Hargitai Péter: A HUMANIZMUS ÉS AZ IDENTITÁS KÉRDÉSE A MAGYAR KÖLTÉSZETBEN

Böszörményi Zoltán: A fák lelkiismerete

„Ye, ye can not see the wood for the trees”

„Nem látja a fától az erdőt”

— Régi angol közmondás, 1546

A humanizmus az istenivel szemben inkább az emberi világra koncentrál, önálló gondolkodásra késztet. A humanista elutasít mindent, ami önkorlátozásként fogható fel. Az önkorlátozó identitás olyan, mint a magában álló fa – ha csakis rá figyelünk, szem elől tévesztjük az emberi tudás erdejét, amelynek pedig áldásait élvezzük.

A kizárólagos etnikai identitás definíció szerint önkorlátozó. Ha egy kultúra elszigetelt narratívája abszolút engedelmességet követel, és ezzel megbéklyózza az egyén lelkét, kultusszá válik, szabályai és parancsai mindenkit kiközösítenek, aki nem engedelmeskedik neki. Miközben a mai magyar diaszpóra büszke Magyarország egyedi, magában álló kultúrájára, az ország legfelvilágosodottabb uralkodója, Hunyadi Mátyás király nyitottabbá kívánta tenni a magyarok gondolkodását a tudás újjászületésére, amelyet reneszánszként ismerünk.

A humanizmus mozgalma nyilvánvalóan Itáliából indult, de Magyarország lett a második állomása. Hunyadi Mátyás olasz tudósokat hívott az udvarába, akik magukkal hozták a tudásukat is. Mindezt elősegítette Mátyás házassága az olasz Beatricével, de minden idők legnagyobb magyar humanistája, Janus Pannonius tevékenysége is hozzájárult a humanizmus felvirágzásához.

Böszörményi Zoltán A fák lelkiismerete című legutóbbi kötetében – részben az ókori klasszikusokat újra felfedező Janus Pannonius inspirációjára – időről időre hivatkozik az antik Görögország és Róma nagy gondolkodóira és költőire.

Bőséges utalásokkal idézi meg Szókratész, Platón, Cicero, Vergilius, de a klasszikus panteon más jelentős szereplőinek is a gondolatait és műveit. Bár a szűk értelemben vett humanizmus csak a 14. században, Francesco Petrarcával szökkent szárba, voltaképpen a fenti filozófusokat és költőket is humanistáknak tekinthetjük. Ráadásul Böszörményi kibővíti a névsort a középkor, a modern és posztmodern kor humanistáival, egészen a 21. századig. Világát olyan klasszikus gondolkodókkal népesíti be, akik ugyanúgy vezetőivé válnak, ahogyan Vergilius vezette Dantét az Isteni színjátékban. A költő azonban nem szorítkozik a klasszikusokra, Ferlinghetti, Pynchon, Dylan Thomas vagy Bob Dylan modern alakjai között is otthon érzi magát.

Gazdag változatosságot mutató könyvtárában megtalálható Kant, Whitman, Joyce, Kafka, Thomas Mann, Updike, Ginsberg, Ashberry, O’Hara és számos más szerző. Hirtelen szemünkbe ötlik Harold Bloom, a Yale Egyetem kritikusának népszerű listája, A nyugati kánon: az egyes korok könyvei és iskolája (The Western Canon: The Books and School for the Ages). Böszörményinek megvan a maga saját, originális alkotókból álló kánonja, akik mind rátaláltak önmaguk hangjára, és megvolt bennük a bátorság nem másért, mint önnön művészetük kedvéért (l’art pour l’art) kifejezni önmagukat.

