Dr. Brauch Magda: Az Aranyvillamos legújabb szakasza

A lekésett, második szakasz után a költő, Böszörményi Zoltán számára ismét eljött az Aranyvillamosnak ezúttal a harmadik szakasza, amelyről – érzése szerint – ismét lemaradt. Miért maradt le? Lemaradt-e valójában? Egyáltalán mit jelent számára az Aranyvillamos?

A modern lírát – értem ezen a mintegy 100 éve keletkezettet és napjainkban is továbbélőt – a jelképesség, a többértelműség és a lírai homály jellemzi. A szerző feltételezi, hogy verskedvelő, hozzáértő olvasókhoz szól, akik – intuícióval, képzelőerővel – így vagy új sejtik, átérzik mondanivalójának lényegét. Vagy nem. Mert ez a lehetőség sem kizárt, de nem is ez a legfontosabb. A lényeg az, hogy a szöveg valami módon megragadja, magával röpítse az olvasót.

Az elmondottak jegyében fogant a kötetcímül választott szimbólum is. * A kötetet keretbe záró, majdnem azonos Aranyvillamos című versében/verseiben a szerző tulajdonképpen meg is magyarázza, mit jelent számára az Aranyvillamos: „a világ legnagyobb kincse a reményemet éltető és békétlen lelkemre írt hozó balzsam.” Vagyis mindent: a többre, jobbra, nemesebbre törekvést célozza az Aranyvillamos után kapaszkodó kéz. Az ember, amíg él és létezik, igyekszik elérni az Aranyvillamost, de általában lemarad róla, és ekkor hatalmába keríti a kétségbeesés: „Istenem, mit / is csinálok, miért késtem le az Aranyvillamost? / Szívem gyengülő ritmusára / kettőnk között a távolság egyre nő. / Lassan, mint álmok illanó szele / viszi, söpri, magához öleli, / előlem eltakarja / a köd, a makacs szürke köd.”

Általános emberi érzés ez, hiszen ki nem késte le – többszöri próbálkozás után is – az Aranyvillamost? Ki elégedett az életével, eredményeivel az „emberélet útjának felén” (vagy azon is túl?)

A kötet tanúsága szerint a költő sem az, bár a pesszimista életérzés, amely a könyv egészében többé-kevésbé jelen van, korunk, jelenünk, helyzetünk meghatározta jelenség, csak egy igazi költővel ellentétben a hétköznapi olvasó nem tudja így megfogalmazni. Hétköznapi olvasóról beszélhetünk, mert a világot bejárt Böszörményi Zoltán verseiben mindig a kisemberek gondjairól-bajairól van szó (s így önkéntelenül a nagy humanista, Kosztolányi Dezső gyermek és felnőtt hőseinek „panaszaira” kell gondolnunk): „Kié a bilincs, / ha megoldáshoz kulcs / soha nincs? / Ha itt úgy mérik az áldást, / Hogy abból a szerencsét / minduntalan kirostálják?” – kérdezi Kinek című versében. Hol van ez az itt? – vetődik fel a kérdés az olvasóban. Választ az első fejezet címében kap rá: A végeken. Vagyis mindenütt, ahol ember él. Az egyetemes emberi sorsot rajzolja meg A közértben, a Kairóban lángok, a Szürke napok gondja a tükörben, A monacói kikötőben és más verseiben, melyek szerint: „Vacog a kerék, ráng alatta / a remény kettévágott teste.” (Hajnal a torontói metrón).

A második, A kötéltáncos rosszkedvű című fejezet elégikus hangvétele is a szerzőnek egyrészt a világgal, másrészt önmagával való elégedetlenségéből fakad – bár e kettőt nem lehet élesen elválasztani. A lírai Én nem tud kiszakadni a körülötte zajló valóságból: „Mert csak az Én / az egyedül fontos, / meglátásaim, / mint térről / a térzene / a messziből / a nagyon messziből / hullámzanak / ide föl.” (Térzene). Tér, idő és Ember egysége okozza a kötéltáncos rosszkedvét, minden kötéltáncosét, hiszen:

„Ki ne ingott volna ilyen-olyan bizonytalanságban, míg a legbelül szüntelen csak bizonyosságot érlelt, csipetnyi türelmet, egyensúlyt vesztett, ostoba véget.” (A kötéltáncos rosszkedvű)

A vissza-visszatérő önmarcangoló hang oka, hogy az egykori lelkes fiatal költőnek és embernek rá kellett döbbennie: a költészet nem váltja meg a világot: „Keresem magamban az apró szikrát, / mellyel tüzet gyújthatnék. Nem találom.” (Tavaszi látomás); „Logikusan, logikátlan / nagy szóhegyeket hordtam ide-oda. / Kérdem én, ez a valós tragédia?” (Költészet). A magát „rég fel nem húzott rugós lemezlovasnak” nevező költő a világ közömbössége miatt is önmagát vádolja: „Csak te, csak valaki biztatna már! / Jön rám a rémes, szürke álom, nem érzem / sem édes ízét, sem bódító illatát.” (Béna mosolyom). Hasonló életérzésről tanúskodnak a Pille vád, Mutatvány, Tűz, valamint az egykori szerelmeket és korai emlékeket felidéző nosztalgikus hangú versek is: Az elvarázsolt szilvafa, Naplemente, Szőke lány, Járkálj csak a szívemben kedves, Torontói emlék, Memento. A jelen sivár képei elnyomják az egykori világmegváltó szándéknak még az emlékét is: „Kinek oltom szomjúságát, / gondját-baját kinek oldom, / kinek mondom, kinek merem, / ha gúzsba köt a félelem” – vallja Kinek az ágya a múltam című fejezet címadó versében. Az egykori erős akarat „rezignált kis reneszánsza” nem téveszti meg, hiszen bárhol él, bárhová kalandozik a világban, ezt az életérzést viszi magával elmaradhatatlan útitársként (vagy batyuként).

