Weiner Sennyey Tibor: JÖJJ, SZÓLT A HERCEG

Elfogult esszé Böszörményi Zoltán két könyve kapcsán

„Jöjj!” – szólt a herceg megragadva,
Hévvel szorítva meg kezem,
Szent birtokát hogy megmutatta:
„Élj!” – szólt a herceg – „Itt velem!”

Európai nyűgös vendége,
Úgy ahogy jöttem, távozék.
A nyugtalanság nagy szeszélye
Lelkem legmélyén rejtve ég.
(Békássy Ferenc)

I.

Hiába minden nagyzolás, hiába minden nagyképűség: kis nemzet vagyunk, s ez valójában inkább erény, és kiváltságos lehetőség, mint hátrány. Mindaddig azonban, amíg felületes közhelyeken nyöszörgünk, amíg nem látunk ebből ki – valóban nyomasztó a tény, s olyan hiúságunkat legyező kijelentéssekkel próbáljuk beérni, mint hogy „de itt van a legtöbb ebből, vagy abból” – nem beszélve az őrületekről. Kis nemzet, kis ország, szerteszórt néppel, kiknek igazándiból – ha kicsit is magukhoz térnének –, legnagyobb erényüket abból kovácsolhatnák, ami legnagyobb traumájuk. Magyarország legnagyobb traumája Trianon. Ezt leírni veszélyes. Nem leírni hazugság. A traumát ki lehet heverni, fel lehet épülni, és lehet mindent úgy folytatni, ahogy azelőtt, vagy lehet megtörni és belebolondulni. Erre a kettőre bőven van példa. Van azonban egy harmadik lehetőség is. Erőt meríteni, tanulni belőle, s túllépni rajta egy jobb, mert szélesebb horizontú jövőbe. Ritkák az ilyen példák, még ritkábbak az ilyen emberek. Most egy ilyen emberről fogok írni.

A magyar irodalmi kritika a kis nemzetek kis szakmáinak hibáit örökli. Ha ma valaki ír valakiről valószínűleg ismeri, barátja, rokona, rosszabb esetben ellensége, vagy ha még nem is ismeri, mivel kritikájából kiderül szimpátiája vagy ellenérzése – bizonyosan és gyorsan ismerni fogja. Ezt sokan kárhoztatják. Csak részben jogosan. Szemére vetjük-e nekik, ha két bormester ismeri egymást és segíti? Ha kiegészítik egymást? Ha megosztják szakmai tapasztalataik? Ugye nem. Sőt, ez lenne a „szakma” értelme. Egészen más az, amikor a „szekértáborba való tömörülés” valójában semmi mást sem jelent, mint ugyanazon a szinten való degenerációt. A külföldi irodalmakban nem idegen az „elfogult esszé” fogalma, amikor igenis – bevallottan az, aki ír ismeri, sőt jól ismeri azt, akiről ír. Az olvasó biztos lehet benne, hogy ilyenkor valami más réteget ismerhet meg, valami többletet talán, amit egyetlen kritikustól sem kap meg, ellenben nem várhatja el azt sem, amit egy kritikus ügyesen és fortélyosan kivitelezhet: az objektivitást.

Amikor Hamvas Béla Szabó Lajosról írt, valami olyasmit kért számon, amit csak egy barát kérhet számon barátjától. Egy kritikus nem jutott volna erre a következtetésre. Szabó Lajos végül kiment külföldre, disszidált, s ezt – állítólag – Hamvas nehezen bocsátotta meg. Talán egyedül maradt. Talán nem is maradt annyira egyedül. Itt kezdődik esszénk.