A humanista irodalom egyaránt túllép az etnocentrikus vagy nacionalista narratívák, politikai ideológiák kollektív identitásán, forradalmi hevületén és a szervezett vallások ortodox dogmatikáján. Böszörményi e legutóbbi gyűjteményének középpontjában az erdő metaforája áll, számtalan utalást tesz a fák oszlopcsarnokára. Minden sudár fatörzs egy-egy filozófust, történészt, költőt, művészt jelenít meg, akik kiállták az idők próbáját, és most önálló gondolkodásra tanítanak bennünket. Mélyenszántó intellektusok, akiknek az etika, esztétika, poétika, erkölcs, igazság, szépség kérdéseiről írott könyvei bőrkötésben sorakoznak a polcainkon, vagy pedig rólunk, életünk értelméről szóló műalkotásokat, tudományos műveket hoztak létre, amelyek magasabb igazságokra tanítanak és értelmet adnak életünknek. Ez önmagában még semmiképp nem új gondolat, mégis nagyon időszerű. Hogy miért? Mert a kor, amelyben élünk, a fundamentalista vallások, az identitásalapú izolacionizmus és etnocentrizmus világához kíván visszatérni, melyek mind elrekesztik a tudás útját és kitartóan próbálják bezárni az emberek agyát.

Erdő-mező című kulcsfontosságú versében Böszörményi jóval tágasabb képet vázol fel, mint ha egyetlen identitáshoz kötődne, legyen az mégoly fontos is a fennmaradás szempontjából. Annyira jelentős vers, hogy a költő humanista manifesztumának is tekinthető.

Madártávlatból könnyebben magyarázza
mindazt, amit a mezőnek meg kell értenie.
Szabadelvűséget, szabadságot hirdet

(…)

Hirdeti: az individuum sokszínűsége erő,
fény és levegő.
Bár új dalokra kíváncsi,
szereti a klasszikusokat, a zene őshonát.
Platónt, Shakespeare-t, Erasmust, Lao-cét,
az orfikus dalokat. Szabó Dezsővel,
Máraival, Spiróval is jó viszonyt ápol,
imádja Nietzschét, Rilkét,
s a romantikusokat mind.

(…)

Arra tanít, mindegy, hogy az erdő
vagy a mező felől közelítünk
a valósághoz,
csak önmagunkat ne áruljuk el.

A vers didaktikus hangvétele már csak azért is helyénvaló, mert a fák itt nem pusztán az őrszem, hanem a mentor szerepét is betöltik. A fák, az egység, a stabilitás, komolyság és bölcsesség szimbólumai saját természeti törvényeik szerint nőnek meg és válnak éretté, így a mi organikus evolúciónk egyedülálló voltára is emlékeztetnek bennünket. A fát nem érdekli, hogy magyar, európai vagy globális-e. Nem játszanak bírót, bíróságot, nem hoznak ítéletet.

A Majorana az Arno partján sétál című versben Michelangelo szabadon ajánlja új szonettjét szerelmének, Tommasónak („szerelmének, Tommaso Cavalierinek / írja a tüzes, szenvedélyes sorokat”), senki rosszallásától nem tartva. A Szerelem Velencében című másik, tiltott szerelemről szóló költeményben Böszörményi Thomas Mann saját „beteljesületlen vágyát” fejezi ki mint áhítozást egy olyan különleges szépség után, amely még a művészet számára is elérhetetlen. A Csak kezek és lábak és fejek egy feszültségekkel teli, hármas vizuális performansszá alakul, utalva Walt Whitman „zizegő suttogások, szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige” sorára, amely izgalmasan köszön vissza Böszörményi érzékeny, taktilis képeiben: „bordák rácsain a bőr, lombárd brokát feszül”. A hozzá hasonló társak erdejében álló bölcs tölgy számára ez éppoly természetes, mint hogy rügyeket fakaszt és lombot ereszt. A fák lelkiismerete című versben, a kötet címadó darabjában Böszörményi a természet örök nyugalmához folyamodik:

a fák lelkiismeretére hass
nyugalmuk a bizonyosság
melyre régóta
még eszmélő fejjel vágytál
nyugalmuk a kétely
a valószínűség valószínűsége
a deresedő
felborzolt hajú világ
mindent felemésztő énje
ők nem félnek a sikertelenségtől
a lázadástól
a semmibe hulló idő
pernyéjétől
látják a mulandót
látják bűneinket
látják
bennünket mi emészt fel
ágaikkal azért kapaszkodnak
a magasságos égbe

