Laik Eszter: Szüntelen rácsodálkozás a világra

Szimbolikus értékű, hogy a jelen kötet élén álló, mintegy mottóként szereplő költemény címe: A vers. A benne foglaltak nem üres szavak: költőjük megélte a vers „hús-vér” valóságát, hiszen életének egy pontján a költészet adott új irányt számára, és terelte vissza több évtized múltán ahhoz a valósághoz, amely igazán a sajátja: az irodaloméhoz.

E kiemelt költemény első sora óhatatlanul Kányádi Sándor szállóigévé lett mondatát idézi fel az olvasóban: „A vers az, amit mondani kell.” A Böszörményi-vers még tovább megy: „a tanúság arra, hogy vagyunk”. Létkérdés, minden értelemben. Szembesülés, „ősanyag”, az élet motorja. Mint a költő írja: „a tér, melyben az idő az anyaggal kézen fogva jár”.

Talán nem is egészen véletlen, hogy a kötetnyitó költeményben Böszörményi Zoltán akarva-akaratlanul Kányádi Sándort invokálja. Hiszen Kányádi volt életének egyik olyan mestere, akinek jelenléte a pályakezdés pillanataiban szinte eldöntötte, hogy az akkor ifjú szárnypróbálgatóból karakteres hangú költő válik. A kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kört látogató, illetve a Napsugár című lapban tizenévesen publikáló Böszörményi olyan, mára klasszikusokká lett költők keze alatt forrott ki, mint – Kányádi mellett – Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Csiki László, Farkas Árpád, és még megannyi jeles alkotót említhetnénk a két Forrás-nemzedékből. E generációs jegyek, akár a felmenőinktől örökölt vonások, szinte bevésődtek Böszörményi Zoltán költészetébe, és bármely korszakának versesköteteit lapozzuk fel, megtaláljuk az elődök életművéhez felnövő, hozzájuk méltó színvonalon csatlakozó művek sorát. Érdemes ilyen szemmel is olvasni a jelen válogatást, és ráismerni többek közt a Lászlóffy Aladár-féle bölcsességéből táplálkozó sorokra („ha vét mások ellen / elvárja / ne számítsa azt fel az Ég / csak az Úr fura rögeszméje / a bűnbeesés...” – Az Úr fura rögeszméje); a Kányádi Sándor balladisztikusságát idéző ritmikára („erősödöm magányomban / bőröm mint a dobok háta / koppan rajta bánat-pálca” – Fekete madár); vagy a Szilágyi Domokos halálvárását hátborzongató közelségbe hozó alludációra („A csillaghullás azonban nem jelent, / nem jelenthet lemerülést a semmibe. / A semmi is csak a vanban van, / ahol megtörténhet, / múltunk sincsen, jövőnk se lesz” – Majorana írja Szilágyi Domokosról). Kiemelendő itt a Forrás-alkotókhoz a hetvenes években csatlakozó, Böszörményi Zoltán életében nemcsak költőtársként, de jó barátként is meghatározó szerepet játszó Szőcs Géza alakja, aki nem csupán több alkotás megszólítottja e kötetben, de lírája hangulatai újra és újra felbukkannak a kötet lapjain – olvassuk csak el a Forradalom, az Ötcsillagos luxusvers vagy a Majorana: Désirdesarts című költeményeket.

Böszörményi Zoltán műveinek befogadásakor-értelmezésekor az erdélyi kapcsolódási pontok mellett nem hagyható figyelmen kívül az ezekkel párhuzamosan ható anyaországi költészet öröksége, annak is egyértelműen Nagy László-i (még visszább nyúlva: József Attila-i) ága. Ez a forrás ugyanúgy táplálója Böszörményi Zoltán költészetének, s immár pozicionálja a kortárs alkotók között elfoglalt helyét is. Hiszen bőségesen fellelhetők rokon vonások a Nagy László-i gyökerekből táplálkozó Kilencek, de éppúgy a Hetek költőcsoportjának némely alkotójával – kiemelendő itt a Kilencekből Utassy József, Mezey Katalin, Oláh János és Kiss Benedek; illetve a Hetekből Ágh István és Buda Ferenc –, akik bár mind egyéni utakat tapostak ki maguknak a tiltásokkal teli korszakban és azt követően, számos jegy kapcsolja őket össze egymással, és olyan, utóbb induló társakkal, mint e kötet szerzője is. A két csoport alkotóit szokás megkülönböztetni a „népiesebb” (Hetek) és a „városiasabb” (Kilencek) témák és feldolgozásuk módja szerint, mégis: közös vonásuk a szülőföldhöz való ragaszkodás, az elődök és a hagyomány tisztelete, a közösséghez való tartozás abszolút értékké emelése. Nem nehéz ráismerni ezekben az értékválasztásokban Böszörményi Zoltán költészetének pilléreire. Ő maga ráadásul könnyed gesztusokkal valósítja meg a két irány lírai szintézisét: világpolgár „örök utazóként” óceántól óceánig tágítja a patriotizmus horizontját. Üzenete világos: ha a Föld másik felén jár is, a hazája mindig ugyanott marad („az el nem hordott kövek elesettségérzete / és az óceánok – melyeket azóta / bejártam – gőgös ereje // én, a tücsök / azóta minden este / ülök a fövenyes parton, / álmosan pislogó csillagok között ciripelek” – Majorana Kolozsvárra látogat); amiképp a Calgarytól New Yorkig ívelő utakon is „a mi kicsi falunk apraját-nagyját” hívja elő emlékezete, a leves kanalazásától András bácsiig (Az elvarázsolt szilvafa).

