Bátorligeti Mária: A félelem természetrajza irodalmi megközelítésben

Migránsokról (elvándorlókról) szól Böszörményi Zoltán Regál című regénye, mely a 82. könyvhétre jelent meg. Tematikailag rokonságot mutat a korábban megjelent két regényével (Vanda örök, Az éj puha teste).

A Regál című alkotásban a kivándorlástéma letisztultabb, absztraháltabb felnyitása történik meg; a cselekmény mindvégig egyazon mederben folyik, a cselekmény kibontása egyetlen (képzeletbeli) helyszínre és mindössze néhány hétre korlátozódik.

Az elvándorlást kísérő lelki folyamat bemutatása, illetve a jelképes erejű mozzanatok által a regény egyetemes érvénnyel mutat rá napjainkban is létező problémakörre. (A világ különböző pontjain naponta ezrek hagyják el hazájukat különböző okok miatt.) 

A regény irodalomtörténeti ideje bizonyos fokú dichotómiát mutat, ugyanis a személyesen átélt írói élmények a 80-as évek elejére nyúlnak vissza, a nyelvezet 21. századi, a művilág utalásrendszere viszont időtleníti a mű cselekményét.

A Regál, ahova a narrátor bekerül, a regényvilág központi helye, egyszerre rendelkezik konkrét és jelzés értékű tulajdonságokkal. Valóságként értelmezve egy meg nem nevezett városban gyűjtőhelyként funkcionáló létesítmény olyan emberek számára, akik jobb élet reményében, gazdasági vagy politikai okokból, esetleg ámokfutóként, illetve belső nyugtalanság által vezérelve a határon átmenekültek, s a Regálban várják meg egy illuzórikus országba történő beutazási engedélyüket. A regényvilág színtere egyszerre lebeg konkrét és jelképes síkon, ugyanis a Regál fiktív neve eleve megkérdőjelezi a valódiságot. A szó hangalakja többféle asszociációra enged következtetni (regény, reál, regnál, továbbá Regal a neve németül a könyvespolcnak, miáltal a regényvilág könyvélményekkel is kapcsolatba keveredik, amit különböző allúziórendszer, valamint az írás folyamatát jelző geonok is alátámasztanak „Mintha nem velem esett volna meg, hanem valahol olvastam volna” – jelzi az író-narrátor. A menekülteket befogadó országok neveinek deformált alakjai  (Kadánia, Autérlia, Ameránia) árulkodóbb voltuk ellenére is a valóság és a fikció közötti  határvonalra utasított regényvilágot hangsúlyozzák. A kettős természetű világ egyszerre rendelkezik szociográfiai pontosságú képekkel (megszáradt vérhez hasonló foltok a lépcsőzeten, kitört ablakok), illetve fiktív természetéből fakadóan többértelműsíthető jelzésekkel. Nem egyértelműek az érések sem. A kihallgatótiszt kérdésére (gazdasági menekült-e) a narrátor a következőt válaszolja. „Azért jöttem, mert féltem. Igenis féltem, uram. Most is félek. Állandósult bennem a félelem.”… Utam a félelem. Ez az érzés hevít, űz, ad erőt a folytatáshoz.”

A regény legdominánsabb témahálózatát mindvégig a narrátor félelmének, szorongásainak árnyalt leképezése alkotja.

A fokozatosan adagolt félelem okai leginkább konkrétumokban ragadhatók meg, ugyanakkor érzékelhetővé válik, hogy legerősebb forrása belülről fakad. Retrospektív mozzanatokból tudható meg, hogy a narrátor, aki egyben a történet főszereplője is, elsősorban önmaga félelmei elől menekülve kezdett ámokfutásba, amikor váratlanul úgy döntött, hogy elhagyja hazáját. Éjszakai álomképben kettévált alakban jelenik meg, s két énje közül a szuperegóval rendelkező attól fél, hogy eltávolodik a másik énjétől, aki volt: „Túlságosan gyorsan növekszik a távolság köztem és a férfi között, aki én vagyok.” Ekkor ébred rá, hogy „egyik félelemből a másikba” került.

Állandósult félelme az éhezéstől korábbi, nehéz életkörülményeire utal. Legerősebb félelmét mégis az óhazában megtapasztalt eszmei manipulációtó okozza, illetve az ezzel kapcsolatos megtorlástól való szorongás. Amikor végre szabadon járkálhat a Regál területén, enyhül benne az (otthonról magával hozott) érzés: „A félelem észveszejtő érzete megszűnt. (…) A félelem helyébe megmagyarázhatatlan, nyugtalanító vágy költözött. (...) Egyszersmind hiányérzetem támad, mintha valami lényegbevágóan fontosat veszítettem volna el, valamit, ami életemnek értelmet, célt adott, akaratot, küzdelmet ígért.”

