Varga Melinda: A soha véget nem érő szeretkezés könyve

Néhány napja jelent meg Böszörményi Zoltán Soha véget nem érő szeretkezés című legújabb verseskötete az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, ennek apropóján beszélgettünk a költészet és a szerelem, a líra és a filozófia összefonódásáról, a versről, mint érzéki tapasztalatról.

– A nyitóciklus, a Simogató szerelmes verseket tartalmaz, köztük néhány erotikusabb is olvasható. A metaforák s a költői képek tele vannak érzékiséggel. A te költészetedre, korábbi köteteidre általában jellemző a szenvedélyesség, akár szerelmi líráról, akár bölcseleti versekről, közéleti témákról, identitásról, magyarságról van szó.

– Nem a költői képek kavalkádja foglalkoztat, hanem az, amit a világból, a megélt eseményekből kiragadok, újraélek. Az érzelmek, a gondolatok forrásai felsejlenek, átváltoztatják a már megélt, de újra átélhető valóságot. Az értelem csak segédeszköz. A filozófia nem elvont fogalmak tára, hanem az érzések, a lángoló érzelmi világ kifejezésének nyelvezete. Ady Endre egyike volt azon költőknek, akik a belső tüzet, a lángolást, a szavakban forrongó érzést megélték, kimondták, leírták. Ez az igazi poézis. Az Istentől kapott erő! Nem ismer határokat. Minden tabut ledönt. A szenvedély olyan lelki energiát szabadít fel bennünk, amely képes nemcsak önmagunkat, de a körülvevő világot is megváltoztatni. És ez menthetetlenül kapcsolódik mindenhez, nem csak a szerelemhez. Az indulat, a sejtelem, a vágyakozás, a be nem teljesült vágyak metamorfózisa, hiperbolája ez. A szerelemről csak tűzzel, a követ is felégető, meglágyító indulattal lehet írni.

– A kötet borítója sejtelmes, sokatmondó: a kék számomra a tenger végtelenségét sugallja, a szabadságra törekvés vágyát, egyfajta belső utazásét, melyet a szerelem teremt meg. Verseidben gyakran találkozik az olvasó a madár, a tenger, a végtelen szavakkal. A szerelem a szabadság maga – és ehhez képest mi a vers?

– A végtelenség a téridő jellemzője. Képzeletem nem képes befutni, meghatározni ezt a végtelent, mert valahányszor rágondolok, elveszek önmagamban, a világban. Az univerzum megtagadja, hogy képet alkossak róla. Hiába igyekszem minden idegszálammal, érzékszervemmel empirikus tudomást szerezni a létéről. Ezért térek vissza a számomra szimbolikus, kitapintható valósághoz, mint például a tenger. Látom az Atlanti-óceánt, benne az élőlényeket, a hatalmas, víz alatti völgyeket és hegyeket, a megbújó tűzhányókat. Közel vannak hozzám. Akár bennem is élhetnének. Ők a képzeletem kovászai. A tenger felett emelkedő páraoszlop, a vízbe igyekvő apró teknőcök, a pálmafák nyakában az örök nyár virágláncai, a kolibri vibráló szárnyverése, az alkonyat, a tenger vizébe sisteregve elmerülő Nap nem díszítőelem a verseimben, hanem a kitapintható, látható, szagolható, ízlelhető és hallható valóság. A vers tehát nem más, mint a bennem visszhangzó jelenségek halmaza. A belső húrjaimat megszólaltató világ.

– Faludy György, az Irodalmi Jelen – amelynek te alapító-főszerkesztője vagy – örökös munkatársa jó barátod volt, többször föllépett Aradon a Jelen Házban. Költőként nagyra tartod. Egy időben a Faludy-összes volt a versbibliád, naponta fellapoztad, olyan volt számodra, akár a reggeli kávé. Bizonyára nem véletlenül választottad „A huszonkettedik szonett" című verset a kötet mottójául. „Vibráló partok szélén járok veled s lesem zárt ajkadat. Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt, és éjjel egy-egy részt kivágok magamból, hogy megtartsalak” – olvasható a versben. A szerelem tehát önzetlenségre tanít?

– Faludy mindenben remekelt, nem csak a versírásban. Fanny iránti szerelme lett számomra mindenik közül a legismertebb. Talán kiváltságos voltam, mert Fanny azonnal észrevette, hogy nincs szándékomban visszaélni a férje barátságával, hanem igaz szeretet, csodálat és ragaszkodás fűz hozzá.

