Boldog Zoltán: „NEM VALAKI ELLEN, HANEM VALAKI MELLETT VOKSOLTAK AZ OLVASÓK”

– Számítottál arra, hogy a Katedrális az örök télnek az év könyve lesz a Litera szavazásán?

– Amikor felhívtál és figyelmeztettél, hogy könyvem fenn van a Litera listáján, majd december 7-én elindítottam a saját kampányomat, dőre álomnak tartottam, hogy megnyerem. December 7-én Borbély Szilárd könyve messze mindenkit megelőzve, 4,7 százalékkal vezette a listát. Ez elgondolkoztatott. Felvetődött bennem, hogy néhány napja indult a szavazás, miként tehetett szert a Nincstelenek ilyen előnyre. Bizonyára a szerzőnek sok barátja van, sok diákja, tanít az egyetemen, gondoltam. De hiszen nekem is sok ismerősöm van, fordult meg a fejemben. Felmentem a Facebookra, és megkértem 1985, a világ minden táján lakó barátomat, hogy szavazzanak a Katedrálisra. Megírtam nekik a linket is. És a saját levelezőlistámról is 650 ismerősömnek, akiknek verseimet, s más irodalmi jellegű dolgaimat szoktam elküldeni. Hát így nyertem. Tudom, hogy azok közül, akik rám, illetve a Katedrális az örök télnek című könyvemre szavaztak, kevesen olvasták az egész kötetet, de a fenti versgyűjtemény anyagának kilencven százaléka megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain, nagyon sok vers fenn van a Facebookon is. Tehát a Katedrális versei nem ismeretlenek az 1985 barátom és 650 levelezőpartnerem előtt. Felhívásaim s barátaim voksolásának az lett az eredménye, hogy december 14-én átvettem a vezetést abban a versenyben, amely december 27-én éjszaka zárult. A Litera szerkesztősége nem korrekt, amikor azt írja, hogy az utolsó pillanatban egyszercsak feltűntem, és az utolsó napon megelőztem mindenkit. Ezek ellenőrizhető adatok, és felhívom a Literásokat, hogy kérjenek elnézést tőlem és az olvasóiktól, mert félretájékoztatták őket. Készakarva valótlant állítottak.

– Hogyan fogadtad a hírt, amelyben a Litera szerkesztősége érzékeltette az eredmény hiteltelenségét?

– Szomorúan és elképedve, amiért szemrebbenés nélkül hazudnak. Sőt, meg is aláznak. Miért, kérdem én, milyen jogon? Ki adott nekik okot erre?

– Mi értelmét láttad ennek az év végi szavazásnak?

– Értelmetlennek találom ma is az ilyen jellegű szavazást. Eddig minden évben a klikken belül határozták el, melyik író és műve lesz a győztes. Így nem kellett szívinfarktust kapniuk, hogy a Deus ex machina beleszól a terveikbe. Miért újítottak idén, ha az eredményt nem akarják elfogadni? Nem fogadják el, mert nem Borbély Szilárd könyve nyert. Pedig nyerhetett volna, ha ők is mozgósítják a diákokat és ismerősöket. Miért nem tették? Volt elég idejük, 14 napjuk erre.

– Ha jól látom, eléggé kihoztak a sodrodból. Azon kívül, hogy az ember kiadja a dühét, majd megjelenik a lapjában egy reakció Klebelsberg Karina, nyilvánvalóan álneves szerző tollából, mi jelentene elégtételt neked ez ügyben?

– Olvassák el a Katedrális az örök télnek című kötetemet. Bárkinek térítésmentesen elküldöm, vagy Pdf-alakban villámpostázom.

