Kertész Dávid: Eltépett érintések

A jó könyv nem akkor határozza meg az olvasót, mikor leteszi az utolsó oldal után. Nem is akkor, amikor átgondolja azt az érzelmi többletet, amit kapott tőle. Ha másodszor, harmadszor elolvassuk, és el tudjuk különíteni magunkat attól, akik előtte voltunk, és attól, akikké utána váltunk, akkor megértjük, megtapasztaljuk a hatást, amit nyújtott.

Böszörményi Zoltánnak először a verseit ismertem meg. Első prózakötete, ami a kezembe került, a tavaly megjelent Sóvárgás volt. Szerintem kétféle olvasó létezik, és ezt leginkább a svédasztalnál fogyasztó emberek mintáján keresztül tudom szemléltetni: az egyik mindenből szemezget, apró adagokban haladva az asztal egyik végétől a másikig, a másik megáll annál a tálnál, amelynek a tartalma elsőre megízlett, és csak akkor megy tovább, ha mind elfogyasztotta. Az utóbbi típushoz tartozom, ha a szerző elnyeri a tetszésem, akkor „felzabálom” minden elérhető könyvét, és utána állok odébb a következő íróhoz. Ezért amint a Sóvárgást elolvastam, rögtön hozzá is láttam a Regálhoz, majd Az éj puha teste következett, aztán a novelláskötetek, végül minden más, amihez hozzájutottam. Mindegyiknél megálltam egy keveset gondolkodni, és az a furcsa érzés fogott el, hogy minduntalan új írót találtam magamnak. A formai, tematikai, stilisztikai sokszínűség először összezavart, aztán lenyűgözött: egy folyton megújuló írót kaptam. Aztán megtaláltam a kapcsot és rájöttem: a szál, amire Böszörményi nem csupán a prózáját, de a verseit is felszövi, maga a világ. A képszerű, néhol már filmes vágásokkal megjelenített belső univerzum.

Ennek a világnak a része a Darabokra tépve is. Arra már kitértem, hogy a szerző sajátos eszköze ez a jó értelemben vett „kaméleon” elbeszélés. Minden nézőpont más, minden elbeszélés egy új írói arc. Azt viszont előző írásaihoz képest is újdonságként éltem meg, hogy itt egy regényen belül találunk újabb nézőpontokat. Ez a különleges vibrálás ritmust kölcsönöz a könyvnek, leginkább olyat, ami a lírára jellemző. Ilyen ütemben változik maga a műfaj is, hiszen egyszerre kapunk romantikus történetet, kalandregényt és dokumentarista esszéket. A ritmust jól építik a vers- és novellabetétek, a szereplők írásai, akik ismét újabb írói vonalat kevernek a szerkezetbe.

A levelek, újságcikkek és naplóbejegyzések alakítják elsősorban a regény történelemmel kapcsolatos részeit, de az egész cselekményre is igaz az állítás. A filmszerűségre asszociálhat az olvasó, hiszen amolyan flashbackszerűen, dózisokban kapjuk meg száz év emlékezetét a regény lapjain. Ezek a dokumentarista elemek nem annyira a történet előremozdítását, mintsem a szereplők karakterfejlődését szolgálják. A karakterfejlődés fokozatos, apró, szinte észrevehetetlen lépésekben történik. Első olvasatra csak annyit érzünk, egyre inkább tudunk azonosulni a szereplőkkel. Érdemes újraolvasni a regényt. Számomra a második olvasatra vált egyértelművé, hogy amint a szereplők belenőnek saját szerepeikbe, úgy érik maga a könyv is. A stílusok váltakozása egyre komolyabb – néhol komorabb – irányt vesz, ezáltal a könyv fejlődésregény és fejlődőregény is egyben. Ez a fajta fokozatos építkezés teszi egyszerre közönségregénnyé és gondolatébresztő alkotássá a művet. Ebben az aspektusában a Darabokra tépvét talán Szerb Antal A Pendragon legendájához hasonlítanám, amely a komikumot ötvözte a történelmi esszékkel úgy, hogy a filozófus és az éjjeli őr számára is érthetővé, szerethetővé váljék. Böszörményi is ezt a célközönségek közötti átjárást teremti meg.

A dokumentum-bejegyzések mellett vers- és novellabetétek is szerepelnek a regényben. Ezek a szereplők írásai, ismét más és más stílusban, új írói perspektívákat nyitva.

Thomas Larringen (a regény egyik kulcsszereplője) rajongója lettem, sajnos spoiler mentesen ezt nem tudom megindokolni, de talán azért, mert leginkább vele tudtam azonosulni. Az írói válság átültetése az írással foglalkozó karakterek révén régi önkifejezési módszer, itt mégis őszintébbnek hat a megszokottnál, talán azért, mert valahol ott tartok az életemben, mint hősünk.

„Megmagyarázhatatlan bénultság szakadt rám, egész lényemből eltűnt az indulat, a láz, a tüzes lelkesedés, a vágyakozás, a világot felkavaró szenvedély” – írja Thomas a jegyzetfüzetében. Mikor az olvasó és a szereplő összeolvad, átszakad egy gát, nem külső szemlélői leszünk a regény világának, hanem részesei. Így váltam a regény részévé én is. Mikor pár hónapja – még a regény megjelenése előtt – volt szerencsém először olvasni a Darabokra tépvét, még nem igazán értettem mi fogott meg a műben. Aztán, hetekkel később észrevettem magamon, hogy eltávolodtam a saját életemtől, úgy hogy közben ugyanazt éltem meg, csak egy másik világban.

A jó könyv nem akkor határozza meg az olvasót, mikor leteszi az utolsó oldal után. Nem is akkor, amikor átgondolja azt az érzelmi többletet, amit kapott tőle. Ha másodszor, harmadszor elolvassuk, és el tudjuk különíteni magunkat attól, akik előtte voltunk és attól, akikké utána váltunk, akkor megértjük, megtapasztaljuk a hatást, amit nyújtott.

Böszörményi Zoltán egy jó író. Erre már az első könyv után rájöttem, amit tőle olvastam. A Darabokra tépve csak igazolást nyújtott. Ha össze kellene foglalnom miért tetszett a könyv, azt mondanám, azért mert kész világot tárt elém, amibe csak be kellett lépnem. Ebben a világban pedig úgy éreztem a szereplőkkel együtt haladok, formálok, élek. A szerző azonos című verséből idézve:

„…lépteimet írom

a darabokra tépett

tájra”

Megjelent: Helyőrség, 2021. január 09.