A JÓSLAT

Ha valaki Theodosius házát keresi, nem talál rá. Mit lát az arra tévedő?  Indák szövevényét, folyondárok hálóját, narancsfák falát, a természet tobzódását.
„Itt nem elbújni, ide megszökni lehet” – mondták ivócimborái, ha a cachaça felforrósította agyukat. „Ház, netán kunyhó, sehol” – nevettek, ha nagy ritkán hazakísérték. Ami abból állott, hogy végigóbégatták a völgyet, felzavarták a szunnyadó állatokat, s a madarakat égi pályára küldték: cikáztak, csapongtak a légben irányt vesztetten.

Theodosiusnak az ivászaton kívül nem volt sok dolga a világon. A reményt felesége halála napján adta fel. Siratta az asszonyt. Döngette a ház falait, felrúgott mindent, ami az útjába akadt. A temetésen a koporsóra borult, addig verte dühödten az öklével, míg a barátai el nem vonszolták.
Az asszony volt egyetlen támasza, életének értelme. „Úgy jártam, mint az együgyű, aki bement a kaszinóba, mindenét egy lapra tette fel és… vesztett” – kesergett.
Többször feltámadt benne a vágy – mondta is barátainak –, hogy összeszedje magát, újra lábra álljon. De nem volt hozzá elég ereje. Pár napig bírta csak, aztán újra a cachaça bódította el az elméjét. Abból a szédült és akarattalan világból nehéz a visszatérés. Mint a kiöregedett ökölvívó, aki végleg szegre akasztotta bokszkesztyűjét, ő is letett már mindenről.
– Könnyű neked – irigykedtek az ivócimborák –, nem kell dolgoznod, csak jön a pénz, aztán eliszod.
– A magamét iszom! – vágott vissza valahányszor, s majdnem mindig elfordult, mert úgy érezte, könnybe lábad a szeme.
A szerencséje, amire cimborái irigykedtek, a háza melletti farm volt, amelyet felesége halála után bérbe adott. Tizenöt évig keményen gürcöltek, hogy meglegyen a saját földjük, ne a másét műveljék. Alig fizették ki, az asszony visszaadta lelkét teremtőjének.
– Te ölted meg! – kiáltotta kísérője egyik este, mialatt hazafelé tartottak.
– Kit, te?
– Hát az asszonyodat. Halálra dolgoztattad!
Theodosius megállt, kivárta, amíg visszanyeri egyensúlyát.
– Ez már nekem is eszembe jutott – mondta. – Ocsmány alak, gané vagyok! Ne hidd, hogy nem tudom! – ordította. – Pedig szerettem, mindennél jobban szerettem!
Megint útnak eredtek.
– De vigyáztam rá, etettem, a nehezebbjét a munkának én végeztem. Csak hát gyenge volt szegénykém. Az orvos is azt mondta. Halála előtt fél évvel kérvekért, menjünk el a kártyavetőhöz, tudni akarja, mit hoz a jövő. Többször lebeszéltem. Végül mégiscsak elmentünk. Mint a motolla, úgy járt a keze a jósasszonynak. Nevettem rajta, de ő komoran nézett mindkettőnkre. Hát nem ott volt az ördögfajzat a temetésen? A hátam mögé állt, s a fülembe súgta: „Amikor nálam jártak, a kártyák megmutatták ezt a szerencsétlenséget”. Nekiestem, majdnem megvertem.
Ismét megálltak.
– Felkeresem holnap ezt a jósnőt! – rikkantotta Theodosius.
– A helyedben nem tenném. Azok után, amit műveltél vele.
– Megfizetem, mint bárki más.
– És mit akarsz megtudni? Hogy hány évig vedelheted még a cachaçát?
– Igen, mondja meg! Miért, ne! Ha az asszonyét tudta, akkor az enyimét is tudja, nem?
– Na, erre kíváncsi vagyok! – röhögött a kísérő, és az útkereszteződésnél elváltak.
Theodosius későn ébredt. Délután lett, mire elindult a kocsmába. Útközben felsejlett benne az esti beszélgetés egy-egy foszlánya.
A jósnő udvarán néhány tehén és egy bika legelészett. A jószágra vigyázó sihedertől kérdezte meg, otthon van-e a ház asszonya.
Az a fejével intett, hogy menjen csak be.
„Semmi sem változott, amióta itt jártam” – gondolta, amikor belépett a szobába, és megpillantotta az asztalnál ülő asszonyt. Köszönésfélét mormolt az orra alatt, és leült a székre.
– Mi hozott hozzám, dühös ember? – kérdezte az mogorván.
– Vessél nekem kártyát!
– És mire vagy kíváncsi?
– Csak vessed, megfizetem.
Mialatt villámgyorsan keverte a kártyákat, a nő majdnem átdöfte tekintetével.
– Húzz egyet – nyújtotta a paklit.
Aztán még kétszer.
A jósnő előtt egyre gyűltek az ábrák. Ahogy megállt a keze, csengő hangon kérdezte:
– Azt akarod tudni, mennyi időt adott az Úr a cachaçaivászatra. Hehehe. Menj és vedelj, csak annyit mondhatok – és a fizetségért nyújtotta a kezét.
Theodosius vad indulattal állt fel, dobta az asztalra a markában szorongatott pénzt, és kalapját mélyen a szemébe húzta, amikor kilépett az udvarra. Nem látta a feléje iramodó bikát.
A zajra és a kiáltozásra a jósnő is kiszaladt, s amikor megpillantotta a földön fekvő élettelen férfit, féktelen kacagásban tört ki.
– Ez lehetetlen! Nem volt a kártyákban! – kiáltozta eszelősen.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2012. április 1.