De vajon még kikkel és hogyan rokonítható a mában, a fent említett meghatározó örökségen túl Böszörményi Zoltán költészete?

Bár a rendszerváltozást követően alig-alig beszélhetünk generációs költészetről avagy egységes irányzatokról a Kárpát-medence magyar lírájában – sokkal inkább egyéni univerzumok egymás mellett létezéséről –, a korábban említettek fényében egyáltalán nem meglepő, ha e mai lírai diverzitásban Böszörményi nem az ént és csakis az ént középpontba állító, kontemplatív versbeszédet követi kizárólagossággal, sem nem az autofikciós utat, sem nem a posztmodern utáni „metamodern” költészet nyelvi truvájait, hanem egy jóval színesebb, szenvedélyesebb, sokféle arcot (akár játékos álarcot) öltő poétai szerep híve. (Ebben az ízlésben egyébként felfedezhető Faludy György ars poeticája, aki szintén rajta hagyta a maga keze nyomát Böszörményi egyes korszakain.) Mondhatjuk: Böszörményi nagy tudatossággal integrálja a maga poétikájába a kortárs magyar költészet legkülönfélébb árnyalatait, úgy is mint szerepjátékokat és úgy is, mint a festő, aki kikeveri a rendelkezésére álló színekből azt a koloritást, ami csakis rá jellemző.

Így aztán a válogatott versek gyűjteményében éppúgy felbukkannak a Gergely Ágnes „világköltészetével” rokonítható, egyetemes és klasszikus irodalmi hatásokat mutató darabok, mint az Aranyvillamos-sorozat vagy a Téglaház; megtalálhatók a Nádasdy Ádám prózai és verses beszéd határán egyensúlyozó, tökéletes forma- és ritmusérzékkel megkomponált darabjainak nyomdokaiba lépő filozofikus vallomások (Lábatlan idő, A fogoly); a Szőcs Géza egyedi modernségét követő, minden regulát lerázó költemények (Nikola Tesla fehér galambja, Születésnap Bécsben – és persze a magát Szőcs Gézát megszólító/megidéző alkotások); felfedezhetjük a lírai-önreflektív Böszörményi-sorok rokonságát László Noémi tűnődő, klasszikusokat alludáló verseivel (ilyen többek közt a Majorana a tér tenyerén); vagy megcsillannak a Sántha Attila olykor groteszk, kíméletlen fricskáira emlékeztető, ugyanakkor közösségi felelősségtudattal telített, „csattanós” szövegek, mint Az egész fe­nomenológiája vagy Az irgalom ellipszise. A jelen kötetben külön ciklust kiérdemelt szerelmi költészet olvastán aligha feledkezhetünk meg Ladik Katalin lírai bravúrjait idéző darabokról, amelyek egyszerre viselik magukon a Nemes Nagy-i örökség és az avantgárd legmerészebb jegyeit (Akt, Libabőrösek lesznek a fák). Végül a legfontosabb vonulat, amelybe nemcsak hogy beleillik Böszörményi Zoltán költészete, de kijelenthetjük, hogy napjainkban talán ő maga ennek legjelentősebb képviselője: a hazafias költészet. A tematikának 2012-ben önálló antológiát is szenteltek a Magvető Kiadónál, s egy mai, új kiadás esetében minden bizonnyal helyet követelne benne Böszörményi lírája – lapozzunk csak A vers nem lett osztályharcos, illetve az El nem küldött levelek című ciklusokhoz, amelyekben olyan örökérvényű költemények sorakoznak, mint a Katedrális az örök télnek, a Magyar ballada, a Látom a jövő fehér gyolcsait, az El nem küldött levél Konrád Györgynek, Nagy Lászlónak, Farkas Árpádnak – és még hosszan sorolhatnánk. Nem véletlen az sem, hogy több Böszörményi-vers megszólítottja ott szerepel ama tíz évvel ezelőtti antológia szerzői között, így Faludy György, Kányádi Sándor, Orbán Ottó, Szőcs Géza, Kemény István... E lírai párbeszédek már csak azért is jelentősek – túl azon, hogy szorosan beleszövik a kortárs vagy közelmúltbeli költészet szövetébe a Böszörményi-életművet –, mert a jelen válogatás is azt mutatja, hogy a versek szerzője folyamatosan keresi a dialógus, az építő polémia lehetőségét, ha valóban téttel bíró kérdésekről (hazáról, nemzetről, történelemről, közös jövőről) esik szó. Márpedig ez a készség, ez a hevület, a másokat tettekre sarkalló tenni vágyás az egyik legjellemzőbb vonása Böszörményi Zoltán költészetének.