Böszörményi Zoltán előbb kiadja verseit, majd nem hal meg a vallatások után. Ez az első. Ezután megszökik, táborba kerül, túléli. Ez a második. Kikerül Kanadába, megcsinálja a szerencséjét, egyetemre jár, tanul és dolgozik. Sokat dolgozik. Ez a harmadik. Mindezeket még megbocsátaná neki „A szakma”. De nyughatatlan természetének eleget téve ezután hazajön, és „még nagyobb szerencsét csinál”. Ez már súlyosbodik. Ám még ez sem elég. Újra ír, egymás után jelennek meg könyvei, immáron második regénye és sokadik verseskönyve. Ez lehet az a pont, amit vele kapcsolatban a legnehezebb egyeseknek elfogadni. Hiszen ekkora már „gazdag ember” – bármit is jelentsen a gazdagság, tegyük hozzá „beérkezett” – bármit is jelentsen a beérkezettség. Tőkéje van. De mi a valódi „tőke”? Az emberi, a teljes, az életet alátámasztó, a vigasztaló? Nem kell most válaszolni.

II.

Ezt az embert én ismerem, barátom és fegyvertársam. Igen, fegyvertársam, az ő hasonlatával élve, hiszen ő úgy képzeli, hogy az irodalom harctér, mint ahogy korábban ezt az üzleti élettel kapcsolatban tapasztalhatta, s ez igen közel áll a valósághoz. Ám mostanában, ahogy beszélgettünk – egyre lassabb, s bár még mindig négy nyelven beszél egyszerre két telefonon, mégis már engedi lassulni tajtékzó szellemét szelídülni, már engedi közelebb magához azokat a dolgokat, melyek korábban is ott voltak, csak egyszerűen nem volt rá ideje. Láttam már teljes harci díszben, sőt velem szemben, páncélban, karddal és pajzzsal, szikrázó szemekkel, mikor abba akartam hagyni az egyetemet, s elmenekülni Ázsiába. Azt mondta: jó elmehetsz, de vissza kell jönnöd, és az egyetemet be kell fejezni, mert itt van rád szükség. Itt: Magyarországon. Megdöbbentem. Nem csak azért, amit mondott, hanem ahogy mondta. Erőnek erejével. Ezért tartozom neki köszönettel úgy hiszem leginkább. Vajon hány emberrel beszélt már így? Sokkal. Sokkal harcolt, és sokaknak segített. De mindez most nem érdekes. Nem érdekes ebben az írásban sem az Irodalmi Jelen, sem a könyvek, sem a speciális magyarirodalom-mítosza. Csak az ember, aki esszénk tárgya, akinek mozdulatait meg lehet figyelni, őrületét és zsenijét lehet szidni és dicsérni, lehet vele szembeszállni vagy szövetkezni, de egy bizonyos: csak egy ember. Olyan, mint te vagy én. És mégis zavarba ejtő nagyon sokak számára.

„Az erdélyi milliárdos új bestsellere” – így reklámozták a budapesti metrókban nemrég megjelent regényét. A tengerről hazaérve láttuk meg. Egy barátom rám nézett kérdően: „Ezt ti csináltátok?” – nem, nem hiszem. Utóbb elfogadtam ezt a reklámot, s ahhoz, amit Zoltán szeretne elérni, vagy még inkább a kiadója – hogy a könyvet minél többen kézbe vegyék – valószínűleg ez egy mocskos, de működő eszköz. Azonban úgyis olvasva ismerszik meg a könyv, s a reklámok amint pörögnek, úgy tovatűnnek. Szóval valahol mindegy is. Valahol meg persze nem, de mi most még nem ott vagyunk. Aztán egy nap azt mondja nekem Zoltán: „Vettem lottót” – és ezen nagyot nevettünk. Tényleg, mi lenne, ha megnyerné?

A mennyiség uralma van ma, s nem a minőség hatalma, törekednünk kell ugyanis a minőségre, szemben a számok rémuralmával, mert ettől lesz egyedi, csodálatos, lelket emelő bármit is csinálunk. Törekvésünk ebbe az irányba soha nem lesz könnyű, soha nem lehet mindig ugyanolyan színvonalú, de éppen ez a döntő különbség, ez a többlet: a szándék. A szándék a minőség hagyományának fenntartására. Így válhatunk mesterekké.