A regényvilág hátterében folyton ott érzékelhető a lét legfontosabb célja és feladata, a Tamási Áron-gondolat érvényessége: „Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ennek tükrében érzékelhető az otthontól való fizikális eltávolodás ellentettjeként működő honvágy, miáltal a migránsok belső útja (a leendő újhazában) az otthonosságérzet visszaállítására irányuló vágyként fogalmazódik meg. Ugyanakkor érzékelhetőek a labirintus-szerkezethez hasonlatos külső utak is, az ismeretlen felé tartó elágazások, s annak eshetősége, hogy a menekült nem talál új hazára,  amennyiben egyik állam sem fogadja be. A regénybeli migránsok korábbi szorongásait, félelmeit tehát újak váltják fel: „Semmi konkrét kapaszkodót nem találok, világot, eszmét, hitet, célt hiába keresek.” – mondja a narrátor. A belső önvédelem, az identitás őrzése érdekében az önuralmat, a tűrést, az otthonról hozott éltető emlékek fontosságát mutatja fel a szerző.

A Regál-beli szereplők fiktív alakok. „Vajon milyen erő, szándék, akarat röpítette ebbe a szomorú történetbe? – hangzik az írástechnikára utaló narrátori kiszólás. A reflektorfénybe állított regényalakok fikcionalitásuk ellenére egytől egyig ismerősként hatnak. Ilyen a narrátor, aki kis, barna táskával, benne egyetlen könyvvel érkezett a Regálba (a könyvről több szó nem is esik, nem olvasásra való hely a Regál!). Az ő gondolatvilágán keresztül ismerjük meg a többi szereplőt: a nagydumás Matekost, a bazmegező Bajuszost, az izgága botránykeltőket, az intézményben felnőtt két lányt, a börtön elől menekülő gyilkosokat (őket a regény kezdetén ki is toloncolják). Különböző sorsú és jellemű emberek között jön létre egy képlékeny (jobbára bajtársiasnak nevezhető) viszonyrendszer. A leszűkített tér ellenére sem mindig előre kiszámíthatóan működnek a dolgok, kivéve a bürokratikus ügyintézéseket (kérelmek írása, kihallgatások, orvosi vizsgálatok, igazolványképhez fotózás stb.) Az író éppen ezt a jól kiszámíthatóságot fricskázza meg egy-egy váratlan, sokkoló helyzettel, elmozdított szerkezettel. A szereplők beszélgetésregiszteréből, melyben elsősorban önmagukat fogalmazzák meg, hiányoznak személyiségük legfontosabb geonjai. Migráns-állapotra redukált alakok maradnak mindvégig (ez alól csak a narrátor kivétel). A nagy világmodell mintájára egykettőre megteremtődnek a szükségleteket kielégítő helyzetek, illegális üzelmeik. Múltjuk különböző, jelenük azonos, a jövő teljességgel kiszámíthatatlan. A múltnak itt is elsősorban anyagi szempontból van köze a jelenükhöz. Aki hozott magával pénzt, annak nem kell pénzkereseti lehetőség után néznie. Az élelmes városlakók élnek a lehetőséggel, reggelente a Regál előtti placcról olcsó, illegális munkaerőt keresnek a migránsok közül. Agyondolgoztathatják, átverhetik, kihasználhatják őket. Az emberséges bánásmód legapróbb megnyilvánulásáért hálát érez a displaced person. Az  illegálisan végzett nehéz fizikai munka (festés, mázolás, zsákok hordása, favágás) révén a narrátor tud csomagot küldeni az óhazában nélkülöző családjának. (Ez a kép a külföldről érkezett csomag eredetének egyik lehetséges, szomorú variációja.)

Jelképes erejű a kulturális kapacitás kiélésének hiánya a bürokratikusan túlszabályozott közegben. A félelem és bizonytalanság által gúzsba kötve nincs is rá igény. Kultúra helyett folyamatosan szól az elviselhetetlen hangerejű zene a 32 ágyas szobában, ahol az összezsúfolt migránsok állandó zűrzavarban élnek, idejüket többnyire kártyázással, hangoskodással, alvással töltik el.  A regény felmutatja az emberi személyiségtorzulás lehetséges következményeit egy bizonytalan kimenetelű, átmeneti közegben, melyben nem tudnak kiteljesedni az érzelmek. Így például a szerelem nélküli szexualitás nyers, ösztönszerű, érzékek által irányított párzásnak tűnik, megbeszélés tárgyaként tervszerűen működik. „Itt ez a srác…, rendes, dolgos, nem hazudik, adjon neki is egy kis pinát. Megérdemli, bazmeg! (Ezt a rátukmálós férfi-dumát Bajuszos követte el. Ő már csak ilyen!) Folyton bazmegezik, erről kérésre sem tud leszokni, vagy inkább nem is akar, mintha ebben a töltelékszóban őrizgetné korábbi énjét.

Az átmenetiség parabolájaként megjelenített gyűjtőhelyen a narrátor sem magánemberként (apa, szerető, férj), sem társadalmilag nem tudja betölteni előző, megszokott szerepét. A regény kifinomult képekben bemutatja ennek következményeként a személyiségben jelentkező lelki tehertételt.

