Vágyakozás

Jóformán be sem fejezte mondandóját, a gyerek már a kaput nyitotta. Izgalomtól nedves tenyere az első próbálkozásra megcsúszott a kilincsen, de másodjára engedelmeskedett a zár nyelve.

Kiszaladt a poros út közepére, tekintetét a messzibe vetette. Mintha vonatfütty sikított volna fel a távoli, melegtől gőzölgő tájból.

De mégsem. Semmi sem moccant. Sokáig csak a szöszmötölő szelek szava lobbant.

Csend szakadt az útra, s a gyerek vállaira.

Az égen tanyázó felhők miatt megkésve sütött ki a nap, ezért még reggel tízkor is harmatos volt a fű. Bár megállás nélkül fújt a szél, mégsem szikkadt fel a föld.

A gyerek – hét-nyolc év körüli lehetett –, azonban nem sokat törődött ezzel az apró kellemetlenséggel, megállás nélkül ugrált körbe-körbe az udvaron. Vágtázó lovast utánzott, aki hirtelen meghúzza a kantár szárát, mire a ló meghőköl, neki meg ügyeskedve, egyensúlyt tartva kell megmaradnia a nyeregben. Észre sem vette, hogy a nagy sürgés-forgásban elnyűtt szandálja teljesen átnedvesedett, itt-ott még sárfoltok is cifrázták.

Az öreg, aki a diófa alatt ült, szeme sarkából követte a gyermek nyughatatlan, ügetést utánzó szaladgálását. Közben elővette dobozkáit, maga elé tette, megigazgatta őket. Az egyikben vágott dohány volt, a kisebbikben papír.  Kövér ujjaival cigarettát sodort, lassan, olyan ráérősen, mint aki arra vár, hogy elmúljon már az évszázad.

– Aztán, valamivel csendesebben fiam – szólt oda a gyereknek –, még megcsúszol és elesel, mint a múltkor. Emlékszel, még a térdeden is felszakadt a bőr. Szegény nagyanyádnak napokig kellett ápolnia – mondta, de hangjából hiányzott a vádaskodás legkisebb árnyalata is. Darabosan ejtette a szavakat, miközben a nagyobbik dobozka fedeléhez ütögette a cigaretta egyik, majd másik végét. Szájába illesztette, s rágyújtott. Mélyen magába szívta a füstöt, mintha bánatot kéne a lelkének szakadékába süllyesztenie, olyan mélyre, hogy soha többet ne tudjon onnan feljönni.

Aztán egymás után nagyokat szippantott szivarjából, s közben arra gondolt, milyen kegyetlen sorsa van az előtte ugrándozó unokájának. Pedig mondta a fiának, jól gondolja meg, kit vesz el, mert a házasság egy életre kell hogy szóljon, s ha már gyerek van, megnő a felelősség is, akkor már nem lehet ide-oda ugrándozni, elválósdit játszani. „De hát én mondtam, én hallottam” – jegyezte meg keserűen, és kifújta a füstöt. „Az ördögbe is, miféle szülők lehetnek. Megértem, a fiam több heti kiszállásra ment, de a menyem miért nem látogatja meg a fiát, hiszen ő csak húsz kilométernyire lakik innen, vonat meg naponta száz is van” – morfondírozott magában az öreg.

A gyerek közben belefáradt az ugrándozásba, az asztalnál ülő nagyapjához somfordált és felkapaszkodott az egyik székbe. Alig helyezkedett el, s szólt volna az öreghez, amikor a baromfiudvar egyik vörös taréjú, színes tollakkal díszített kakasa megállt az asztal előtt, s torkaszakadtából kukorékolni kezdett.

– Hallod-e, Apóka? – kérdezte izgatottan a gyerek. – Nekem kukorékolt. Ez azt jelenti, kedves vendég jön ma hozzánk.
A kakas ezt követően még kétszer egymás után megríkatta torkát, majd peckesen elvonult, mint aki teljesítette feladatát, jól végezte dolgát.

– Hallod-e, hallod-e – dadogta gyorsan az izgalomtól felhevült gyerek –, nagyon kedves vendég jön ma hozzánk, meglásd, Apóka. Hármat kukorékolt nekem a kakas. Biztosan édesanyám érkezik. Ugye te is azt hiszed? – vetette sietve egymás hátára a szavakat.

Az öreg csak nagy későn szólalt meg, akkor is, mintha csak magának mondaná – Eredj, fiam, menj ki az útra, aztán nézz a völgy felé, nemsokára érkezik a vonat. Ha meglátod az anyádat, megengedem, hogy elébe szaladj.
Jóformán be sem fejezte mondandóját, a gyerek már a kaput nyitotta. Izgalomtól nedves tenyere az első próbálkozásra megcsúszott a kilincsen, de másodjára engedelmeskedett a zár nyelve.

Kiszaladt a poros út közepére, tekintetét a messzibe vetette. Mintha vonatfütty sikított volna fel a távoli, melegtől gőzölgő tájból.

De mégsem. Semmi sem moccant. Sokáig csak a szöszmötölő szelek szava lobbant.

Csend szakadt az útra, s a gyerek vállaira.

Ebédig kinn álldogált. Fülelt az itt-ott kerekedő hangokra. Egyszer a vonat kígyózó, zöld testét is megpillantotta. Felizzott tekintete, szíve erősen dobogni kezdett, a remény is megremegett benne, de hiába teltek-múltak alázattal a percek, az ösvényen nem látta a messziből édesanyja alakját felderengni.

A fájdalom elkísérte a megterített asztalig.

Ebéd közben aztán újra lázba, izgalomba jött.

– Ugye Apó, délután is jár még a vonat. Délután is megérkezhet édesanyám.

Oly lelkesedve és vágyakozva simította egymáshoz a szavakat, hogy az öregben megfordult a gondolat, talán mégis érez valamit ez a gyerek, s ma végre megérkezik a menye.

– Ó, de még mennyi – felelt a kérdésre azonnal, s megtörölte levestől nedves bajuszát. – Annyi vonat jár erre naponta, megszámolni sem lehet őket – biztatgatta magát, mert valahogy ennek most ő is szükségét érezte.

Már esteledett, amikor beszólította az unokáját az utcáról. Többször is kiáltott neki, mire kicsiny, törékeny alakja megjelent a kapunyílásban, s szomorú, fájdalommal teli tekintetét a nagyapjára vetette.

Az öreg látta, amint lassan, előbb csak gyéren, majd egyre gyorsabban, kövér könnyek erednek a gyerek szeméből, végigszántják az út porával behintett arcát, s mint súlyos kövek a téglával kirakott járdán koppannak.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2009. április 1.