Igen, erős meggyőződésem: a szerelem elsősorban az önzetlenségről szól. Amíg ez a tulajdonság uralkodik két ember kapcsolatában, addig igaz érzelmekről beszélhetünk. A szerelem képlékeny anyag. Állandóan formálódik, alakul. Fellövell, lobog és takaréklángra áll. Két egyén folyamatosan változik a téridőben. Ez a folytonos átalakulás kihat a létére, meghatározza azt. A szerelem nem a végtelenbe futó két párhuzamosra hasonlít, hanem oszcilláló, lüktető, nyugtalansággal teli állapot. Ha a kétséget, a kételyt, a bizonytalanságot, az érzés intenzitását ellenőrzés alatt tartjuk, akkor sikerül egy ideig nyugalmi állapotot teremtenünk önmagunkban. A szerelem párbaj is. Két ember soha meg nem szűnő vetélkedése. Szépnek kell lennünk, kívánatosnak, megnyerőnek, tündöklőnek. Az utóbbiak is alkatrészei a szerelemnek. Amíg egészen magad adod, és a partnered is egészen magát adja, addig nincs gond. Az önzetlenség szabja meg a szerelem igazi egyensúlyát, értelmét.

– Ha „A huszonkettedik szonett”-nek meg kellene keresnünk a könyvbéli párversét, kétségkívül a „Simogató” lenne az. Idézlek:

„Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen, mint a gonoszság, az ámítás, a csalás, a mérhetetlen lárma, de a jóságnál nincs nagyobb alázat. Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén. Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed, mintha most benned élnék, s te egészen bennem. Illatok szelíd párnája a fejünk alatt. A végtelen homálya ringat karjaiban, pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás. Öled lávaömlése égeti nyelvem, s bennem valaki azt suttogja, nem kéne elengednem téged soha már. ”

– Megvallom, elfogult vagyok ezzel a verssel. A szépség egyszerűsége, avagy az egyszerűség szépsége bontakozik ki belőle. Napokig gondolkodtam azon, a jóság miért a legnagyobb alázat.

– Az önzetlenség a jóság forrása. Nélküle semmi nincs. A jóság magában hordja a lemondást, az pedig alázatot követel. Sokszor használjuk ezt a kifejezést: a nőt vagy a férfit önzetlenül szeretjük. Azaz feltétel, érdek nélkül. Minden szerelmes aktusban benne van a ragaszkodás, a tüzek tüze, az érzések forradalma. Egyféle hadak útja, a teremtés és az újrateremtés állandó ismétlődése. A szerelem az érzelmek tűzhányója. A szerelem maga az élet, és a halál is. Két véglet között őrlődünk, miközben indulattal, szenvedéllyel meg akarjuk változtatni a másikban a meg nem változtathatót. Amíg a bennünk lüktető ellentmondás egyensúlyát meg tudjuk őrizni, addig szárnyalhatunk a boldogságtól. Ha viszont ez az egyensúly megbomlik, nyakunkon a vízözön.

– A kötet nyitóverse, „A telihold szétnézett a szobámban” tartalmazza mindazokat a motívumokat, amelyek megtalálhatók a költészetedben: gyakran építkezel köréjük, ily módon összekapcsolhatók a verseid. Játékra invitállak: kérlek, mindegyik fogalomhoz társítsd egy kedves költődet a világirodalomból! A versedből ragadom ki ezeket a fogalmakat: tenger, hold, madár, éjszaka, ágy, könyv, vágyakozás, magány, árva.

– A tengert Ovidius költészetéből ismertem meg. A Fekete-tenger mellé száműzve élt, a mai Konstancában. Halieutica (Halászat) című tankölteménye a Fekete-tenger halairól szól. Igaz, csak 130 versnyi töredék maradt ránk, de mind a tenger szeretetéről, magasztosságáról szól. A hold majd' minden szimbolista költőt megihletett. Verlaine, Baudelaire, Rimbaud, Rilke, Yeats, de Pablo Neruda és Federico García Lorca is megénekelte. Vagy az orosz Alexander Blok és Innokentyij Anneszenszkij, akitől idéznék néhány sort Baka István fordításában: „Már elmerült a nap. A balkonra tekint / A sárga hold ködös, még árnyatlan korongja, / S hiába fénylenek kitárt ablakaink, / A sápadt bú a vak falakat már bevonta" – írja 1904-ben „A múlandóság bánata" című versében. Ami a többi fogalmat illeti: a madár, az éjszaka, az ágy, a könyv, a vágyakozás, a magány, az árva szavak a világirodalomban majdnem minden költő kelléktárában megtalálhatók.

– A ciklus elején olvassuk a „Csak kezek és lábak és fejek...” és a „Randevú” című verseket, amelyeket Walt Whitman „Ének magamról” című verse ihletett. Tudom, hogy a beat-nemzedék is közel áll hozzád. A testiség, az erotika korábban ritkán jelent meg a verseidben, legalábbis ilyen szókimondóan. Szándékos ez? És miért foglalkoztat Whitman?

