Félek a szótól, pedig a legalázatosabb szolgám lehetne.
Naponta sorba állítaná, amit gondolok, szeretek, amiért lelkesedem, s szorongok, azt a néha kifejezhetetlen feszültséget is szavakká sodorná, mint mások a dohányt a cigarettapapírba, hogy rágyújtsanak egy érzésre, egy jól ízesített gondolatra.
Mint ahogyan néhai nagyapám, Böszörményi Pál tette, amikor reggelente a diófa alá ült, s fontosnak tartotta, hogy a megsodort cigaretta és a pálinka kíséretében elmerengjen a világ dolgairól.
Most már látom, ő sem jól merengett, mert nem lett jobb a világ. Azóta sem javult.
S a küszöbön álló évben sem remélhetünk – bár nagyon kedvünkre szolgálna – jobb, emberségesebb, erkölcsösebb, lélekközelibb, ájtatosabb és tisztább, érzelmesebb, otthonosabb miliőt és társadalmat, országot és szellemi birodalmat.
Valami mindig közbejön, s megváltoznak a társadalmat, gazdaságot, politikát működtető erőviszonyok. Hol egyik, hol másik oldalra billen a mérleg nyelve, csak tornyosulnak a gondok, s ami bennünk van, többnyire egyensúlyt vesztett.
Keresem, keressük a megoldáshoz vezető utakat.
Ám a sok bába között elvész a gyerek.
Elvész a remény. Szertefoszlik.
Elillan.
Meg kellene találnom, de eddig, a sors fura és kifürkészhetetlen akaratából, erre még nem került sor.
Ezért fordulok minduntalan szavaimhoz, hátha ők segítenek.
De hogyan segíthet az, amitől félnek?
Megjelent: Nyugati Jelen, 2008. december 28.