S amikor a mester megfeledkezik a mesterről, válik művésszé. Amikor a művész elfelejti, hogy művész, válik gyermekké. Amikor a gyermek megfeledkezik a világról, akkor játszik, s a templomban imádkozó papról megfeledkezve felé fordítja tekintetét az isten, ahogy egy hindu költő mondja Balatonfüreden írott versében.

Hogy Zoltán hol tart legújabb könyveivel? Azt mindenki döntse el maga, miután saját magát is elhelyezte ebben a rendszerben. Aztán felejtse gyorsan el ezt a csak látszólag hierarchikus látást, hogy nyugodtan és szabadon élhessen, olvashasson, s ne korlátozza szabadságra vágyó szellemét semmi. Ígértem, hogy nem leszek objektív írásomban, s tartom magam hozzá.

III.

Amikor Zoltánról kérdeztek, hogy ki ő, mit csinál, s természetesen, hogy miként gazdagodott meg, akkor gyakran ugyanazt a mesét adtam elő. Hogy a történet így esett-e, vagy sem, lényegében mindig mindegy volt, mindenki megnyugodott hallatán, s igaznak érezték.

Történt pedig, midőn hősünk visszatért a nagy „rendszerváltás” idején Aradra, hogy meglátogassa édesanyját, a konyhában fel akarta kapcsolni a villanyt. Nem égett. Aztán a szobában. Ott sem. A fürdőben. Ott is teljesen sötét volt. Akkor aztán mondta édesanyjának: „Nyugodjék meg, drága édesanyám, lemegyek a boltba és hozok egy égőt” – mire a mama: „Á, kisfiam, nem lehet azt csak úgy kapni” – „Már hogyne lehetne…” – s vidáman, fütyörészve elindult a boltba. Ahol tényleg nem volt egy árva izzó sem. A másik boltban sem. A harmadikban sem. Aki ismeri Zoltánt, az tudja, hogy milyen szikrákat tud hányni dühe. Páncél, pajzs, kard, paripa… uzsgyi. S lőn, a szomszéd országban volt izzó. Áthozott rögtön egy kamionnyit. Látta, hogy ez jó. Áthozott tíz kamionnyit. Látta, hogy ez még jobb. Áthozott száz és száz kamionnyit, s látta, hogy a legjobb lenne, ha nem kéne áthoznia. Úgyhogy összeállított egy gyárat, embereket szervezett, struktúrát, logisztikát, gyártást és eladást, munkásokat és vezérkart. Szerintem Zoltánnak a gyárban és a regényben is különösen a logisztikához van igen nagy tehetsége. S lőn, a gyár működött, s egész Erdélyt, egész Romániát egy magyar ember világította ki.

A történetben lehetne tovább menni, de nincs értelme, mert most, ha legújabb regényét nézzük AZ ÉJ PUHA TESTÉt – akkor éppen ez a logisztikai érzékenység, a sok szereplőnek, helyszínnek, történetnek már-már szédítő áradata, ami elkápráztathat, s ami talán a könyv egyik legnagyobb erénye, és hátránya is, amennyiben nem győzzük követni néha, csak kapkodjuk fejünk. Feladatok tömkelege hárul a szereplőkre, melyek nyomasztják, vagy stresszelik őket, s más és más válaszok születnek ezekre a jellegzetes kihívásokra. A világ, amiben élnek a mi világunk, még sincs konkretizálva, még sincs helyhez kötve, nem tudjuk, hogy Romániában, Magyarországon, vagy Kanadában járunk, netán másutt, de azt érezzük, hogy a rengeteg fiktív történet mögött igen erősen át- és megélt élettapasztalat húzódik. A könyvről három kritika is jelent meg, Boldog Zoltáné a Kalligrammban, Mandics Györgyé az Újforrásban, és Czegő Zoltáné a Kortársban, éppen ezért csak annyira mennék bele, amennyire az „elfogult esszé” engedi.
Van benne egy részlet, ahol két – most teljesen mindegy, hogy melyik szereplő – beszélget Hemingway és Ezra Pound barátságáról. Arról, hogy Hemingway hogyan mentette ki a bíróság előtt, a halálbüntetés elől Poundot: „Igen! Igenis, igazuk van! Én azt az embert harminc éve ismerem, s felelősségem tudatában jelentem ki most önök előtt, hogy az az ember – ujjával megint Ezrára mutatott – soha nem volt normális! Valahányszor vele értekeztem vagy leveleztem, nézzenek ide – benyúlt a zsebébe, s onnan néhány gondosan összehajtogatott levélpapírt húzott elő – itt vannak a levelei, itt van a bizonyíték – rázta meg kezében a teleírt papírlapokat -, melyet most, ha erre engedélyt kapok, átadok önöknek, győződjenek meg, hogy ezeket a leveleket csak őrült, elmebajos írhatta. – Mikor Hemingway látta, hogy a bírák tág szemekkel követik tanúvallomását, s kissé hitetlenkedve néznek rá, másik zsebéből türelmetlen mozdulatokkal egy könyvecskét ráncigált elő. – Látják ezt a kis verseskönyvet, a Cantókat is ő írta. Nos, hölgyeim és uraim, olvasták önök ezt a könyvet? Ha nem, akkor ezennel ezt is átnyújtom önöknek, olvassák el!” – éppen így veszek elő egy verseskönyvet, s bizonyítom – hogy szerzője nem normális. Már amennyiben a „normális” az unalmasat, a hétköznapit, a kispolgárit jelenti. Egyedi, egyszeri, mint valójában minden ember, s valami félreérthetetlenül irtózatos nagy vágy tüzében ég. Mint mi mindannyian.