– A szókimondás, a képzelet játéka – mindkettő a vers eszköze. Mindig is azok voltak. A testi szerelem megjelenítése a versben ebben az értelemben éppúgy szándékos, mint ahogyan valóságos. Egy szöveg lehet visszafogott, prűd, de akkor hol van a tűz, a vágy, a szenvedély ereje? Nem hiszem, hogy az olvasót bántaná a „Csak kezek és lábak és fejek..." vagy a „Randevú" című verseimben megjelenített erotika. Szerintem épp az ellenkezője történik. Az olvasó beleéli magát, eggyé válik a szöveggel. Befogadja, mert önmagát ismeri fel benne.

Walt Whitman verseit már Melinda lányommal is megismertettem. Szorgalmi feladat volt, hogy néhányat betéve megtanuljon. Megérzésem szerint a szövegek különleges zeneisége, a szavak áradása miatt szerette meg ezeket. Whitmant sokan fordították magyar nyelvre. A nyugatosok elsősorban: Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Füst Milán. A „Song of Myself” (Ének magamról) címűt például Gáspár Endre és Raáb György fordította. Megvallom, sok kifogásolnivalót látok ebben az átültetésben. Ezért is kezdtem foglalkozni vele. Whitman előfutára a beat-nemzedék költészetének. Ő szabadította fel a verset a formák kalodáiból. Erőteljes hullámzása, mindent elsöprő szökőár-ereje van. Képzettársításai magukkal ragadják az olvasót. Verssorai közé kényszeríti a befogadót, azt kéri tőle, hogy maga is összeolvadjon velük. Meg is kell írnom egyszer „A verssé vált olvasó balladá”-ját.

– A szerelemben és a költészetben vannak tabutémák? Költőként és főszerkesztőként hogyan viszonyulsz a szépirodalmi szövegekben előforduló vulgáris kifejezésekhez? Említetted, hogy Regál című regényedből például utólag, mielőtt lefordították volna idegen nyelvekre, kiirtottál néhány trágárabb kifejezést, káromkodást...

– A költészetben nincsenek tabutémák. A kifejezés módja, a szóhasználat szabadsága nem ismer ilyet. Regál című regényem egyik szereplőjének, Bajuszosnak idegesítő szavajárása a bazmeg. Engem bántott, pedig az életben is ilyen volt. De ha jól belegondolok, a nyolcvanas évek elején itthon, Magyarországon nagyon sok fiatalnak ez volt a szavajárása. Sohár Pált, Weiss Raoult, Jurij Guszevet, Gábos Foarță Ildikót és Hans Henning Paetzkét valóban megkértem, hogy gyomlálják ki, amennyire csak lehet, Bajuszos bazmegjeit. Azért tettem, mert egy évre rá, hogy megjelent a regényem, olvasóként túl soknak találtam az előbb említett szó előfordulását. Manapság, amennyire csak lehet, kerülöm a trágár szavak használatát. Ezeknek szerintem nincs keresnivalójuk egy lírai szövegben. Vannak kivételek, igaz, de akkor jól meghatározott funkciója kell, hogy legyen a trágárságnak. A pajzánság viszont más.

– Apropó beat-nemzedék és Amerika: a „Woodstock Boogie”-t mi ihlette? Kötetnyi verset fordított tőled angol nyelvre Sohár Pál. Számos meg is jelent rangos amerikai folyóiratokban: ez köztük van?

– A woodstocki fesztivált 1969 augusztusában tartották. Még nem voltam tizenhét éves. Ha jól emlékszem, a Magyar Híradó többször beszámolt az eseményről. Később riportfilmet is láttam a fesztiválról. A „Woodstock Boogie”-ban emléket állítottam a történelmi jelentőségű kultúrrendezvénynek. Miközben fogalmaztam a verset, több ötletem is támadt. Az egyiket meg is valósítottam. Az akkor elhangzott dalok címéből összefüggő szövegkollázst szerkesztettem. Írás közben mintha megelevenedtek volna a fesztivál eseményei, képzeletben hirtelen ott teremhettem.

– Ha Böszörményi Zoltán visszamehetne az időben, és 1969-ben Amerikában élhetne, akkor is a költészetet választaná hivatásául?

– Angol nyelven az egyetemi dolgozataimat, esszéimet kivéve csak néhány irodalmi szöveget írtam. Egy versem 425 ezer példányban megjelent a Toronto Sun című napilap Poet's Corner (Költők sarka) rovatában, az újság utolsó oldalán. Ez volt az egyedüli angol nyelvű bravúrom. Ebből az következik, hogy Kanadában nem voltak írói ambícióim. Mesterire akartam menni, majd doktorálni filozófiából. Ez volt a határozott célkitűzésem. De sajnos közbeszólt az elkerülhetetlen végzet. Az egyetem folytatása helyett bekebelezett az üzleti élet. Hosszú évek múltán, azt követően, hogy elveszítettem a gyáraimat, vigaszként, menedékként tértem vissza az irodalomhoz, a költészethez. Hogyan veszítheti el az ember a gyárait? Nos, ezt még