A Böszörményiben rejlő filozófus arra a prométheuszi bölcsességre törekszik, amely nem hajlandó mások kirekesztésével egyetlen identitás gúzsába kényszeríteni önmagát. Korunk egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő regényírója, James Joyce hallani sem akart kompromisszumról. Ifjúkori önarcképében tökéletesen világossá teszi, hogy nemzetiségek, nyelvek, vallások hálózata fölé szándékozik emelkedni. Joyce végül ír identitását, dantei katolicizmusát és homályos gael nyelvét is levetkőzte, ám humanizmusa ezáltal csak gazdagodott, ahogy megnövekedett a világnyelven való önkifejezés szabadsága is. Globalista lett volna Joyce ettől? A dolog úgy áll, hogy míg a katolicizmus jórészt világméretű vállalkozásnak tekinthető, maga a „katolikus” szó is „egyetemest” jelent, Joyce-nál a katolicizmus engesztelhetetlen dogmatizmusa az alkotói szabadságot fojtogatta. Én személy szerint úgy vélem, hogy a „globális”, a „törzsi” és hasonló nyelvi bélyegek csak arra jók, hogy felmentsenek a gondolkodás kötelessége alól. Böszörményi természetesen szabadon gondolkodik, akkor és azzal határozza meg magát, amivel akarja. A költők sokszor azonosulnak tárgyukkal, bármiről legyen is szó. John Keats angol romantikus költő például Óda a csalogányhoz című híres versében olyan tökéletesen beleélte magát a csalogány szerepébe, hogy minden nehézség nélkül zengte „telt kortyú, lenge, hő melódiád”. A költői képzeletet tehát nem béklyózza semmiféle szűkre szabott identitás. Lord Byron így fogalmazott: „Mi vagyok én? Semmi – nélküled, szellemem! Kivel a Földet szeltem át.” A költő tehát azzá válik, amit elképzel magának, a felvett persona segítségével pedig a világegyetem hiteles részévé válhat. „Nem önmagamban élek én, hanem / A környező világ része vagyok / Érzéseim nagy hegyek, az emberek / városzaja viszont kínszenvedés”, jelenti ki Byron a Childe Harold zarándoklásában.

Böszörményi maga is fa lesz saját fáinak erdejében. Ebben a kivételes közösségben a költő egyszerre lehet jellegzetesen magyar és jellegzetesen kanadai, barbadosi és erdélyi, mindaddig, amíg versei megrendítően humánusak maradnak. És A fák lelkiismeretének erdeje valójában sokkal inkább utal egy humanista könyvtárára, mint bármire, amiben felismerhetjük az erdélyi tájat a maga hegyormaival és fenyőillatú rengetegeivel. Böszörményi viszont az értelem költője, nem a képek megszállottja. Az aradi vértanúkról szóló költeményt leszámítva nem Erdély históriája foglalkoztatja, hanem az eszmék, köztük a humanizmus története.

Félreérthetetlen rokonszenvet táplál humanista költőtársa, Janus Pannonius iránt. Mindketten több nemzetiségű családból származnak, külföldön tanultak, nagy tisztelői a klasszikusoknak, a műveltségre és a kultúrák egymást megtermékenyítő hatására esküsznek, meg akarnak szabadulni mindenféle dogmatizmustól. Janus Pannonius ezt mondta a vallásos vakbuzgalomról: „Költő és hívő nem férnek össze”. Különös gondolat a katolikus egyházfi, pécsi püspök részéről. Egyes tudósok vitatják a kijelentés kontextusát, tréfának minősítik, és kétségbe vonják a jelentőségét. Ezzel együtt okunk van kételkedni a főpap vallásos buzgalmát vagy humanizmusát illetően. És miközben Böszörményi Ötcsillagos luxusvers című utolsó előtti költeményében fejet hajt egy bizonyos Csezmiczei János előtt (Janus Pannonius születéskori neve), hasonló gyötrő kétség támad bennünk is:

Magyar földön Hunniában,
magasra nőtt a humanizmus fája,
és a magyar dal sem zsenge,
itt ülünk,
bár megveretve,
Isten fényezi nevünk.

