KÜZDELEM, VERESÉG, KÜZDELEM 

– A gyermek- és fiatalkorod Ceauşescu Romániájában telt el. Utána hosszú emigráció következett. Mit őrzöl, meghatározó élményként, ebből a korai világból?

– A legfontosabbnak még ma is édesanyám meséit érzem. A mese világa elkápráztatott, és magam is azzal próbálkoztam, hogy egy-egy Benedek Elek-mesére újat találjak ki. Néhányat le is jegyeztem, de ma már egyik sincs meg, az idő forgatagában elveszett. Hét évig bentlakásban éltem. Ez sok apró történést égetett a memóriámba. A hírlapíró apámnak volt egy kis könyvtára. Előszeretettel turkáltam benne. Emlékszem a fehér kötésű Nyirő-könyvekre. Arany Toldija és Jókai Egy magyar nábobja nyerte meg a tetszésemet. A regényt gyorsan letettem, akkor nem tudtam mit kezdeni vele. Ellenben a Toldiból minden este olvastam. Fontosak voltak az apám szüleinél, Simándon töltött nyarak. A padlás volt a kedvenc búvóhelyem. Többféle érdekes hírlapra bukkantam. Pengős regényeket is találtam. Köztük volt Tolsztoj Háború és békéje. Huszonvalahány sárga fedelű, rossz papírra nyomtatott kötet. Ott olvastam el először, a gyér fényű padlásszegleten.

– Az életed – ennek az emigrációban töltött időszaknak köszönhetően is – foltszerűen, de mondhatnám úgy is: tömbszerűen alakult. Van-e olyan fonal, amely ezeket a tereket és időket szervesen összefűzi?

– Talán a szűnni nem akaró lárma. Életem minden eddigi korszakát ez jellemezte. Lármában akartam élni, mert ezzel bátorítja az ember a legjobban magát. Ha nagy a zaj, akkor háttérbe szorul a félelem, észre sem vehető a szorongás, elmerülnek a kétség naszádjai, és a viharok sem annyira kibírhatatlanok. A lárma állandó éberségre késztet, ismételten fókuszba hozza az akaratot. Számomra ez az egzisztencia egyik alapfeltétele.

– Írói, költői indíttatásod személyekhez is köthető, miként a távol töltött években is számos irodalmárral tartottál kapcsolatot. A sorsod alakulását illetően kik voltak életedben a legmeghatározóbb személyiségek?

– A Napsugár szerkesztőségébe szívesen mentem kézirattal a zsebemben. Tizenegy évesen Lászlóffy Aladár vett pártfogásába. Ő ajánlott be Lázár Lászlónak. Így két indulásról beszélhetek. Az első a Napsugár hasábjain, a második az Ifjúmunkás irodalmi mellékletében történt. Kányádi Sándor, Bálint Tibor és Fodor Sándor is egyengette utam az irodalomban. Az emigrációból viszont egyikkel sem tartottam a kapcsolatot. Magától értetődő, hogy miért nem. De ez a szünet csak hét évig tartott, 1989 decemberében megbukott a romániai diktatúra. Megnyíltak a határok, haza lehetett menni.

– Sorsdöntő elhatározás volt, amikor arra szántad el magad, hogy a szigorúan őrzött határon át elhagyod Romániát. Utána a láger következett, amelynek élményvilágát a Regálban ábrázoltad. Történtek-e hasonlóan mély hatással járó események az életedben?

– Minél erősebben törekedtem a kiegyensúlyozott, „csendesebb” életre, annál inkább sikerült magam bajba kevernem. Rám kesztyűként illik az a mondás, ha valakinek nincs gondja, akkor kerít magának egyet. Mennyire tudatos volt ez, nehéz eldöntenem. Maradjunk abban, cselekedeteimmel nagymértékben befolyásoltam a sorsomat. Mire felépítettem egy több százmillió eurót érő vállalatot, akiket ott a keblemen melengettem, segítettek gyorsan megválnom tőle. Hogyan eshet meg manapság valakivel ilyesmi? Nos, ehhez sem kell több fantázia, mint az irodalomhoz. Akkor, a nagy vereség után, meg akartam vigasztalni magam, s visszatértem az íráshoz. Hamar kiderült, hogy ott is minden hely foglalt, s ha kis életteret akar teremteni magának az ember, akkor elő kell szednie a kelevézt, palloskát, meg mindenféle harci eszközt. Szóval az egyik küzdelmet és vereséget egy másik küzdelemre és vereségre kell váltania.

– A politikai rendszerváltozás után nyomban hazatértél. Felszámoltál-e mindent, ami Kanadához kötött?

– Kezdetben lehetetlen mindent felszámolni. De ezt nem is tűzhettem ki célnak, hiszen Melinda lányom még ma is ott él. Számomra Kanada nemcsak új hazát jelentett, hanem kiteljesedést, megvalósulást, emberré érést is. Az, hogy ma nem ott élek, csak annak köszönhető, hogy kevésbé érzem jól magam a hidegebb éghajlatú Torontóban.

