Tamási Orosz János: „…a szabadságot inkább sóvárogjuk, mint megéljük…”

Tűnődés Böszörményi Zoltán lágerregénye fölött

Nevéhez szinte szállóigékké lett mondatok fűződnek, ami azt jelentheti: Böszörményi Zoltán már meglelte állandó olvasótáborát. Hogy hazájával is így van-e, azt nem tudom, hiszen például ehhez a mondathoz keserű személyes tapasztalatok vezethették: „Rágalmazni, alaptalanul vádolni, megsérteni valakit könnyebb, mint a valóságot megmotozni.” Bizony, így működik errefelé a világ, persze, nézhetjük ennek a jó oldalát is – egyedi, speciális, jellemzően e térségre vonatkoztatható művek születtek és születnek a „befogad és kitaszít a világ” megélt állapotából. 
A magyar irodalom egyedülálló, modern lágerregénye, műfajteremtő könyv, olvasom Böszörményi Zoltán sikeres művének (Regál) hátsó borítóján, a fülszövegben, és azonnal ellenkezni támad kedvem. No, nem a konkrét munkával, hiszen több jó kritikát is kapott már, azokat nincs okom megkérdőjelezni, gyorsolvasás után sem, ám mielőtt mélyebben elmerülnék textusaiban, ez a meghatározás zavarba ejt. Egyedülálló? Nagy baj lenne, ha így gondolnánk, hiszen a munka alapvetése az a sokezer éve létező szembenézés, ami az identitása teljességét kereső ember belső küzdelmeiből fakad. Elfogadni a sorsot, és csak leélni az életet, annak szürkeségéből, sokszori számkivetettségéből, az alá- és fölérendeltségi viszonyokból nem kiválást keresni, hanem elvegyülni abban, okozzon is ez bármekkora fájdalmat, keserűséget, nos, nem erről szól a világirodalom zöme? Kérdezem ezt anélkül, hogy írókat, műveket, utalásokat keresnék; de hát kezdhetném – messze nem a sor elején – az évezredek során szépirodalommá vált Thuküdidésznél (lásd a talán soha el nem avuló méloszi dialógust – többek közt – az elnyomó és elnyomott polgárok viszonyáról); és a hivatkozások száma kortársainkig terjedhetne, sok-sok ezer még ismert és már elfeledett munka fölemlegetésével. 
Ám, mondom, hagyjuk az aforizmákká nemesült-szelídült klasszikusok üzeneteit. És ugorjunk a meghaladhatatlannak látszó huszadik századhoz, mindazonáltal mottóként – és az említés indokaként – azt egy Thuküdidész-idézettel fölkonferálva. Az imént említett fejezetben írja, ő még a lakedaimoniakról szólva: „Aligha ismerünk még egy népet, amely a legteljesebb nyíltsággal azt tartja tisztességesnek, ami neki kellemes, és azt jogosnak, ami neki hasznos. S mivel ilyen a gondolkodásmódjuk, nagyon alaptalan a reményetek, hogy megmentenek.” Mottónk akár az emberiség történelme, akár a szűkebben átgondolt huszadik század, s/de akár Böszörményi Zoltán regénye elé is odailleszthető. S ezért ráncoltam én homlokom a fülszövegben írt „műfajteremtő” szó olvastán, hiszen leszűkítve is van ennek előzménye, hagyománya, noha – erre hamarosan kitérek – természetesen számos eltérő megközelítés, személyes aspektus létezik. Ám az alaptörténet – menekülés kontra befogadás – számos munkában megjelenik. Bár a műfajmódosulás annyiban igaz, hogy mindenképp két – ha nem három – alapvető részre kell bontanunk a lágerregények narratíváját. Ugyan ez a megközelítés az egyes regények kibontása, történetének előrehaladása során kisebbedik, olykor szinte elhanyagolhatóvá válik. Mi ez a különbség? Roppant egyszerűen fogalmazva: a lágerbe érkezés körülményeiről van szó. Hiszen van, aki hadifogolyként, mások azonban – mint Böszörményi regényének szereplője, szereplői – kényszerből, az emigráció-menekülés útjára lépve kerülnek, rövidebb-hosszabb időre, a menekülttáborok időnként lágerkörülményeit idéző falai közé. (És a harmadik csoport, amire föntebb utaltam, azon műveké, amelyek a saját hazájukban bebörtönözöttek, lágerbe deportáltak, másodrendűként kezelt polgárok története.)
