HÓESÉS

Volt valami vad, ellenszenves, képzeletzavaró az egész nap tartó hóesésben.

Hideg szél kísérte a hópelyheket, messze fújta őket egymástól, lélek lélekkel ne találkozzon.

Örömöt űző érzés ült a felhőkön.

Pedig mindenki ünnepre készülődött. A konyhákban nagy volt a sürgés-forgás, frissen sült mazsolás kalács illata szállt.

Virág, bár otthon megígérte, délben elhagyja hivatalát és haza tér, kellemetlen, fura érzéstől terhesen tett-vett az irodájában. Titkárnőjét még tíz előtt haza küldte, készülődjön ő is a karácsonyra.

Csak sofőrje álldogált türelmetlenül irodájának ablaka alatt, hátha eszébe jut a főnőkének haza mennie. Kora délután bátorságot véve bedugta az orrát az ajtón: „Jó lenne már menni főnök” megjegyzéssel, de mivel nem kapott választ, visszasomfordált a kapuőrség irodájába, s legyűrt néhány sakkjátszmát.

Délután öt is elmúlt, amikor Virág kilépett a hideg szürkületbe, s tekintetével sofőrje után kutatott.

A hideg, zajos szél körülugrálta, kabátjának hajtókájába kapaszkodott, amire önkéntelenül összerázkódott, s megigazította kalapját.

Virág abban a pillanatban úgy érezte, nagyon boldogtalan. Szavakkal ki nem fejezhető űr tátongott benne.

Magába feledkezve, percekig állt a bejárati lépcsősor tetején, amikor eléje húzott szolgálati kocsija.

Beszálláskor félmosollyal köszöntötte munkatársát. Kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, majd megadta az útirányt. „Hazamegyünk” – mondta.

Ahogy kigördültek a főútra, csúcsforgalomba futottak. Lépésben kellett haladniuk, olyan hosszú kocsisor keletkezett előttük.

Már fél órája araszolgattak, amikor az egyik kereszteződésnél vörösre váltott a villanyrendőr.

Virág szomorúan, kiábrándultan nézte a minden oldalon megrekedt kocsifolyamot, s arra gondolt, innen nem fognak egyhamar kikecmeregni. Hirtelen bukkant fel. Mintha a szürke, kiábrándult, elidegenedett felhők közül szállt volna alá, nem messze tőle egy anyaszült meztelen lány állt.

Összerezzent. Azt hitte, káprázik a szeme.

De nem. Valóság volt. Újra felbukkant fehér teste, mint békét hirdető fehér zászló átderengett a kocsisoron.

Meg-megállt, kezét nyújtotta, itt is, ott is könyörgő pillantást vetett az autóban ülőkre.

Teste, mint márványba öntött szobor, a tökéletesség mása. Virág megdöbbenve nézte csodás vállait, kerek, fiatalságtól duzzadó melleit, formás fenekét, meztelen ágyékát, amint felvillant combja között. „Ilyen szépet, életemben nem láttam” – futott át rajta, de a következő pillanatban már össze is rázkódott, amikor a kinti fagyos szélre, a hóra gondolt.

A lány ötlépésnyire volt tőlük, amikor Virág a zsebéhez nyúlt, pénztárcáját kereste.

Azt hitte, az ember pénzzel meg tudja váltani a bűneit.  

Megjelent: Nyugati Jelen, 2010. január 12.