Laik Eszter: Amit mondat a gondolat

Ritkán sikerül olyan telített, gazdagon árnyalt címet adni egy regénynek, amelyet Böszörményi Zoltán választott művének, a kortárs magyar regényirodalmat sok szempontból felforgató alkotásnak. A Darabokra tépve szókapcsolat annyi konnotációt hordoz, hogy a mű olvasójának még sokáig villannak be a jobbnál jobb képzettársítások bőven azután is, hogy a történet végére ért.

 

Természetesen nem vonatkoztathatunk el attól, hogy a kötet 2020-ban jelent meg, éppen száz évvel a trianoni békediktátum után, és hogy a regény szerzője maga is elszakított terület fia, egészen pontosan aradi – innen vándorolt ki a nagyvilágba, és azóta is hazák között él, mondhatni többfelé szakítva. Böszörményi Zoltán eddig megjelent regényei épp ebből a kalandos és drámai életútból táplálkoznak, részben összekapcsolódva, részben egymástól teljesen függetlenül is olvashatóan. És amikor az olvasó már-már úgy érzi, ismeri és kiismerte az eddigi életmű hálózatát, az író előáll valami egészen újjal...

A műfajok sokaságából merítő Darabokra tépve egyfajta mozaikregény, ahol valamennyi darabka nélkülözhetetlen a kép teljességéhez. A Kanadában játszódó cselekmény főhőse Thomas Larringen, egy meg nem értett és el nem ismert író, aki magyar felesége, Éva oldalán egyre várja, hogy rátaláljon a siker. Thomas csalódottságát a magyar történelem iránti érdeklődése oldja fel, így Böszörményi – remek fogással – egy külföldi író szemüvegén át, eredeti történelmi dokumentumok felhasználásával mutatja be a Magyarországot ért huszadik századi sorscsapásokat, a jelen visszásságait pedig Éva magyar barátnőjének levelein keresztül. S hogy miért fontos ez egy kanadai történetben? A regény meghatározó motívuma a valahova tartozás fontosságának felismerése: legyünk bármilyen kis pont az univerzumban, kapaszkodjunk bármilyen kétségbeesetten a másikba, a térbe és időbe vetett létezésünk egyfajta ágostoni értelemben vett isteni akarat eredménye. Böszörményi szereplői talán épp e ráismerésből eredő megnyugvás felé tartanak, de a regény még a lázas keresés – igencsak kalandos – fázisában éri tetten őket.

A Darabokra tépve úgy írja felül a posztmodern regényhagyományt, hogy maga is merészen él a posztmodern fogásaival, de nem vakon utánozva az elődöket, hanem autonóm, előzmény nélküli módon. A regényben például rendre felbukkannak azok az újsághírek, amelyek Mexikó egykori első számú drogbárójának, a Köpcös (El Chapo) néven elhíresült Joaquín Guzmannak éppen zajló – egyébként teljesen valóságos – peréről tudósítanak. Ily módon az író valós időbe helyezi a regény eseményeit (2019-ben járunk), ám jókorát csavarva ezen olyan látogatókat vonultat fel a drogbáró cellájában, akik alaposan felkavarják a Köpcös lelkivilágát. Betoppan hozzá például Durante di Alighiero degli Alighieri, és ékes olasz nyelven megtanítja a fogolynak az Isteni színjáték egy részletét. A realitás és misztikum, látomásosság és profanitás e különös elegye a mű egészére jellemző: fontos látni, hogy Böszörményi karaktereinek többsége a szellem embere, és hétköznapi cselekvéseiket is a gondolat motiválja. Amikor az egyetemi tanár Paul Harding betoppan a Firkin on Bloor pubba (szintén valóságos helyszín), egy tanítványával összefutva Marx apokaliptikus verseiből kezd idézni a fiúnak, és máris a filozófia sűrűjében járunk. George, egy olajbányász és szenvedélyes könyvmoly, aki házának egyes szobáit adja ki bérbe, így többek közt Paul egy tanítványának, Suzinak, Apollodórosszal felel a lány végtelennel kapcsolatos kétségeire: az idő kezdet nélküli, az istenek pedig egyszerűen csak megszületnek az időben. Melanie pszichológusnő, egy sikeres ügyvéd, Richard felesége (közben barátjukkal, Paullal kokettál), aki otthoni rutincselekvései közepette egyszer csak leveszi a polcról Stephen Hawking kötetét, és abban a fekete lyukak határfelületéről, az eseményhorizontról olvas. Kenny, az egyetemista, akinek barátjával, Fredyvel együtt Melanie „becserkészése” a célja, Nietzschének a nők szerelméről szóló művét tanulmányozza.

A figyelmes olvasó észreveheti, hogy ezek a filozofikus szakaszok nem szervetlenül rakódnak rá a materiális eseményekre, hanem azoknak a szellemi síkon zajló magyarázatát képezik – az író pontosan az ilyen összefüggések felfedezésében rejlő örömmel ajándékozza meg gondolkodni nem rest olvasóját. A mindennapi történéseknek keretet adó metafizika lényegét a legszebben talán George fogalmazza meg Suzinak: „Látomásaim vannak. Csak azt mondom, amit mondat velem a gondolat.”

A világirodalom és a filozófia megannyi nagy neve idéztetik meg a történetben, ahol éppúgy helyet kapnak vadul erotikus jelenetek, csalás és megcsalatás, bűntény és árulás, az igazán nagy írói teljesítmény azonban abban rejlik, hogy ezt a sokféleséget egy közös mederben tartva, egy közös mondandó felé terelve, a játékosságról sem megfeledkezve bontja ki a szerző. Ennek kiváló példája, ahogyan Thomas, az író – aki olykor az őt mozgató íróra is kikacsint – gondolkodik magáról:

„Ami pedig saját személyét illeti, ő annyi mindent megélt és újraélt már, nem látja értelmét, minek kéne haramiáskodnia, hangoskodnia, tüntetnie abban az állandó ellenszélben, a barátságtalan miliőben melyet ő is segített feltámasztani.

Rá mindenképpen háládatlan feladat hárul, mivel egy különleges folyamat részese, olyasvalaki, aki világokat épít és közepébe embersorsú lényeket teremt, akiknek az életéért, hányattatásaiért, végzetéért felelősséggel tartozik egy magasabb rendű lénynek, aki árgus szemmel kíséri mozdulatait.”

 


Megjelent: Könyvhét, 2021. 3. szám