Elméletileg ez a körülmény, a menekültsors tudatos vállalása, avagy az egyén sodródása a történelem kiszolgáltatottjaival nagyon éles cezúrát is eredményezhetne a műfajhoz köthető-kötődő regények között. Ám ezt az egyes írók eszköztárának gyakorlata felülírja: ahol nem jelenik meg a belső számvetés, a humanista szembenézése az elembertelenedés különböző stációival, s ahol – akárcsak az ábrázolás módjában – a kiszolgáltatottság elleni küzdelem legyőzi a sorstársak iránti szolidaritást, ott a regény nem tölti be a szépirodalom alapvető hivatását. És nem mellesleg az irodalom emlékezete nem is tartja számon őket, legföljebb időnkénti rossz példaként említődnek, a művelődéstörténet azon fejezeteiben, amely részletekben ugyan felbukkan, de átfogó elemzését e tematikának a magam részéről hiányolom. Talán ezért is időzöm itt el ezen előzménytörténetnél Böszörményi Zoltán regénye kapcsán; remélve, lesz olyan olvasó, aki esetleg kihívásként tekint felvetésemre.
Itt és most a magam részéről valóban csak az irodalmi előképek gyors átfutására vállalkozhatom, s legfeljebb az első világháborút követő éveknél kezdve – noha az emigráns lét keserű valóságát már a korábbi századok írástudói is feljegyezték naplóban, levélregényben vagy regényes korrajzban. Az első nagy világégést számos ismert és még több széles körben még ma is ismeretlen (elég talán Latzkó Andorra utalnom) novella, regény megjelenése követte; így például a közismert Fekete kolostor, Kuncz Aladár munkája, s ennek kapcsán azonnal alkalmunk van aláhúzni: ő (tudjuk) ha nem is önként – de nem katonaként, hadifogolyként, hanem Franciaországban rekedt „civilként” került rabságba; ahogyan a fogolytárs Németh Andor írta később: Kuncz úgy érkezett a lágerként is aposztrofálható kolostorba, mint egy „literary gentleman”, mint egy „széplélek, dandy”; a lélek és test poklába. És ha itt kezdtük, akkor utalnunk kell a Szibériai garnizonra, Markovits Rodion remekére, akár azért is, hogy annak fanyar iróniája révén előre ugorjunk két és fél évtizedet, megemlítve Domahidy Miklós kevéssé olvasott és hasonlóan ironikus művét, a Londoni csomagot – ez már a második világháborút követő szibériai hadifogság éveiről mesél. S hát lágerregényt említve nem maradhat említetlenül Nyírő József két regénye sem, aki menekülése éveit a bajorországi Wollabergben, majd Waldkirchenben kezdte, itt szerzett élményeinek lenyomata a Zöld csillag, illetve a később publikált, de korábban született Ímé, az emberek. E munkáknak is, mint általában a könyveknek, már saját sorsuk van, föllelhetőek, léteznek azonban mindmáig ismeretlen párhuzamok. Így például a Demokrata Néppárt egykori képviselőjének, Varga Lászlónak (aki 2003-ban a kereszténydemokrata Néppárt képviselőjeként hunyt el) 1948-ban kezdődő, mindmáig kiadatlan naplója, amely – a körülményeken túl – még arról is tanúskodik, milyen lelkiállapotban írta Nyírő készülő regénye, regényei feljegyzéseit, első vázlatait. Hiszen, mondhatni, szomszédok voltak; mindketten – s még számos író, politikus, közéleti ember, kiknek ismerjük naplóit, feljegyzéseit – ugyanott, a sajátos körülményeiről ismert bajorországi menekülttáborokban várták sorsuk jobbra fordulását, bevándorlási kérelmeik elfogadását. Ott, azokban a menekülttáborokban, amelyek fizikai ellátottsága – az emberek alapvető emberi szükségleteinek biztosítása – a közben eltelt száz esztendő ellenére is alig-alig változott, és különösen a második világháborút lezáró évekhez képest válik feltűnővé az elhelyezési körülmények több mint hasonlatossága és a befogadást intéző-végző – amúgy jó szándékkal létrehozott intézményeket képviselő – emberek személytelen hozzáállása. És minden voltaképp változatlan marad a menekülttáborok világában, a magyar forradalmat követő burgenlandi vagy olaszországi létesítményekben éppúgy, miként a későbbi évtizedekben, s dermedt-rideg-hűvös környezet még a nyolcvanas évek elején-közepén is, amikor Böszörményi regénye játszódik. És valóban, a háttér szociológiai leírása ugyan megtalálható néhány ezen kérdéskörrel foglalkozó szaktanulmányban, vagy akár Szépfalusi István – helyszínünk, a traiskircheni tábor lelkészének – beszámolóiban, ám ugyanennek szépirodalmi feldolgozására a kortárs – különösen a magyar – irodalom alig-alig vállalkozott. Annak ellenére, hogy a kommunista-szocialista „béketábor” országaiban a belső elnyomás, a diktatúra, a terror bűncselekményeiről számos korrajzot olvashatunk, beleértve az állampolgárok zaklatását, kényszerpályákra szorítását, állandó szoros megfigyelését, a börtönök, lágerek, belső deportálások világát. Az ide kívánkozó megjegyzésem már valóban mellékmondatnak tűnhet, konkrét témánktól történő elkanyarodásnak: meglehet, csak számomra érdekes, hogy még a nyugati magyar irodalom jelentős életműveit létrehozó alkotóktól is csak ritkán olvashatunk tényszerű, részletes, elemző leírásokat beilleszkedésük és befogadásuk stációiról; a befogadó nemzetek menekültekkel szembeni kelletlen fölfogásáról, ismereteikről, szándékaikról.   
