Laik Eszter: ÚJRAKEZDENI ÉS FELÉPÍTENI

A Magyar Művészeti Akadémia különleges szépségű óbudai épületében, akadémikusok, köztestületi tagok és külföldi költővendégek jelenlétében zajlott Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című verseskötetének bemutatója. A költővel Mandics György és Orbán János Dénes beszélgetett, az est vége pedig több, szívhez szóló meglepetést is tartogatott.

Makovecz Imre és barátai teremtettek itt maguknak egykor nemcsak építészirodát, hanem otthont is – mutatta be az est helyszínéül szolgáló csodálatos épületet a Magyar Művészeti Akadémia sajtófőnöke, Juhász Judit. Több mint húsz éven át ugyanis csütörtökönként gyűltek össze itt a korszak legkiválóbb festői, építészei, zenészei, írói, költői, hogy a szalonokon egymást inspirálják, és jobban megismerjék a másik mindennapjait, művészetét. A rendszeres vendégek közé tartozott Lászlóffy Aladár is – már csak ezért is adta magát, hogy az est nyitánya Böszörményi Zoltán El nem küldött levél Lászlóffy Aladárnak című versének két versszaka legyen. „Nem volt fiad, fiad lehettem volna! / Mennyit álmodoztam erről az eszmék barikádjain…” – írja Böszörményi, és ahogy az est folytatásából kiderült, szellemi értelemben mégiscsak megvalósult ez a fiúság, amelyben nem feltétlenül csupán maga Lászlóffy töltötte be az atyai szerepet, inkább az egész közeg, ahonnan az ifjú Böszörményi elindult. Meghallgathattuk még a költőtől A vers, a Lábatlan idő, a Reditio és az Egy álom alkatrészei című költeményeket is.

Mandics György visszautalt a Magyar PEN Club rendezte estre, ahol irodalmárok már mélyrehatóan bemutatták a verseskötetet – „most azt kellene megvizsgálni, miért nagy költő Böszörményi Zoli, mitől nagy versek ezek”, fogalmazott Mandics. Böszörményi azzal hárította a jelzőt: Arany, Petőfi, Vörösmarty, József Attila, Radnóti voltak nagy költők, a sor hosszan bővíthető. S persze Faludy; „volt olyan korszakom, amikor mindennap elolvastam egy-egy Faludy-verset” – idézte fel a költő. A Fellázadt szavak anyagát Márton László válogatta össze egy vaskos kéziratból, s Böszörményi rokonszenves őszinteséggel megvallotta: számára ez kicsit olyan érzés volt, mint amikor faragni kezdik az ember szép kerek botját, és látja, hogy már nem is olyan kerek. De hát a válogatás már csak ilyen, és az eredmény önmagáért beszél – tehetjük hozzá Mandics Györggyel együtt.

Böszörményi Zoltán egy másik mesteréről, Kányádi Sándorról is megemlékezett, aki egyszer azt mondta neki: Tudod-e, fiam, hogy mindig kétségek gyötörnek, hogy valóban olyan költő vagyok-e, mint amilyennek mondanak? Ebből mára Zoltán azt a tanulságot szűrte le, hogy az ember mindig kétségbe vonja, amit addig elért, de annak mindig csak részeit látja, nem tudja egységében átfogni az egészet. Hozzátette: „Még valamit megtanultam tőle: a verset hangosan kell olvasni, mert akkor minden kis fénytelenség előjön, minden kis felesleges reszelék kihullik.” Az ezt követően elhangzó versek – a Megmaradni és az Arad csillagvárában Damjanich hallgat – az aradi gyermekkor és a magyar történelem híres, fájdalmas emlékű helyszínét idézték fel. Böszörményi Zoltán költészetében ugyanis e kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Az est későbbi szakaszában e versek sora kiegészült az Aradi anziksszal, amely a városhoz köthető művészek – Jávor Pál, Tóth Árpád, Munkácsy Mihály – emlékét kelti életre.

„Mint hallhatjuk, ezekből a művekből cseppet sem hiányzik a magabiztosság” – állapította meg Mandics György, emlékeztetve arra, hogy barátja nem egyszer kesereg neki napjaink gyér érdeklődésről, a kis példányszámban fogyó kötetekről. Hiszen az, hogy Ady Endrétől az Új verseket harmincezren várták – amit Zoltán az esten is felemlegetett –, nem azt jelenti, hogy Adyt ennyien olvasták is. Orbán János Dénes alaposabban is megvilágította ezt a szociológiai divatjelenséget, a mindenkori kortárs irodalom sznobizmusát: némelyik szerzőnek sok a vásárlója, de kevés a valódi olvasója. A költőtől pedig mindjárt meg is hallgathattuk versben megszólaló, el nem küldött levelét Ady Endrének.

