Babits meg is írta –, de én szeretném kerülni ezt. Szeretnék egy harmadik személyt, a közösségemet megszólítani, valahogy a „mi” nevünkben beszélni. Van olyan vers is ebben a kötetben, amelyben szinte bocsánatot kérek az olvasótól, aki helyett beszélek. Abban a szövegkörnyezetben, amelybe nem akartam önmagam beleágyazni – hiszen ha én így gondolom, miért ne gondolhatná így más is –, a gondolat mindig másképp gondolandó abban a pillanatban, amikor megszületik…

– A hiteles irodalom nemcsak a kort, az objektív külső körülményeket, hanem a szerző habitusát is mindig hűen tükrözi. Az ön élete arról szól már jó ideje, hogy a közösségért dolgozik. Ez megvalósul a verseiben is?

– Nem, nem hiszem. És ez nem is lényeges. A költészetben őszintének kell lenni. Ez a legfontosabb, legsúlyosabb dolog. Őszintének lenni a külvilággal szemben, önmagaddal szemben, a történelemmel szemben, elmondani mindazt, amennyit elsajátítottunk, feldolgoztunk belőle – azt kell kimondani, és újra megrágni, mert állandóan ezen rágódunk. Itt van például Trianon, a nemzetünk hihetetlen nagy tragédiá­ja. Megkérdeztem franciáktól, angoloktól, hogy láttak-e olyat, tudnak-e olyan európai nemzetről, amelyik egy világháború során a területének a kétharmadát, a lakosságának az egyharmadát elveszítette. Mutassanak nekem egy ilyet ebben a civilizált Európában. Erre csak nevettek, hogy ők ezt nem is tudták. Senki nem mondta nekik. Nem tudjuk elégszer felemelni a szavunkat, hogy világgá kürtöljük ezt a hatalmas igazságtalanságot, amely egy európai nemzetet – minket, magyarokat ért.

– Vajon hallatszik a mi hangunk ma Európában?

– Igen, Orbán Viktor a makacsságával, csökönyös magatartásával, úgy érzem, elérte, hogy odafigyeljenek rá, odafigyeljenek Magyarországra, erre a kis nemzetre, amit ők tettek tönkre, ők semmisítettek meg…

– Mint kiadó, mint költő, mit gondol: van-e jövője a költészetnek Európában, a Kárpát-medencében, Magyarországon?

– Székely János Kolozsváron elhangzott előadásából idézek, amelyben azt mondta: „A költészet halott. Meghalt, semmi értelme nincs verset írni.” Szerintem a költők nem azért írják a verseket, mert a költészet élő vagy halott, hanem azért, mert még mindig van valami mondanivalójuk. Lelkesíteni szeretnének, talán elsősorban önmagukat és azokat, akiknek a kezébe kerül ez a néhány ezer verseskönyv. Úgy érzem, a költészet azért fontos, mert világteremtő ereje van még ma is, és ez az erő nem szűnik meg, amíg ember él a Földön, és mindig lesz valami érdekes, valami csúcs, amit el kell mondanunk. Mindig lesz olyan költő, aki megtalálja azt a hangot, a szellem csúcsát, amelyért érdemes katedrálist állítani. Annyi mindent hall ma az ember, özönlenek a hírek, már alig követjük. De ha elhangzik egy vers a rádióban, televízióban, egy percre mindenki megáll és odafigyel. Ezért nem hal meg soha a költészet.

 

 

Megjelent: Magyar Idők, 2016. június 14.