Ismétlem, tudom, hogy mindez látszólag hosszadalmas és szükségtelen visszatekintés egy aprónak tűnő korrekció elvégzéséhez, ami ráadásul akár szubjektív narratívaként értelmezve nem föltétlenül tartozik tárgyunkhoz, Böszörményi Zoltán lágerregényéhez. Én mégis hasznosnak véltem a könyvet egy folyamatba, előtörténetbe illeszteni, hiszen erőssége csak így válhat igazán kiemelkedő érdemévé; maga a háttér, a fő- és mellékszereplők morális indíttatásainak lélektani ábrázolásán túl a környezet leírásától a befogadók közvetlen és közvetett bemutatásáig terjedő pszichológiai remekmű, miközben mindvégig megmarad a szépirodalom határain belül. S mindezt, ha úgy tetszik, „okosan” végzi el a szerző, hiszen a főhős korából és eddigi élettapasztalatából még nem fakadhat mély belső megértés, bölcs türelem; minden új és váratlan élmény elsődlegesként, összehasonlítási alap nélkül éri, így legföljebb az addigi óvatosság, önvédelmi reflex és a túlélés akarása vezeti el egyik helyzettől a másikig; s csak később, lassan fogalmazódnak meg benne azok a gondolatok, azok a felismerések, melyeket az író szán olvasóinak: meglehet, hogy a menekülés, a befogadás útja sokkal mélyebbről indul el, mint maga az út kezdete, a menekülés szándékának vállalása. Mert ha egy ország, egy társadalom kivet, kitaszít magából, az önmagában még nem tesz befogadóvá egy másik országot, egy látszólag másképp gondolkodó – annak hitt – társadalmat. Hiszen, ahogyan ezt már Thuküdidész (mint fentebb írtam) kimondta: egy nép „…azt tartja tisztességesnek, ami neki kellemes, és azt jogosnak, ami neki hasznos.”  
Ha az ókori szerző mondatának – művének – keletkezési idejére gondolunk, akkor úgy tűnhet, attól időben és térben már messze távolodtunk; az embert és az emberiséget a háborúk szűnni nem akaró nyomása már jobbá, szolidárisabbá, elfogadóbbá tette. Ám rá kell döbbennünk ennek ellenkezőjére. Illetve talán pontosabb kifejezés: a megváltoztathatatlanra. Böszörményi regénye lényegében ennek bemutatására vállalkozik; a cselekmény keretét és belső szerkezetét a félelem strukturálja, és a vágy, hogy e félelem sodrában az egyén mégis megteremtse, megtalálja identitása teljes harmóniáját. Mert az identitás nem a születés pillanatában keletkezik, nem a létezésre ébredéssel együtt járó érzés, s még csak nem is a haza- és anyanyelv kötéseinek megismerésével lesz teljes; az identitás az ember el- és befogadásával kezdődik. Ha a haza bármely – etnikai, vallási, származási – okból másodrendű állampolgáraként kezeli, ha fenyegeti, zaklatja, ellehetetleníti őt létezésében, akkor csorbul az identitása, s meglehet, végzetesen; s meglehet, elindul teljessé tenni azt, de immár föllelhetetlen marad. Böszörményi regényének narratívája – vagy annak kiindulópontja – itt keresendő: az elvesztett és elveszett illúziók végtelen történeteinek egyike ez. Amelyek – miként szerzőnk munkája – kiegészítik a közismert példázatot: ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni, de engedd, hogy méltósággal, büszkén, szabad emberként halászhasson. Már a regény elé illesztett mottó is erre figyelmezteti olvasóját: „Csak a sehol-se-volt események / Nem avulnak el soha!” Eltűnődhetünk Schiller üzenetén, s ebből kiindulva érthetjük meg a főhős útja stációinak megélését – nem menekülhetsz, fogalmazza meg egyre bölcsebben, egyre szomorúbban. (Noha a szerző makacs kapaszkodását és fokozódó ragaszkodását a derű optimizmusához akár Schiller sokkal ismertebb verse, a Dal az örömhöz – avagy Örömóda – is példázhatná, ám az „egy-testvér lesz minden ember” akarását a regény története majdhogynem egyértelműen helyezi az illúziók világába.)