– Torontóban filozófusi diplomát szereztél. Mi indított bölcseleti tanulmányokra, és a filozófia mely területeit érzed magadhoz a legközelebb állónak? A megszerzett tudás az életed és az irodalmi tevékenységed során hogyan érvényesült?

– Mivel mindig vonzódtam a matematikához, a filozófiát találtam ehhez a legközelebbinek. Az egyetemen racionalista filozófiával foglalkoztam. Descartes-tal, Spinozával, Leibnizcel és Kanttal. Ez feltételezte persze a nagy elődök, Szókratész és Platón előtanulmányozását. A racionalizmus a filozófia egyik legizgalmasabb ága. A valóság kognitív megismerése nem az érzéki (empirikus) tapasztalaton alapszik, hanem ennek forrása maga a tudat, az ész. Descartes-ot azért is szerettem meg, mert Isten létezését is az ész segítségével magyarázta. Azt állította, hogy miközben gondolja, hogy létezik, senki sem mondhat ellent neki, és ez éppen olyan igaz, mint amikor önmagáról gondolja, hogy van. Ezt a témát fel is dolgoztam Míg gondolom, hogy létezem című első regényemben, amely végül Vanda örök címmel jelent meg az Ulpius Kiadónál 2005-ben.

– Szellemi értelemben mi volt az emigráns-léted hozadéka? Identitásod bizonyos értelemben kettévált, vagy inkább kiteljesedett és megerősödött ebben a korszakodban? Hazatérésed után a visszailleszkedés vagy az idegenség élménye volt az erősebb?

– Torontóban kevés magyar irodalmat olvastam. De nem is jutott erre fizikai időm. Angol, amerikai és kanadai irodalmat viszont kötelező módon kellett olvasnom. James Joyce, Ezra Pound és Walt Withman volt a nagy reveláció, meg Harper Lee és a beatgeneráció Kerouacja. A kanadaiak közül pedig Margaret Laurence és Margaret Atwood. Miután hazatértem, nem az irodalom volt az elődleges feladatom, hanem az üzleti életben kellett megállnom a helyem. Szellemi tevékenységem a csődbe ment vállalatok megmentésére korlátozódott. Lelkiekre nem jutott sem időm, sem energiám.

– Az éj puha teste című regényed, Majorana, a költői alteregó, és egyáltalán a lírikusi és az írói szerepvállalás kettőssége okán kérdezem: a dichotómia – de akár a többfelé osztottság – a személyiségedből eleve következő tulajdonságod, vagy a térben-látás kidolgozott alkotói módszere?

– Flaubertnek volt egy távoli rokon ismerőse, akiről megmintázta a Bovarynét. Az újságcikk csak az ötletet adta. De a regényben benne van maga Flaubert. Az író nem tudja magát elkülöníteni a műtől. Minduntalan belekeveredik, hol saját magát írja, hol elképzelt magát. Hol a valóságnak tűnő életet keveri a tudatalatti anyaggal, hol metafizikai matériával fűszerezi az emléket. A fikció pedig tovább él, gyűrűzik minden olvasóban, aki saját életét is beilleszti a műbe. Az írónak nem szükséges alteregókkal dolgoznia, de ha mégis megteszi, akkor figyelemelterelő taktikával próbálkozik.

– Egy, az értékekről folytatott beszélgetésünk során azt mondtad: számodra a legnagyobb érték a siker. Miben ragadható meg a siker értéke – a haszonban vagy a hasznosságban, talán fogalmilag másban? Személyes életedben mit tartasz a legnagyobb sikernek?

– A siker mindennek a mozgató ereje. Ha az hiányzik az ember életéből, akkor ne is létezzen. A siker az a bizonyos fűszer, mely nélkül az élet fogyaszthatatlan. Az írónak is azért van rá szüksége, hogy tovább tudjon dolgozni, hogy munkájának értelme legyen. A sikernek nincs gyakorlati haszna, mert nem lehet felölteni, elfogyasztani, utazni vele. A siker egy lelkiállapot, a pozitív energiák rakétahordozója. Az viszont más kérdés, hogyan létezem nélküle immár tíz esztendeje.

– Ennyi tapasztalattal a birtokodban és ilyen tudatos írói attitűddel úgy vélhető: számtalan megírásra váró könyvet tartogatsz a fiókodban. Melyek állnak a megvalósulás határán?

– Három-négy regényre való téma mindig van a tarsolyomban. Egyiken-másikon el is kezdtem dolgozni, de mindegyikhez lelki nyugalomra van szükségem. Akkor tudom igazán belevetni magam, ha nap mint nap benne, vele tudok élni. Olyankor semmi sincs, csak maga a regény minden apró rezzenésével és történeteivel. Az írás is olyan jószág, amelyet a gazda szeme hizlal.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2013. február 2.