Juhász Krisztina: A világ párpercesekben

Súlyos címmel jelentette meg legújabb kötetét Böszörményi Zoltán. Szinte ordít a borítón a feketével nyomtatott Halálos bűn, hogy Kedves Olvasó, az elkövetkezendő percekben bizony nem fogunk könnyedén himbálózni a szavakon, csak úgy a semmiben. Aztán ennek némileg ellentmondani látszik a belső lapon feltüntetett műfaji utalás: Párpercesek. Súlyos dolgokról beszélni néhány percben? Örkényt követve? Itt most vagy nagy átverésről van szó, hasfájós humorral a végén, vagy feszültséget hordozó, sokatmondó rövid szövegekről. Az író ez utóbbit választotta. Végletekkel teli történetek ezek: életről, halálról, pénzről, szegénységről, igazságról, hazugságról, kiszolgáltatottságról, egyszeri, mégis sorsfordító döntésekről. A Halálos bűn 38 rövidebb-hosszabb novellát foglal magába, amelyek végig az egyszerűség nevében szólalnak meg. Erre utalnak a többnyire egyszavas címek (Éhség, Csőd, A szerződés, A bicikli, Vallani, A piacon, Vágyakozás, Látni), a történetek, a hősök és a hozzájuk alkalmazkodó nyelv is.

A Karneváli hangulat című írás tökéletes nyitánya mindannak, ami utána következik. Az egyetlen szöveg, amely nem akar történetet mesélni, csak bevezetni egy egészen újba, mint ahogy a szilveszter egy idegenséggel teli esztendőbe: „Szüntelen egy újabb évre készült. A következő megmérettetésre. Küzdelemre, harcra, békére, kiegyezésre a látható és láthatatlan vetélytársakkal. Több vetélyre, kevesebb társra”. Ezekkel a rövid, néhány szavas mondatokkal, ambivalens felsorolásokkal indít a szerző, és ezzel egyúttal megteremti azt a nyugtalan hangulatot, amely kísérője lesz az összes többi szövegnek. De nem csak hangulatteremtésről van itt szó: felütésről, előzetes összegzésről, meghatározásról: „A tévedéseit akarta kiigazítani. Azokat, amelyek másoknak fájdalmat okoztak. Amelyek miatt rossz irányt vett az életük. A tévedésből, értelmetlenül okozott sebeket akarta meggyógyítani. Krisztusi erőt szeretett volna magának, hogy gyógyítson, miközben mindenét megosztaná azokkal, akik halálára várnak, vesztét kívánják. A gyógyíthatatlan sebekről. Még egyszer. Ezekről akart beszélni”. És beszél is a további 37 novellában. Fájdalommal és magánnyal átitatott emberi sorsokról, felvillanó emlékekről, bűnökről, a belül halkan megszólaló lelkiismeretről.    Lüktető küzdelem az egész könyv. Szavak, érzelmek, gondolatok, emberek vívnak egymással és önmagukkal. Mint ahogy azt teszi rögtön a második, az Őrségben című novella hőse, aki a város peremén, lőszerraktárra vigyáz és vár: a városból érkező ételhordóra, élelemre, életre. A lélek vívódása a helyes döntésről. Egy elfelejtett jelszó miatt ártatlan embert ölni vagy áldozatot hozni és magunkkal végezni? Gyilkosnak vagy öngyilkosnak lenni? Bűntelennek maradni vagy bűnössé válni? Ugyanez a gondolat már a gyermeki takaró alatt is ott lapul („A habos dunna alatt arról ábrándozott, hogy biciklije lesz. Még nem tudta, hogyan fog hozzájutni, de gondolatban többször felült rá.”), de amilyen gyorsan (egyetlen mozdulattal) lekerül a törékeny, apró testről a puha lepel, olyan hirtelen találja magát szembe az ártatlan ábránd a kísértő valósággal („Igen, ott volt, ott lapult az oldalak között a százas.”). És ugyanígy, amilyen könnyen végigsuhan a biciklizés öröme a gyermeki képzeleten, olyan nehezen birkózik meg az anyagi valósággal („Rátette a kezét. Mint tüzes vas égette az ujjait. A fényes csengőjű biciklire gondolt. Nem tudta, mitévő legyen.”) (A bicikli).   