Milyen is? Talán olyan, mint ahogy egyik hősét jellemzi: „Hajthatatlan természete Tamást csak rövid ideig hagyta nyugodni. Állhatatosan visszatért eredeti elképzeléseihez. Valami egyszerűt, mégis monumentálist, egyedit szeretett volna alkotni, amivel kivívja mindenki csodálatát és elismerését, hogy majd ujjal mutogassanak rá, dicsérjék, szeressék, ajnározzák érte. Kimondhatatlan vágy sarkallta, hogy felfedje titkait, melyeket csak ő tudott, ő dédelgetett hosszú, véget nem érő éjszakákon. Azt a kitapinthatatlan, de mégis eleven szívként lüktető igazságot akarta kitárni, mindenkinek megmutatni, amely minduntalan előle is tovatűnt…” – ilyen szenvedélyes igazságkeresés jellemzi ezt a regényt és szerzőjét.

Bevallom, hogy igen kevés regény van, ami engem tűzbe hoz, amiről szívesen írok. A levél műfaját mindig is közelebbinek éreztem magamhoz – ezért a „Vasárnapi levelek” –, mint a kritikáét, s ha lehet hierarchiát felépíteni a műfajok között, akkor a levelet csak az esszé és a vers előzheti meg, előbbi szellemi-, utóbbi lelki mélységekbe és magasságokba való hatolásának képessége miatt.

IV.

A levél egyszerre esszé, mint ahogy az esszé is kissé levél, mert szellemi, s egyszerre talán vers is, mert lelki, hiszen valakihez szól, s valaki írja, s e relációban szinte mindig benne foglaltatik valamiféle intimitást. Tehát a levél, akárcsak a vers beljebb visz, beemel, titkos szobákat tár fel. Így ha versek-tárát adod ki kezedből, akkor még intimebb szférákat társz fel az érdeklődő előtt.

Hol van ehhez képest a regény? Egész másutt. S lám, Böszörményi Zoltánnál most mindenképpen egy regény és egy verseskönyv valamiféle párbeszédével van dolgunk, amit már a címben összeköt, akár van valójában köze a két könyvnek egymáshoz, akár nincs, nem csak személyében, hanem mélyrétegeikben is kötődnek egymáshoz. Mintha más tájak lennének, de ugyanazon folyó szelné őket ketté.