Még egy vonulatot meg kell említenünk a kapcsolódási pontok vizsgálatakor: meglepően hathat, de egyáltalán nem idegen Böszörményi Zoltántól az avantgárd befolyás. Mindjárt két irányból: az erdélyi hagyományt a többek közt Szőcs Géza, Sántha Attila, Bréda Ferenc, Bretter Zoltán szerkesztette kolozsvári Echinox folyóirat hagyománya képviseli, míg a határon inneni középnemzedéki avantgárd szintén nem hagyja hidegen Böszörményit, lásd Fenyvesi Ottó, Debreczeny György, Cselényi László, Petőcz András, Géczi János, Tolnai Ottó vagy Zalán Tibor költészetét – itt megint csak érdemes megemlíteni az Aranyvillamos-ciklust, a Majorana-verseket vagy az olyan formai játékokat sem nélkülöző darabokat, mint a Descartes, az Én, vagy a társadalomkritikus, „lázadó” szövegeket (És mindenütt a pénz).

Talán ez a rövid áttekintés is jól mutatja (habár messze nem térképezte fel teljességében azt a szerteágazó kölcsönhatáshálót, amelybe beleszervül Böszörményi Zoltán költészete), mennyire sokarcú és színes poétikával van dolgunk, melynek legfőbb hívószavai a szenvedély, a téttel bíró gondolatiság, a felelősségérzet. És még valami: a vers ontológiája.

Ha visszatérünk a kötetnyitó költeményhez, a befogadóban óhatatlanul felmerül a kérdés: valóban lehet ekkora súlya a költészetnek? Valóban lehet az élet alapja és közege? A jelen válogatás, amely Márton László biztos kezű, átgondolt koncepciójának eredménye, és a Böszörményi-lírát évtizedek óta ismerő és értő alkotó strukturális elképzeléseinek tükre, részben erre ad választ: hogy mi történik, amikor a vers valóban „a szívdobogásunk”, „a mindig újraszülető forradalom”, vagy épp „a csend, a megismerés”. Mindez igen eltérő hangulatokat, indulatokat, más-más ritmikát és atmoszférát feltételez, ám Böszörményi Zoltán mintha tudatosan igyekezne úgy összeállítani repertoárját, hogy költői hangszereit teljes intervallumukban megszólaltassa. Az olvasó ízelítőt kaphat a szenvedélyes hevület crescendójától („Tűzeső pelyhei hullnak, a fény mámora bekerít” – Kényszerleszállás Shannonban) a rezignált, mély bölcselet csendjéig („A kis halak sorsából hiányzik a tragédia, / a nagy vonulásban csak részlet ez” – Katedrális az örök télnek), és a kettő között megannyi szólam szerephez jut.

Böszörményi Zoltán kiérlelt sokhangúsága forrásainak megismeréséhez nem kell hosszas kutatásokat végeznie az olvasónak. A válogatott versek között ugyanis felvonul az egykorvolt vagy épp mai költőtársakhoz írt fiktív El nem küldött levelek gyűjteménye, szinte ikertestvérként A lélek varázsbotja cím alatt egyberostált művekkel, amelyek együttesen rajzolják ki e kötet szerzőjének tájékozódását, megkapóan tágas horizontját – Ady Endrétől Thomas Mannon át Szőcs Gézáig és Orbán Ottóig. A nagy elődökhöz és kortársakhoz írott versekben megfogalmazott kérdésfeltevések, perlekedések, főhajtások és fohászok azoknak a kétségeknek a manifesztációi, amelyek Böszörményi Zoltánt, a folyamatos önvizsgálatban létező költőt foglalkoztatják.