És miközben Böszörményi lerója tiszteletét Janus Pannonius előtt, különös dolog történik: ő, aki kálvinista-ateistának vallja magát, váratlanul elismeri Istent. (Hozzá kell tennem, még nem sikerült megfejtenem, mit is takar ez a „kötőjeles” identitás.) Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük Isten megszemélyesítését Böszörményi Zoltán költészetében, az istenség nem annyira legfelsőbb lényként, mint inkább a költőkkel együttműködő, őket ihlető segítőként jelenik meg nála. Ily módon Böszörményi némi kétséget támaszt bennünk saját kálvinizmusát és humanizmusát illetően, hacsak – és ez alapvetően lényeges – el nem ismerjük, hogy a humanizmus néven ismert történelmi mozgalomban Istennek a puszta elfogadáson túl is helye van. Kezdve azoktól a középkori szerzetesektől, akik először alakítottak ki forradalmian új viszonyt a klasszikus hagyományhoz, az első humanistákig, akik úgy formálták át a tradíciót, hogy az az ő keresztény hitüket támassza alá. Így aztán egy kálvinista is lehet humanista, szabadon választhatja a hitet és kételkedést, vagy akár egyiket sem. A világi humanizmus eltökélt ateizmusa később jelent meg, a tudomány térhódításával, Nietzsche, Hume vagy Heidegger és más filozófusok fellépésével. Mára „szabadgondolkodók” nemzetközi társasága lett belőle, agnosztikusok, ateisták, racionalisták egyaránt megtalálhatók itt. Úgy tűnik, Böszörményi ingadozik a szabadgondolkodó és a keresztény humanista között. Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan című versében ezt írja: „Csak a hitet nem kérte tőlem soha számon. / Minek is tette volna? / Aki hisz, úgyis keresztre feszül egyszer.” Istent és az ortodox vallásosságot illető habozásában osztozik a nagy forradalmár költővel, József Attilával, akit Tiszta szívvel című versének kendőzetlen ateizmusáért kicsaptak az egyetemről. József Attila sokkal erősebben elutasította a társadalmi igazságokkal terhelt fennálló rendet, teljességgel elkötelezte magát a forradalom mellett. Böszörményi meg akarja haladni József Attila és más 20. századi baloldali költők forradalmi hevületét. A vers nem lett osztályharcos című költeményében nemcsak József Attilával, de egy másik költőóriással, Ady Endrével is szembefordul. Felismeri, hogy a társadalmi utópiáért vívott forradalom szolgálata csak korlátok közé szorítaná a hangját. A vers felütése a Párizst megjárt Ady Endrére utal, ám finom fricskával:

(elment a vers nem lett osztályharcos
bejárta Párizst látta Ady Bandi
Moszkvában Puskint kutatta fel makrancos
arcára volt hirtelen kíváncsi
a szabadságot szerelmet kereste
míg fekete lett a nappal felette […]

Anélkül, hogy Paul Sohar kiváló fordítását bírálnám, megjegyzem, hogy az eredeti vers „Bandi” megszólítással hivatkozik Ady Endrére, aminek angolul „Andy” felelne meg. A bizalmas becenév nem annyira a két erdélyi költő közti közelséget, mint inkább a magyar költészeti kánon egyik bálványának ledöntését szolgálja. Böszörményi József Attilával még kevésbé finoman bánik, verse közel áll a paródiához, Paul Sohar mesteri interpretációját dicséri, hogy a József Attilára utaló sorok sikeresen felidézik a költő utánozhatatlan stílusát:

kiáltottad „eredj, légy osztályharcos!
a tömeggel együtt majd felszállsz!”
csak közben megszűntek az osztályok
én meg kikoptam az időből
sűrű ködben lopakodtam
hiábavalónak éreztem minden próbálkozásom
hidd el nem volt elég erős ökle a szónak