A cselekmény nyers, olykor brutális elemei sajátosan vegyülnek-mozdulnak a metaforák világa felé. Ugyan pontos értelmezéssel megfejthetjük a történés feltehető idejét s a helyszíneket, sőt, a menekülés primer és szekunder okait sem rejti mondatai mögé a szerző, mégis mindez háttérbe szorul. A legbenső félelmek és a csalódások mindenkoriságának hangsúlyozása a szerző elsődleges szándéka; bár, hogy valamiképp a műfajteremtő jelzőt mégis helybenhagyjuk, a kötet a legújabb kor illúzióit is – annak egyetemességét nem kímélve – szertefoszlatja. Mert mi a főhős kilátástalannak tűnő utazásának belső motívuma? Átjutás a határon, azon, amely elválasztja „Az értelem nélküli hatalom irányította világot az értelmes hatalom kormányozta világtól. Az előzőben az emberek csak ábrándoznak, vágyakoznak a szabadságra, az utóbbiban naponta gyakorolják.” (10. o.) Ám az embercsempész durva, arrogáns, lekezelő; a menekülttáborban az első este a lakók megpróbálják kirabolni, megalázni testben és lélekben, s az első kihallgatótiszt a hatalom nyers, gőgös nyelvén fölényeskedik vele: „Amikor idekerültök, fiam, mind megjátsszátok előttem a politikai üldözöttet, aztán kiderül, hogy csupán gazdasági érdekek késztettek a szökésre. … Arra gondoltál, hogy a szabad világban mindez majd sikerül. Hát nem, fiam.” (53. o.) Majd később tárgyilagos, kioktató módon azt is közlik a főhőssel, a befogadás kritériumai nem jelentik azt, „hogy kötelező őket [a menekülteket] ennek alapján elbírálni. Az értékítélet szubjektív döntés, nem pedig törvény.” (68. o.) Haladva a regény szőttesének fölfejtésében még számos hasonló – akár aforizmaként is kiemelhető – mondatot idézhetnénk, de a narratíva ennyiből is pontosan érthető, követhető. A történet fordulataiban egyszerre hétköznapi és egyetemes; az ideiglenes beilleszkedés, a létfenntartás, a mindennapi bizonytalanság, a folyamatos kiszolgáltatottság malomkerekei közötti őrlődés korrajzként és lélektani fejlődésregényként egyaránt olvasható. Időbeliségét, az idősíkok összesimulását is sajátos szerzői stílusjegyként értelmezhetjük, hiszen a cselekmény mindvégig lineárisan halad, s a múlt eseményei a jelen feszültebb pillanataiban mintegy álomképként villannak be, épp csak átfutnak a főhős gondolatain, rávetülnek az adott jelen értelmezésére, valamiféle dèja vu-ként, így az idősíkok megjelenése csak azt jelzi számunkra, amire a szerző jó előre figyelmezteti olvasóit: „Csak a sehol-se-volt események / Nem avulnak el soha!” Ami volt, akár végleg elavulhat, elmosódhat, okozzon ez bármekkora fájdalmat; ami volt, azt elmoshatja az, ami lesz. 
Mert a küzdelem nem zárul le; ez most csak az út eleje. A menekülés a kezdet volt, s mindaz, ami a jelenben, az itt és most-ban történt, végül a legkedvezőbb kimenetellel – a befogadó ország pozitív döntésével – együtt is legföljebb a vándorlás további szakaszának kezdete, immár az újabb döntés súlyával: meddig maradhat erős a menekülés sodrában az esendő, a szerelemre és a szeretetkötelékre vágyó ember? Aki most immár „az innen menekülők táborához” (194. o.) csatlakozhatott, de még mindig tartozik a menekülés kezdetekor hátrahagyott szeretteinek egy velük közös sorssal.
Vajon mennyire erős az új remény, új kezdet „örömének radírgumija”…?

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2023. április 15.