Sőt, a verseskönyv esetében olyan, mintha e folyó, mely a regényen már áthatolt most a tengerbe érne, különösen a számomra kedves ciklusban. De ne rohanjunk annyira előre, mikor mindenek ellőtt azt kell tisztáznunk, hogy míg a regény tágabb horizonton látszódik, a megértésre tör, a realitás misztériumát feszegeti, addig a verseskönyv egésze minden esetben intimebb, mert annak is kell lennie, titkok hordozója, s a misztérium realitása. Ezt a viszonyulást Zoltán most két alkotással is felmutatja. Ezért lobogtathatja a bíróság előtt mentségként Hemingway Ezra verseskönyvét. De vágjunk bele!

Az első vers az ILLAT. Ott van a kötet elején, s mondhatom oda is kívánkozik. Megnyit. Nekem Radnóti egyik kötetnyitó versét a Mint a bikát jutatta eszembe, de csak mint funkció és kötetet húzó energia, s nem a tartalomra gondolok, hiszen Radnóti verse az ifjúi erő verse, mely mégis fekete és mély, addig Zoltán verse a szemlélődő én, a tájkép, a kinti és benti világ azonosságát, s eme egylényegűség misztériumát feltáró nyitóverse.

Későbbi verseiben is pont azok tetszettek, ahol ez a bölcs belátás és főleg a világ dolgaira, az emberekre való rálátás, az emberismeret érződik. Ahol Böszörményi Zoltán ugyan még egyszerre a menekült fiatalember, az „amerikás", a kalandor, a gyáros, a főszerkesztő, de egyre inkább az a Zoltán, akit én megismertem néhány év sűrű örvényeiben, akivel annyit beszélgettem, akitől tanulok, s akit barátomnak mondhatok, s akit ebben az elfogult esszében bemutatni igyekszek. Egy ember az embertelenségben.
Mert bizony ezekben a versekben – nem mindben, de legalábbis az engem jobban elragadókban – éppen az tetszett, mikor megláttam ezt a pőre, őszinte, magát megmutató embert. S abban a pillanatban, amikor őt megláttam, mintha saját magamból is meglett volna egy igaz részlet, legyen az félelem, szépség, szenvedély, vagy ábránd. Mert nem az a lényeges a költészetben, ami benned egyedi, s amit csak te mondhatsz el, mint például a regénynél, hanem ami bennünk közös.

V.

A költészet, akkor igazán izgalmas, amikor transzparens, tehát áttetszővé tud lenni, s a Zoltánéban meglátom az enyém-magam, vagy magamban-téged, tehát mindenképpen valami végtelenül közös és érzékeny dologról van szó, hiszen maga az én, az „egó” válhat átlátszóvá, áttetszővé, áthatolhatóvá. Éppen a legnagyobb egóval megvert lényeknek a költőknek adott, hogy az által, amit csinálnak: fel lehet számolni az egót. Meglehet szabadulni, hogy ne csak azt, aki a verset írja, ne csak azt, aki olvassa, hanem valamit a világból is jobban megértsünk, átérezzünk. Az ebbe vetett reményünk – hogy minden verseskönyvnek legalább egyetlen-egy ilyen olvasója akad – kell, hogy arra ösztönözzön, hogy az ember mégiscsak megmutassa magát. Mégis írjunk. Mégis publikáljunk, hiszen a költészet célja, éppen csak annyi, mint az életé, s e kettő az értékes életben elválaszthatatlan.

Ez a remény ég abban a déli mandulafácskában, amelyet oly szépen belesző a következő versbe, vagy ott van az egyik legkomolyabb költemény az ARAD.  Költők és városok, könnyű borok és nehéz nők, és „mennyi önkínzás, ének…” – mégis ezzel a várossal Zoltánnak olyan dolga és ügye van, mintha nem is város, hanem ember, de legalábbis nő volna. Igen bonyolult nő. Szerelme Arad irányába tettei és életén keresztül is átüt, jó, hogy ennek az igaz szeretetnek marad versben is nyoma. Márpedig marad!