– Az említett jegyzet kitér arra, hogy a szavazás végeredménye az olvasók döntése. Honnan tudod, hogy a szavazók valódi olvasók, nem csupán a szerzőt önmagát kedvelő ismerősök? Azaz előfordulhat, hogy ők valójában rád, nem pedig a Katedrálisra szavaztak…

– Az első válaszomban is megírtam, hogy a Faceebookon és az Irodalmi Jelenben is megjelent a Katedrális szövegének kilencven százaléka. Ugyanakkor, ha a Nincstelenek nyer, az arra szavazók hány százaléka ismeri az én verskötetemet, s ennek ellenére szavazott az előbbire? Nagy a valószínűsége annak, hogy egy sem. Akkor miért kellett volna az én szavazóimnak ismerniük Borbély Szilárd, vagy bármelyik, a Litera-listán szereplő könyvet? Itt nem valaki ellen, hanem valaki mellett voksoltak az olvasók. A szillogizmusnak ez kéne legyen a szükségszerű, igaz konklúziója.

– Verses DVD-t ígértél azoknak, akik rád szavaztak. Honnan tudod, hogy kik szavaztak rád? Mi alapján kapják meg az ajándékot? Mi ez a DVD pontosan?

– A DVD-t a győzelem napján ígértem meg a szavazóimnak. Ma név szerint nem tudnám mind megemlíteni, de ha elkészül a DVD, akkor írok nekik, és aki elküldi a címét, az ajándékba kapja a Katedrális az örök télnek összes versét tartalmazó DVD-t. Ennek anyagát barátom, Veres Rudolf rögzítette nyolc héttel ezelőtt az aradi stúdióban. A versmondó szerepét magam vállaltam. 

– Mi a véleményed Papp Sándor Zsigmond cikkéről?

– Csöpög a rosszindulattól, és valótlanságokat állít. Azzal vádol meg, hogy érdemtelenül és baráti kapcsolatom révén kaptam József Attila-díjat. Milyen alapon állítja ezt? Hány könyvemet olvasta Papp Sándor Zsigmond, hogy ezt szemrebbenés nélkül, csípőből kitüzelje a világhálóra? Állítom: egyet sem! Mert ha igen, ha valamelyiket is kézbe veszi, felmerült volna benne a kétely, hogy nincs, vagy nem lehet igaza. De mivel a fent említett szerző a Népszabadság kultúrrovatának a munkatársa, s ott mást sem hallott rólam, csak azt, mennyire utálnak, egyszerűen azonosult ezzel a véleménnyel. Egyik könyvemről sem lehetett írni a lapban, mert a rovatvezető ezt megtiltotta. Miért? Mert a pesti metró feljáróján, Az éj puha teste című regényemnek a plakátján ez állt: „Az erdélyi milliárdos új bestsellere”. Azt gyanították, ezt a szöveget én találtam ki, s én szorgalmaztam. Pedig éppen az ellenkezője történt. Kepecs Andrást, az Ulpius-ház Kiadóját nem a könyvem érdekelte, csak az, hány példányt tud belőle rövid időn belül eladni. Hiába hadakoztam vele, hogy ez a reklámfogása nem őt minősíti, hanem engem, azt válaszolta, én nem értek a könyvek eladásához, és fogjam be a bagólesőmet. Ő majd tudja. Hát ez történt. De miért kell ezért valakit utálni?

A József Attila-díjjal kapcsolatos gondolatmenetre térnék vissza. Köztudott az érdekeltek és a bennfentesek körében, hogy a kitüntetés átadását megelőző év utolsó hónapjaiban kerül sor a javaslatok megtételére. Az EMIL-nek ezen a listáján fenn volt a nevem. De történt, hogy 2012 februárjában új elnököt és vezetőséget választottak, s az új elnök, László Noémi tisztségbe kerülésének második napján (bizonyára bizalmas felkérésre, mert miért másként) új EMIL-listát nyújtott be a József Attila-díjra. Ezen a listán már nem szerepeltem. Szőcs Géza, az akkori kulturális államtitkár joggal háborodott fel, amiért ezek a listák kények és szeszélyek szerint változnak, s kérette az eredetit. Itt újra arról van szó, mint minden évben, hogy a szakmai tanácsok, az irodalmi körök javaslatai alapján válasszák ki a JA-díjazottakat. De hát itt is a szekértáborok, a klikkek, a baráti körökön belüli befolyások számítanak. Így mindig nagyon sokan kimaradnak, elfelejtődnek, soha nem kapnak József Attila-díjat, legalább. Így történt ez például Kabdebó Lóránt professzor úrral is, akit állandóan „elfelejtettek” jelölni, s végül Szőcs Géza államtitkár kivételes támogatásával velem egy évben  kapta meg a díjat. Nagyon sok remek írót említhetnék még, akik valamilyen okból nem kaptak sem ilyen, sem olyan díjat, mert nem voltak a „mainstream”-ben, a „fókuszban” a „kedveltek” kategóriában. Csak kapásból egy nevet: Kenéz Ferenc. (Végül ő is 2012-ben, velem együtt kapott díjat.) Papp Sándor Zsigmondnak, mielőtt kijelent s állít valamit, utána kellene néznie a történteknek, hiszen egy magát valamire tartó újságírónál ilyen esetben ez sine qua non. Sajnos rágalmazni, alaptalanul vádolni, megsérteni valakit könnyebb, mint a valóságot megmotozni.