Ám az önreflexivitás az ő esetében nemcsak a szigorú határokkal kirajzolt énre vonatkozik. Böszörményi – lehántani sem tudná magáról e szerepet – a közösség költője: a világ és a haza dolgai iránt érzett aggodalom hatja át még a személyes sors talajáról elrugaszkodó költeményeit is. Nem restelli felvállalni a lírikus felelősségét nemzetéért – és mint világpolgár az egyetemes kultúráért. (Esetében ráadásul, hogy őt idézzük, nem pusztán „légből kapott, felfuvallt szavak” ezek, hanem komoly tett-fedezet áll a versbéli magatartás mögött – de ez már az életrajz része.) Egy egész ciklus – A vers nem lett osztályharcos – tanúskodik a kötetben erről, és olyan költemények, mint a Megmaradni, a Látom a jövő fehér gyolcsait, az Apokrif-történet – és még hosszan sorolhatnánk. A költőt olykor a vita hevéig fűti az igazságigény – elég utalni itt a Kemény Istvánnal polemizáló, nevezetes Egy búcsúlevélre című költeményre.

S persze helyet kapnak a gyűjteményben azok a líraibb darabok, amelyek a költő szerelmes-romantikus vagy épp a gyermekkorba visszavágyó énjét hozzák közelebb az olvasóhoz. A szerelem illata ciklus költeményeiből az világlik ki, hogy ha a verssorok hőse nem is riad vissza a szenvedély „húsukba harapó vad kiáltozás”-ától, azokat az elégikus pillanatokat is éppúgy keresi, mint amikor „Az akácfák újra megszállták a folyópartot” (Üres vonatok). A kötetbéli nosztalgikusabb, ám annál éltetőbb emóciók felé evezve pedig aligha lehet nem megkedvelni a gyermekkorba visszavágyó költő teremtette hangulatokat Az elvarázsolt szilvafa című ciklus verseinek olvastán.

S hogy a filozofikumba öntött játékosság se maradjon ki a könyvből, helyet kap még egy bőséges merítés Böszörményi Zoltán nagyszerű költői szerepjátékából – az Ettore Majorana fizikus „bőrébe bújt” versbéli beszélő nemcsak a Majorana homokórája ciklusban toppan elénk, de a válogató Márton László leleményének köszönhetően újra és újra felbukkan a versek között, hogy – mint egy virtuóz trubadúr – remek sorokkal kápráztassa el olvasóját („Végül is nem szerettem, / ez volt a tévedés. / Kit a legjobban szerettem, / szívemben ő a kés” – Majorana vallja).

Szólnunk kell még a Játék a széllel ciklus darabjairól, amelyek nem véletlenül kerültek a kötet élére, ismét Márton László víziója eredményeképp, aki jó érzékkel találta meg e versekben Böszörményi Zoltán egész lírájának esszenciáját: az úton levés, a hazák között létezés közös motívumát, a világra való szüntelen rácsodálkozás gesztusát („...miféle élet / óceánok között sodródni / a televényes égben / miféle erő / miféle végzet / utazik most is büszke szélparipákon” – tűnődik a világpolgár, de örökké a magyar földhöz láncolt költő).

Akár az előbbiek csúcspontjaként tekinthettünk az önálló ciklust kapott Kényszerleszállás Shannonban című hosszúversre. Ez a megrázó szövegfolyam nemcsak a Böszörményi-filozófia legfontosabb összegző műve (a véletlen és az elrendeltség viszonyát firtató, a szükségszerűség fizikai és metafizikai következményeibe beleborzongó, az Isten- és életcélkereső, az alkotói küldetést szüntelen megkérdőjelező attitűd lenyomata), hanem forma és tartalom harmóniája szempontjából az életmű magaslata. Arra is jó példa, hogy milyen otthonos terep e kötet szerzője számára a szabadvers: jóllehet számos alkalommal csillantja meg kötött formában biztos tudását – legyen az szonett, tercina, szonettkoszorú, hexameterek, sőt sestina –, az igazán fajsúlyos közlendők újra és újra kötetlen formában jelennek meg, s ezen belül is a gondolati líra darabjaiban.

Persze lehet, hogy az olvasó, aki most ismerkedik meg mélyebben Böszörményi Zoltán költészetével, mindezeket másképp látja és érzi majd. A válogatáskötet ezt is – vagy talán épp ezt a célt – szolgálja: hogy valamennyi befogadó kialakíthassa a maga viszonyulását ehhez a sok szempontból társtalan, különleges lírához. Ami bizonyos: valamennyi olvasat éppúgy érvényes, egyedi és megismételhetetlen lesz.

Böszörményi Zoltán: Fellázadt szavak. Magyar PEN Club, Budapest, 2023.