A kötetben általános problémaként feltüntetett döntéshelyzet és az emberben ott motoszkáló ismeretlen utáni vágyakozás, a kíváncsiság az, ami továbblendíti a párpercesek szereplőinek sorsát. Ez a lendület mozgat is egy ideig. Körülbelül a novellák feléhez érve azonban kezdjük úgy érezni, hogy birtokában vagyunk az összes történetnek, emberi véteknek, és hogy a szerző nem tud újat mondani, csak ugyanazokat a köröket futja. Az első szöveg, ami kizökkent ebből az egyhangúságból: A nyomozás. Amivel elsősorban újat hoz az eddigiekhez képest, az a nyelv. „Bémentem én minden barakkba, osztán ott sok minden vót összehányva, vót ott ágymatrac, még kibelezett televízió es, játék es, de Ákoskám, sehol se lelém, pedig há kiábáltam jó hangosan, hogy a főd alatt es meghallja” – az író nyelvileg is hozzásimul a fiát kereső asszonyhoz. Majd pedig, néhány novellával később egy kiszolgáltatott lány kifacsart lelkéhez a Nem!-ben: „Hányingere volt. Önmagától, a világtól, az egész kibaszott valóságtól”. És igen! A szépen megírt mondatok között végre előbukkan valami egészen pezsdítő, aminek korábban semmi nyoma nem volt, és amire az olvasó végképp nem számított. Mindezzel nemcsak a kötet válik újra érdekessé, hanem maga a szerző is. Mert érezzük, hogy itt még jönnie kell valaminek. Szembesülünk azzal, hogy az eddig egy hanggal megáldott szerző – úgy tűnik – nem is olyan egyhangú. Lesüllyed, hogy aztán újra felemelkedhessen. Jön is a párpercesekkel együtt szépen, lassan, de nem fokról-fokra, mert olykor bizony mégsem látunk lépcsőfokot, bár mégis haladunk felfelé.   

A Halálos bűn második felében egyre erőteljesebb novellákat olvashatunk, mint amilyen a könyv címadó szövege. Prózát, felsejlő lírát egyaránt kapunk az elejétől kezdve, azonban a lírai én legszebb képére itt bukkanunk: „A citromcseppek átszínezték a folyadékot. A látogatónak úgy tűnt, mintha időcseppek oldották volna fel az emlékezés vörösét”. Idő és emlékezet mosódik össze egyetlen mondatban, míg végül homogén nem lesz az egész: „A folyadék egyenletes narancsszínre váltott”. És mindeközben mit sem veszít a Karneváli hangulat egykori nyugtalanságából, mert a citromcseppek oldó hatása mellett „[h]allani lehetett, hogyan reccsen a csend a szoba bútoraiban”. A kötet egészére érvényes kijelentések ezek, mint ahogyan a párpercesek sorai között elhintett filozofikus gondolatok is azok. Az író ugyanis bölcselkedik, folyamatosan, néha csak óvatosan beleszövi gondolatait a nagy egészbe, máskor pedig a filozófia adja az alapot. Mi az igazság? Hogyan ismerhetjük meg?  „Érzék- és értékrendünk segítségével állapítjuk meg az igazságot. A létezőt, ahogy látókörünkbe érkezik, azonnal teszteljük, válogatjuk, osztályozzuk, azaz ítélkezünk felette. Ehhez szoktattuk elménket. Nem abban gyönyörködünk, miként mozog valami, a mozdulatok kecsességén, a színek parádéján, hanem rögtön azonosítjuk, feldolgozzuk, szelektáljuk, osztályozzuk, értékrendünk szerint soroljuk azt, ami van” – okítja diákjait a Látni filozófiatanára.   

Egy hatalmas üveggömbbe helyezett színes történetek ezek, amelyek együtt, vibráló színkavalkádban kerülnek az asztalra. Az olvasó pedig nem színvak. Látja az egymástól elkülönülő színeket, magányosan elválaszt, csoportosít, konstruál. A kötet mindezt megengedi, hiszen újra felbukkanó szereplők (Virág, filozófiatanár), motívumok (döntés, (ön)gyilkosság, emlék), szavak (félelem, szorongás, kíváncsiság) és egy képzeletbeli tematikai elkülönülés (üzleti és vidéki élet, gyerekkor, szerelem) segít ebben. A szerző minden egyes alkalommal leteszi tollát, hogy azt olvasója vehesse fel. A szerzővé avanzsált olvasó átfesti és árnyalja a színeket. Üveggömbjét így helyezi a polcra.

Böszörményi Zoltán: Halálos bűn.

Ulpius-ház, Budapest, 2010

Megjelent:  Irodalmi Jelen,  2010. július 7.