– Az ilyen viták az érzelmekről is szólnak: irigységről, sértettségről és bosszúról. Mi bánt leginkább a kialakult helyzetben?

– Nem irigyeltem soha senkit, ezért nem ismerem ezt az érzést. Az alázatot annál inkább magaménak vallom. A jó értelemben vett alázatot. Valamikor, tíz ével ezelőtt, 2500 embernek adtam munkát, az én irodám ajtaja mindig nyitva volt munkatársaim előtt, bármilyen apró gonddal bárki megkereshetett. Fizetéskor egyiküknek sem kellett a pénztár előtt hosszú sorokat kivárnia, hogy a megérdemelt jutalékát átvegye, hanem a munkaasztalához vitte a borítékot a pénztáros. Ezzel a gesztussal is megtiszteltem azt, aki a vállalatért, implicit értem is naponta dolgozott. Az irodalomban nagyon ritkán fordulnak elő ehhez hasonló gesztusok. Mintha az őskor szabályai uralkodnának. Kérdezted, hogy sértett vagyok-e. Nem, egyáltalán nem. De te mit szólnál ahhoz, ha a Gallimard Kiadó szerkesztője Párizsba hív, hogy regényed francia nyelvű megjelenéséről tárgyaljon veled, s egyik magyar írókollégád is történetesen a városban vendégeskedik, s találkozik a szerkesztővel, akinek a kérdésére azt válaszolja, ugyan, Böszörményi regényét nem érdemes kiadni, mert otthon, Budapesten, ő egy nulla, egy senki. Gondolom, téged is bántott volna, ha ezért a Gallimard szerkesztője lemondja a másnapi találkozót, s azóta sem hallasz felőle. Kérdezted a bosszút. Van elég gondom, nincs időm, s kedvem sem a bosszúval törődni. Különben is, miféle ember az, aki bosszút forral? Haragudni más, azt szoktam. Meg duzzogni és dünnyögni is. Hogy mi bánt? Az, például, hogy az Írók Boltjában és más könyvkereskedésben is eldugják a könyveimet, nem lehet kapni, még esélyt sem adnak az olvasónak, hogy belenézhessen, hogy dönthessen. El akarnak felejteni, ki akarnak zárni, meg nem történtté tenni. Hogy sikerült-e nekik? Véleményem szerint eddig tökéletesen dolgoztak.

– Egyébként melyik 2013-ban kiadott magyar szépirodalmi művet tartod az év könyvének?

– Most olvasom Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét. De amúgy is, sok mindent elolvasok a frissen megjelent kiadványokból. Három-négy bőrönd könyvet viszek minden évben magammal Barbadosra. Szeretem a fiatalokat, sokan közülük az Irodalmi Jelen hasábjain is jelen vannak. Hogy melyik az év legjobb könyve? Erre sohasem szavaznék. Bután hangzó kérdés. Inkább azt kérdezném: „Szerinted melyek a 2013-as év emlékezetes könyvei?” A felsorolásomban Borbély Szilárd Nincstelenekje is helyet kapna.

– Milyen műveddel indulsz majd Az év könyve 2014 versenyen?

– Talán egy kisregénnyel, ha sikerül befejeznem.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2014. január 2.