Bizonyítja ezt az új, élénkebb hangot hozó Bora-Bora ciklus és Bora-Bora-i képeslapok című vers is. A szemléletesen bemutatott egzotikus táj ezúttal is csak keretül szolgál, benne a költő életének emlékképei sorakoznak szeszélyes összevisszaságban: „létem / egy / filmtekercs / függ / a kötélen / aszalódik / már / szárad.” A táj elemei költői képanyagként vannak jelen: „gyöngykagylóban / alszik a nyár” ... „a széllel /szemben / pálmafa / álldogál / velem / feleselget”. A „képeslapok” mindenike a költői lélek és a táj összeforrottságáról s egyben szerzőjük hivatástudatáról tanúskodik: „ha ideadnátok / az egész világ / szennyesét / moshatnám / tisztára / olyan fehérek / a tenger-habok”.

Önmagáról vall a Majorana látomása című ciklusban is, miután a bevezetőben ismerteti a XX. század első felében élt egykori atomfizikus megmagyarázhatatlan eltűnését. A szerző képzeletét megragadja a tragikus sorsú tudós története, Majoranát vissza-visszajáró lélekként ábrázolja, de a ciklus darabjaiból nyilvánvaló, hogy Majorana is jelkép, látomása, utazása, kirándulása, „bosszankodása” a költő lelkiállapotának egy-egy állomása. Többszörös áttétellel jellemzi így Vajda Jánost, Tolsztojt és a ciklus (sőt, talán az egész kötet) kiemelkedő darabjában az ugyancsak tragikus sorsú Szilágyi Domokost (Majorana írja Szilágyi Domokosról). A modern szövegköztiség eljárásával keletkezett költemény valóságos stílusbravúr, hiszen a szövegbe törés nélkül és találóan ékelődnek be Szilágyi Öregek könyve című poémájának leglényegesebb gondolatai.

A költői eszköztárhoz érve elmondható, hogy Böszörményi Zoltán az Aranyvillamos korábbi „szakaszaihoz” hasonlóan tárgyias, fegyelmezett, higgadt hangon ír, de a „harmadik szakaszban” uralkodóvá válik a líraiság. A korábbi központozás nélküli szabadvers-formát – a Bora-Bora ciklus kivételével – általában a szakaszokra osztott, főleg a szonettformához hasonló 4-4-3-3 soros versek váltják föl. De a külső versforma nem annyira lényeges, mint a gazdag, rendkívül változatos költői képanyag. A jelképek (Aranyvillamos, kötéltáncos, Majorana) mellett igen gyakoriak a meghökkentően egyénítő erejű képzettársítások: „Sikongó titkok iramlanak neki a durva-selyem / éjszakának, vetkőző fényreklámok leselkednek ím / a vonat csatra zárt ablakán„ (Hajnal a torontói metrón); „keverj a szabadságba egy kis osztrigát, / jól összekavarva, hints rá majorannát, / mint ki hiszi, csupa ízekből áll össze / ez a morcos világminden,” (Ülök itt a ködben); „Az eszmélet kompján / várakozó érveid / kiszállni készülődnek. / Flancol a fény, ijedt arccal néz az éjre.” (Idill); „Téglavörösre festve cammog el a délután, (autódudák hangja szaggat fel darabokra / ezeréves testet, ottfelejtett múmiát” (Majorana látomása). E kissé szürrealisztikus képek szomszédságában a Bora-Bora ciklus stíluseszközeiben tetten érhetők a posztimpresszionizmus stílusjegyei: „tollukat / időnként / a sirályok / a tenger / kék / tintájába / mártják”; „a nyári / öröm / a nyakunkban / színes / illatkoszorú”; „hogy ezen a felvételen / növényzet is legyen / pálmafák nyáját / terelem fel / a képre / s utána az egzotikus virágokat”.

Sokszínű tehát ez a líra és az Aranyvillamos szakaszaival egyre változatosabbá, mélyebbé, egyénibb hangúvá válik. Nehéz megjósolni, mit tud még újítani Böszörményi Zoltán a minden bizonnyal tervbe vett vagy már készülő negyedik szakaszban.

Mindenesetre a verskedvelők tábora kíváncsian várja.

 

Böszörményi Zoltán: Aranyvillamos – harmadik szakasz, Kalligram, Pozsony, 2004

 


Megjelent 2004-ben, az Irodalmi Jelen novemberi számában