„A kört bezártam!”

Böszörményi Zoltánt Erdélyben többnyire a Nyugati Jelen öt megyében megjelenő regionális napilap főszerkesztőjeként, valamint a legnagyobb példányszámú magyar irodalmi havilap, az Irodalmi Jelen alapítójaként, főszerkesztőjeként és tulajdonosaként ismerik. Aradon számtalanszor megkeresik, hogy támogassa a magyar kulturális és más jellegű eseményeket, miközben ő nem kér támogatást sem a román, sem a magyar kormánytól, sem alapítványoktól a szórványmagyarság egyetlen lapjának, valamint az irodalmi lap támogatására. Irodalmi Jelen-díjat alapított, évente rendszeresen novella- és riportpályázatot írt ki, tavaly pedig egy 40 000 dolláros regénypályázattal hívta fel magára az írótársadalom figyelmét. Üzleti körökben a Luxten Lighting Company-vel hozzák összefüggésbe nevét, amelynek 2003-ig többségi tulajdonosa volt. Böszörményi Zoltán három éve „tért vissza” az irodalomba, verseskötetei jelentek meg. Első regénye, a Vanda örök című novembertől kapható a könyvesboltokban.

Mi késztet egy költőt arra, hogy regényt írjon?

Nem költőnek indultam. Tizenkét évesen a Kolozsváron megjelenő gyermeklapban, a Napsugárban rövid történeteket közöltem. Bálint Tibor és Fodor Sándor biztatgattak, egyengették az utamat. Mégis a vers lett a kifejezési formám. Így gyorsan átpártoltam Lászlóffy Aladárhoz, ő mosolyogva mutatott Bálint Tiborra, aki szorgalmasan pötyögtetett az írógépén: egy prózaírónak, lám, sokkal többet kell dolgoznia, mint egy költőnek. Nyomban helyeselte a választásom.

Komolyabbra fordítva a szót, mindig foglalkoztatott a regényírás. Huszonkét éves voltam, amikor megírtam első regényemet. Évekig hordoztam magammal a kéziratot, javítgattam, hozzáírtam. Aztán egy napon annyira meguntam a saját szövegemet, hogy a kályhában szunyáló parázsra dobtam. Lassan, oldalanként pörkölődött, majd kapott lángra a kézirat. Ma már bánom, hogy ezt tettem.

Miért? Miről szólt a regény?

Anyai ágon székely vagyok. Székelyföld belsejében, Zetelakán lakik még mindig családom nagy része. Róluk szólt, dédnagyapámról, aki erdőtulajdonos volt, s mindenét elveszítette, majd egy baleset folytán az életét is. Dédnagyanyám egyedül maradt hét gyermekével. Én ezt rendkívül tragikusnak tartottam. Úgy éreztem, meg kell írnom.

Miért csak harmincegy évre rá született meg következő regénye?

Én ezt szerencsés kimenetelnek tartom. Ennyi időbe tellett, hogy felkészüljek a megírására. Egy regényírónak nagyon ismernie kell az életet, különben mindjárt kilóg a lóláb, ha olyasmiről ír, amiről nincs tapasztalata. Hányatott életem nagyon jó iskola volt a felkészüléshez.

A regény többnyire fikció illatú. Ok és okozat függvénye, paradigmák, élethelyzetek rétegződése. Az egyensúlyra törekvő világ megnyilatkozása. Önnél hogyan történik mindez?

A cselekményt, történetet megpróbáltam egy matematikai képletben kifejezni. Itt, várhatóan, minden logikusan következik. Szimmetriákba rétegződik a cselekvés, az események idő és térbeli elhelyezése „várható” kimenetelű. Az olvasó megérzi, kitalálja, mi fog történni. S aztán nagyot csalódik.

Miért?

Mert nálam minden másképpen történik. Nem várhatóan, hanem deus ex machinaként. Arisztotelész Poétikájában megadta a receptet, hogyan kell egy jó eposzt és tragédiát megírni. Istenek mozgatják az ember sorsát, sodorják őket veszélybe, majd az utolsó pillanatban megmenekítik őket. Ez nálam nem így történik. A szereplők cselekedeteik által válnak tragikus figurákká.

A Vanda örök úgy indul, mint egy énregény…

Egyes szám első személyben írtam, azért, hogy minél közelebb érezze az olvasó Rudolfot, a főszereplőt. Én azonban nem azonosulok vele.

De hát akkor miért a séta időben és térben, oda-vissza? Miért érzi úgy az olvasó, hogy az író megjelenik Rudolf háta mögött, szinte súgja, kommentálja gondolatait, mintha alteregója lenne?

Ezt szándékosan tettem. Kafka Josef K.-ja egy láthatatlan erő hatalmával találja magát szemben. Képtelen azonosítani, képtelen elszökni előle. Teljes rabja lesz. A végén áldozata. Rudolf, ezzel ellenkező módon, mindent lát, csak éppen nem akarja észrevenni, ami vele történik. Minden jel arra mutat, hogy a végkifejlet nem lesz pozitív, mégis, ő rá sem hederít, végzi azt, amit fontosnak tart. Ez a huszadik század végi ember tragikumát példázza, az elidegenedésnek azt a formáját, amikor a főhős képtelen tudatosítani, miben, hogyan él, mibe hajszolja magát.