„A Regálból mindenkinek ki kell vándorolnia”, közli a kihallgatótiszt. A műalkotás egyetlen vastagon szedett morfémaszerkezete (ki kell) jelképesen a lét megkérdőjelezhetetlen tényére mutat rá. A Regálba kerülés (hasonlóan a valódi világhoz) és az onnan történő távozás közötti időintervallum lerövidülése miatt a szereplők többnyire csak felületes benyomásokat szereznek egymásról, tulajdonságok, jellemző jegyek alapján kapnak nevet. (Ide szeretném beszúrni személyeskedő, pitiánereskedő dilemmámat: Vajon milyen - a személyiséget legkarakteresebben tükröző - névvel ruházták volna fel társai a narrátort. Másképpen szólva: a szerző a saját alteregójának milyen domináns jegyét emelte volna ki egyetlen szóban megfogalmazva.) Hivatalos keresztnévvel csak a gyűjtőhelyen kívül lakók, illetve az ott dolgozók rendelkeznek. Időn és társadalmon kívülre került szereplők számára mintha másként működne az idő is. A bérmunkát vállaló narrátor és társa folyamatosan időzavarban vannak, a bezárt üzletek miatt nem tudnak élelmet beszerezni, éhesen fekszenek le.

A külvilág és a belső világ kapcsolata szerves egységben jelenik meg a regiszterben. A belső események (félelem, kiszolgáltatottság) kivetülnek a külvilágra, és fordítva. A villámok „kiolvashatatlan jelekkel írják teli az éjszakát”, a bizonytalan lelkivilág jelzéseként. A Regálba érkezést követően napok telnek el, mire a migráns-lelkiállapot képes befogadni a természet nyújtotta látványt. A művilág kezdeti komorsága, az éjszakai sötétség, melyben átszökött a főszereplő a tiltott határon, eltűnik, s előtérbe kerülnek különböző színek, hangulatok a mozgástér tágulásával. A férfi menekültek átmehetnek este kilencig a női lakosztályba, illetve a város különböző pontjain illegálisan dolgozhatnak. A groteszk módon megfogalmazott apró örömök mellett (a sokat éhező narrátor úgy teleeszi magát, hogy „félre áll a hasa”) valós vagy annak tűnő életképek enyhítik a tárgyilagos nyelvezettel elénk tárt művilágot. Megnő a jelentősége a Regálon kívüli étkezések bemutatásainak. A menü ismétlődő leírásai (dinsztelt káposzta sült kolbásszal, friss, ropogós kenyérrel) az otthonosság kellemes érzését indukálják.

Az eseményadagolásban a retrospektív motívumok, az emlékek, az álmok, a képzelet és a valós elemek egyenrangú funkcióval bírnak. A történetláncolat megbontott időrendje, illetve az első személyű igehasználat a regényvilág jelenvalóságát hangsúlyozza. A hasonló, illetve változtatás nélküli szövegrészek főszólamként térnek vissza a regiszterben. Például a fény-motívum egyszerre utal a labirintusszerű létben külső, illetve belső útkeresésre. A narrátort valóságos fényirányra figyelmeztetti az Öreg a határon történő átszöktetéskor. „Ha nem a fények irányába haladsz, letérsz a határon átvezető útról, visszakanyarodsz oda, ahonnan elindultál.” Ez az intelem többször visszatér megváltozott értelemmel. "Most hogyan találom meg a fényeket, a reményt, a vélt szabadságom felé vezető utat?” – kérdezi a narrátor. Gyakori a ködmotívum.  „Ez a képsor teljesen kihullt a memóriámból.” (…) A dolgok  „ködös, kontúrjukat vesztett dolgokká foszlanak”.

Van a regénynek egy kevésbé szembetűnő szerkesztése, mely dantei elven alapul. A felütés pokoli eseményeit követően letisztulnak a helyzetek, a testi merényletből felgyógyul a narrátor, a munkában célt és értelmet talál, s ezzel párhuzamosan végbemegy lelkében a legnagyobb félelmektől való megtisztulás is. Végezetül: az újhazába történő elindulás örömteli lelkiállapotát fokozza a titokban vágyott nő elköszönő vallomása, melyben a narrátor visszanyeri keresztnevét a szabadsággal együtt. Az egymondatos vallomás (Tamás, szeretlek!) hangulatilag merőben elüt a regényvilág távolságtartóan hűvös regiszterétől. Az író talán erre a mondatra bízta a tovább már nehezen fokozható, eufórikus (paradicsomi) állapot érzékeltetését, melyet a Regál elhagyása váltott ki a narrátorból.

Összegzésképpen elmondható, hogy a Regálra redukált művilágban, ebben a terra incognita-szerű közegben bemutatott eseménysorozat felfogható belső utazásként, vagy akár kellemetlen álomként, de értelmezhető a valóságosan létező világ absztrahált modelljeként is, hiszen a regiszter voltaképpen abszolút érvénnyel szimbolizálja a Regálon kívül élők  léthelyzetét is. Érdemes ilyen perspektívákból is olvasni a regényt.

Megjelent 2011-ben a Kalligram decemberi számában