De nem érezzük, hogy éppen ez a maradandóság a legnagyobb illúzió? Hérakleitosz szellemét idézi, a PILLANATot, a semmit, a tünékeny örökkévalót, és ez így helyes, így szerény, így őszinte. Mert Zoltán, túl a heves ifjúkoron, most megért, beért, mint ahogy egy emberhez illik, s igen szép és könnyed versekből zeng ki, mintegy fütyörészve ez az érettség, mint amilyen az érett férfiak csöndes dala A LUGASBAN HULL A HÓ, vagy e vers párja szinte már A KERTI FÁNAK. Itt már-már úgy láthatja a szerzőt az olvasó, mint Petrarcát. Petrarcát, akit meg is idéz, mintha a Vallis Clausa volna otthona, a zárt völgy, de ez a zárt völgy a bolygó, s ezt, aki csak kicsit is ismeri, s mindazok, kik könyvét már vagy majd szeretettel olvassák - ilyenek lesznek. Akár ismerik személyesen, akár tudják történetét, akár nem. Ilyenek lesznek, s e zárt bolygón vele együtt élik majd meg, és át verseit.

Az egyéni lét hozza nekünk a fényt, a közösség a meleget, mondja valami régi iratban C. G. Jung, s ezt a lehető legkomolyabban kell venni. Mint azt a szinte zsánerképet, amelynek a BRIDGETOWNI PIACON a címe. Emlékszem, ezt a verset egy pesti kávéház teraszán is kiemeltem, hogy sok környezetünkben megforduló embernek kéne kezébe nyomni. Fontos, jó, finom. Ugyancsak a kávéház teraszán beszélt Zoltán a tükröződés és a valóság viszonyáról. Hogy az egyes emberekben különbözőképpen tükröződik a világ. Nos az, ami engem akkor a legjobban érdekelt, mármint, hogy benne miképpen tükröződik, azt most az INKARNÁCIÓ című versből tudtam meg.

 Az ARANYVILLAMOS a saját ouvre visszatérő eleme, mint nálam a pihimadár olyan tünékeny és oly állandó, oly törékeny és oly igaz. Talán szívünk képzelt középpontja lehet ilyen.

E visszacsengést azonban az újra, a jobbra, a másra való éhség nagy kiáltása szakajtja meg, A VERS ÚJ MAGJA, egyszerre jutotta eszembe Petőfit, Orbán Ottót, s Békássyt. Nincs mellébeszéd.

Bejelentette igényét a vers megújítására, de ebben a kötetben – a Semmi bőrében – mégis azt kell mondanom – s ez a legfontosabb kritikám – a vers megújítása elmarad.

A tartalom és mélység őszintesége megrázó, de nem az új a cél, hanem a minden után, még a semmi kemény kérgén is áthatolni, s ehhez saját világát használja. Egyetlen ciklus kivételével, a MAJORANA, amelyet éppen ezért szerettem annyira. Ott egy csengőbb jövő, egy reménnyel teli tiszta élet mosolyog felém. Azt látom, hogy egyszer csak másra figyel. A másra. A többre.
De még nem jutottunk el oda, előbb olvasom, s igen szeretem az ARRA ÉBREDEKet, amely Derek Mahon verseit juttatja eszembe, s ez jó, igen jó. Vagy a VERS egyetlen mondata, amit szinte magaménak érzek, annyira egyetértek: „A vers ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk."

A szerelem illata sem volt ismeretlen, s kissé olyan, mintha kötet-a-kötetben lenne, de ez előny, semmint hátrány. Ráadás szépség. Olyan vidék, ahova az olvasó, „majd velem együtt elbarangol" – hogy csöndes, mély, és őszinte könyv új tájai, új horizontjai táruljanak fel. A szépség… ez a nagy erőnk, s ez is gyengeségünk. Visszahullunk abba, amiből erőt merítettünk. Exupérynél olvastam, talán a Citadellában, ezt a kérdést: „Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?" – a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia, én csak egy elfogult esszét ígértem, s csak egy ember – nem teljes – bemutatását. Talán sikerült, talán nem, mégis úgy gondolom, a hétről-hétre írott vasárnapi leveleim közül egyet küldhetek neki, egyet szánhatok barátomnak, s ezt talán olvasóim is érteni fogják.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2009. december 18.