„Az egyik legjobb ismerője vagyok Böszörményi Zoltán műveinek – folytatta Orbán János Dénes immár a szerző méltatásával –, és ő az egyetlen a magyar irodalomban, akit irigylek. Nem a vagyonáért, hanem azért az elképesztő hitéért, lelkesedéséért és kitartásáért, amivel összefogja ezt a széthulló magyar irodalmat és kultúrát. Ő tesz a legtöbbet a Kárpát-medencében a magyarság egységért – fogalmazott Orbán János Dénes. – Mindezt több mint 70 évesen teszi, vagyis elmondhatjuk, hogy ő a legidősebb fiatal magyar költő. A váteszi tudat, a felforgató tettvágy, a fáradhatatlanság ugyanis a huszonéves alkotók sajátja, s bár később is lehet mímelni a lángot, de minden, ami paradigmaváltó a művészetben, az a fiataloké. Böszörményinek sikerült ezt a lángot átmentenie erre az életkorra, ami képtelenségnek tűnik, és mégis igaz – jellemezte találóan az est főszereplőjét OJD. – Talán az az oka, hogy egy ígéretes irodalmi karriert egykor elmeszelt a román titkosszolgálat, és Zoltánnak jobb volt távoznia Romániából, mivel revizionista elemeket véltek felfedezni verseiben. Két évtizedig, épp, amikor a leginkább kellett volna, nem is alkotott. Több mint negyvenévesen nehezen fogadták vissza, de ő nem hagyta magát, konokul tanult és tanult. Akár a diákjaim az íróakadémián – fogalmazott Orbán János Dénes. – Egyfolytában olvas és képezi magát. Gyakran hív, hogy olvastad-e, hallottad-e ezt vagy azt, mindenkire odafigyel, próbál segíteni. A Jelen-lapcsoport és kiadó tulajdonosa; az Irodalmi Jelen pedig a legolvasottabb magyar irodalmi portál, az egész diaszpóra ezt olvassa. Mindez nem volna így, ha Zoltán nem menedzselné olyan profin és konokul a maga vállalását. Ráadásul amellett, hogy ő dolgozik a legtöbbet, leginkább a saját költségére teszi, amire nemigen akad más példa a kortárs irodalomban.

Mandics György egy kicsit másképp látja a késleltetett pályakezdés szerepét; mint frappánsan rámutatott: „Zoli egy professzionalista kényszerleszálló.” „Mindig elindultál valami felé, ami kényszerleszállással végződött. De talán ez volt a sors; ahogy a párkák és moirák szőtték a szálakat.” „Van erre egy rövid válaszom” – felelte tréfásan Böszörményi, és felolvasta Jónás című versét, amely az idő múlásának és kiszámíthatatlan eredményeinek szellemes-bölcs leképezése. Mandics azon tűnődött el, hogy „ha folytatódhatott volna Zoltán életében az a világ, amiről egy versében is megemlékezett – amikor együtt focizott Szőcs Gézával a Fellegváron, mi meg közben az öreg Szőccsel beszélgettünk –, akkor talán egészen másfelé kanyarodik a pályája. Lehet, hogy Géza mellett egyfajta vers-alapállást elsajátított volna, de Géza nagyon homogén világ, Zoli sokkal komplexebb. És még inkább az lett a Temesváron elkészült legelső kötete után.” E ponton Böszörményi Zoltán természetesen néhai legjobb barátjáról is megemlékezett, többek közt az általa alapított Janus Pannonius költészeti nagydíjról is. „Amit ezzel Géza csinált, az példa nélküli, mert ismét felrajzolta vele Magyarországot a költészet világtérképére.” Itt meg is hallgathattuk a Majorana Szőcs Géza hatvanadik születésnapjára gondol című költeményt.

Az est záró szakasza a meglepetéseké és köszöntéseké volt. Ugyanezen a napon rendezte meg ugyanis Csisztay Gizella és Mandics György a kelet-európai költők bemutatkozását, amelyen Böszörményi Zoltán is részt vett. Nem véletlenül, hiszen az alkotókkal maga is jó kapcsolatot ápol, nagyon sokat tesz a kultúracseréért, műveiket kiadja, megjelenteti. A lengyelekkel különösen gyümölcsöző a kapcsolat: a közelmúltban elhunyt Alexander Nawrocki Böszörményi több kötetének volt lengyel fordítója, kiadója. A Nawrocki szervezte költészeti fesztiválok gazdája immár Jan Rychner, aki most egy ajándékot hozott Zoltánnak néhány dicsérő szó kíséretében. Rychner a Lengyel Világszövetség és az Alexander Nawrocki tiszteletére létrehozott alapítvány plakettjét és emléklapját nyújtotta át „Böszörményi Zoltánnak, a lengyel irodalom kiváló megjelentetőjének, valamint költőnek, írónak, esszéistának, könyvkiadónak”. A német Peter Gehrisch is csatlakozott a gratulációkhoz és elismerésekhez, Böszörményi Zoltán pedig Gehrisch frissen megjelent Drezda-regényére hívta fel a figyelmet.

Végül Hollai Hehs Ottó, a Nyugati Jelen rendszeres szerzője fejezte ki Böszörményi iránti tiszteletét, szeretetét. „Ottó ízig-vérig aradi, bár negyven éve él Németországban” – mutatta be őt Zoltán. „Böszörményit ismeri az egész Kárpát-medence, de én vagyok, aki a legrégebben ismerem – kezdte Hollai Hehs Ottó. – 1952-ben sétáltam az aradi korzón, amikor az idősebb Böszörményi babakocsiban tolta a kisfiát. Ő volt Zoltán” – idézte fel a kedves történetet a publicista, aki úgy méltatta barátját: azzal, hogy Aradon létrehozta a Nyugati Jelen szerkesztőségét, a Jelen Házat, az Irodalmi Jelent, továbbá, hogy rendszeres esteket tartanak, könyveket és lapot adnak ki, olyan ajándékot adott a városnak, mint előtte még soha senki.

Búcsúzóul a válogatott kötetet is záró, A költő trófeái című verset hallgathattuk meg Böszörményi Zoltántól. Mint Juhász Judit fogalmazott: „Jobban megismerhettünk egy nagyszerű magyar embert, akinek kiválóságát, emberségét hiteles tanúk – nagy idők tanúi és elszenvedői – erősítették meg.” Az MMA munkatársa azzal búcsúzott: bármilyen kötete jelenjék is meg legközelebb Böszörményi Zoltánnak, itt biztosan helye lesz a bemutatójának.

Fotók: Varga Melinda

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2023. június 15.