A költő teljes mértékben elveti az erőszak eszközét, amelyet a cél szentesítene. A fegyverbe hívó József Attilának előfutára is akadt Petőfi Sándor személyében, akinek Nemzeti dal című verse az 1848-as forradalom egyfajta csatakiáltásává lett. A humanista ezzel szemben soha nem hallat harsány kiáltást. Az igazi humanista egyben pacifista is, az egyetemes toleranciát és nagylelkűséget képviseli. Az efféle álláspont akár naivnak és idealistának is minősíthető, keményebb kritikusai szerint túlhajtott pátosza már-már szánalmas. Ezra Pound amerikai költő, akitől nem állt távol a művészet propagandisztikus használata, egy ízben „fogatlan vénasszonynak” nevezte a humanizmust.

Maga Böszörményi azt veti József Attila szemére, hogy megszállottan ábrándozik valamiféle utópikus jövőről, ahelyett, hogy egyszerűen csak élne, létezne. Ha az álom egyszer véget ér, csalódás, majd nihilizmus és kétségbeesés követi, ami a nagy szocialista költő esetében öngyilkossághoz vezetett:

vers
látod a jövőt?

tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom
ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed
és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád
ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám
bár elodázza a vágy minden kellékét tapad izmod
húrján értő félelem állj fel vélem a bércre
s képzeld hogy a ma erejét ismét magad éled

Vitatható, hogy József Attila és Ady Endre valóban humanista költő volt-e. Az viszont kétségtelen, hogy Ady Endre, József Attila és Böszörményi Zoltán egyaránt magyar költők. Magyarságukat tanúsítja, hogy mindhárman nemzeti anyanyelvükön írtak, illetve ír ma is Böszörményi. A politikai elnyomás és társadalmi felfordulások idején a magyar nyelv a nemzeti identitás számára csatakiáltássá válik. Nem is meglepő. Gyakran megfeledkeznek róla, hogy a latin elsőbbségét hangsúlyozó reneszánsz humanizmus egyik máig fennmaradó vonulata szinte minden európai országban küzdelemre késztette a nemzeti nyelvet, a magyar kivételével, ahol a latin megmaradt hivatalos nyelvként. Ennek oka azonban nem annyira a reneszánsz humanizmus feltámadásában rejlett, mint inkább a politikai célszerűségben. A Habsburg uralkodók megtagadták, hogy a magyar az ország hivatalos nyelve legyen, amely ténylegesen jóval később, először csak 1844 és 1849 között, majd 1867-ben váltotta fel hivatalos nyelvként a latint. Ez semmiképpen nem arra utal, hogy a magyarok elutasították volna anyanyelvüket, épp ellenkezőleg, a magyar költészet virágzott a hivatalosság jóváhagyó pecsétje nélkül is, újra meg újra bizonyítva, hogy az alkotó szellem mindig kikezdi a – jelen esetben a nyelv által – kierőszakolt identitást.

A dogmák és a propaganda szolgálatát elutasító költők leleményes módot találtak rá, hogy anyanyelvükön szólaltassák meg egyéni hangjukat, ezáltal élővé és gazdaggá tették a nyelvet. Pannonius, Balassi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Kányádi és más költők mind nagy újítók voltak. A mai magyar nyelvű költészet él és virul, talán még inkább azokon a területeken, ahol a magyarok kisebbséget alkotnak, és nyelvük fennmaradása veszélyben forog. Hála az olyan költőknek, mint Böszörményi Zoltán és az olyan tekintélyes irodalmi folyóiratoknak, mint az Irodalmi Jelen, amely teret ad a magyar nyelvű szépirodalomnak, a magyar költészet továbbra is virágozni fog. Azok az új költőgenerációk művelik, akik identitásának csak egyéni képzelőerejük szab határt, s azon a nyelven, amely oly gyönyörűséggel alkot új szavakat és bűvöl el hangzásával – olykor „a csillagok ámulatára.”