mintha az érzelem tárnáiból
gondolatcsilléken
fény felé gördülo szavaid hallanám
pedig a távolság eltakar
merev idofalak rejtik arcodat
körülöttem reménycafatok,
mint borzolt tollú ónmadarak
elképzelek valamilyen erdot
ozcsordákkal benne
létemet felölto fenyokkel
valami nagy ünnepet képzelek neked
mert a világ peremén várakozó mosolyod
magányát nem tudom elviselni
mert megcsodáltam egy képet
hatalmas fehér mezon
a semmi korlátjára könyökölve láttalak
mert talán önmagam féltem
szolga magányom
mert nem önmagam féltem
szolga magányom,
mert csókodban fürödnöm
és elnéznem ezt a kicicomázott
sárga kalapos tavaszt
nélküled nem tudom
emlékeink gödrében
kifulladva állok
hányom a sarat