Aki a kezébe veszi a regényt, képtelen letenni, annyira izgalmas. Rövid mondatokban pereg a történet, észre sem veszi, máris a végére ért. S aztán ott marad, tanácstalanul a nagy kérdéssel, hogyan tovább?!

Úgy érzem, a regényben sikerült a kört bezárnom. A kérdés helyett inkább hiányérzetet, csalódást érezhet az olvasó, hiszen arra, ami történt, nem adtam egyértelmű megoldást, vagyis kulcsot. Nem tudja egyértelműen eldönteni, hogy Vandával mi történt. Szerintem ez nem is baj.

Mi a funkciójuk a filozófiai minieszszéknek?

Rudolf az egyetemen filozófiát hallgat. Akkori életének a kognitív állapot szinte szerves része. Ebben éli ki magát. Itt és így kapcsolódik ki a mindennapi hajszából, saját tragikus létéből. Azzal, hogy állandóan kételkedik. Hogy minduntalan megméretkezik egy irreális, elméleti világgal.

Szerintem pedig Rudolf egy nagyon is reális világban él…

Igen, de a reális világot úgy éli meg, mint egy képzetet. Mintha nem róla lenne szó, mintha nem vele történne meg mindaz, ami történik. Úgy tekint magára, mint egy idegenre, mint aki nem a saját bőrében lakik, hanem valaki máséban. A mindennapi hajsza, a szünet nélküli küzdelem a sikerért, az anyagi javak megszerzéséért, azért, hogy a felszínen maradjon, hogy érvényesüljön, a társadalmi létrán felkapaszkodjon és megvesse ott a lábát, kibillentik Rudolfot énjének egyensúlyából. Ezért válik tragikus figurává, bár kezdetben, úgy néz ki, ő a siker megtestesítője.

A költői fúgák inkább Böszörményi Zoltánra emlékeztetnek, s nem Rudolfra…

Rudolf hiperérzékeny ember. Mint minden filozófus, egy kicsit költő is. Ezt nem tagadhattam meg tőle.

Bár nagyon ritka, de van néhány felkapott költő, író, aki jól megél az irodalomból. De ezek mögött több évtizedes irodalmi munka, rengeteg kötet áll, az időközben kialakult személyi kultuszról nem is beszélve. Hogyan érzi, irodalmi körökben komolyan vesznek-e egy milliomos költőt, írót, aki nem ebből gazdagodott meg? Többet várnak-e el öntől, többet kell-e felmutatnia, mint egy átlagos, szegény, éhező poétának?

Először költő voltam, aztán lettem milliomos. Az üzleti karrierem görbe út volt, viszszafelé vezető út az irodalomhoz. Magam is egy izgalmas figura lettem a saját életemben. Nem hiszem, hogy így volt megírva, ám nekem végig kellett csinálnom. Húsz évet töltöttem el az üzleti életben, közben állandóan az irodalomról álmodoztam, imigyen: ha nekem egyszer időm lenne, akkor ezt meg azt megírnám. Most végre eljött az az időszak, s itt állok teljesen ledermedve, magamba fagyva. Az eltelt húsz év alatt elmulasztott lektűr-lehetőség most mint hatalmas űr, szakadék tátong előttem. Be kell pótolnom, amit elmulasztottam. Naponta keményen dolgozom ezen. Meg azon is, hogy újra megtanuljak fogalmazni, egyáltalán írni, írásban gondolkodni. Mindazt, amit egyszer tudni véltem, természetes adottságként vettem, most fel kell kutatnom, elő kell hívnom, mint fotólaborban az exponált képet. Tudom, hogy sikerülni fog. Bízom benne, hogy jó, fontos és emlékezetes író leszek. Mindenben maximalista vagyok. Az irodalomban is. Szerintem, a Vanda örökkel máris új hangot, a magyar irodalomban eddig még nem hallott hangot ütöttem meg. Forradalmasítani szeretném a magyar regényírást. Ami a kérdés második részét illeti, nos nehéz helyzetben vagyok. Azt hiszik, milliomosként nekem nem is kell dolgoznom, minek a frásznak írok egyáltalán. Nem mondják, csak gondolják. A kritikusok egyelőre semmit sem szólnak. Lehet, azért is, mert ha rosszat írnak, esetleg megharagszom. Ha netán jót írnának, akkor a szakma előtt bőgnének le, mert mindenki azt hinné, azért teszik, mert jó pontokat akarnak szerezni nálam. Tulajdonképpen egyik feltételezés sem igaz. Kezeljenek engem is úgy, mint bárki mást. A vagyon nem rang és hatalom az irodalomban. Ott csak a minőség, az irodalmi teljesítmény számít.

Havonta mennyit költ az irodalmi lap fenntartására, egy lapszám szerzőinek kifizetésére?

Még nem eleget ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. De nagyon igyekszem.

Megéri? Hálás ezért valaki is? Vagy észreveszik, elismerik egyáltalán?

Az Irodalmi Jelen máris egy nagyon fontos irodalmi havilap. Egyesek lenézően, mások irigykedve nézik, amit csinálunk. Igenis megéri, ha arra gondolok, hogy mi mindent kéne még megvalósítanunk. Nagy tempót diktálok, társaimmal együtt sok energiát fektetünk a lapba. És látszanak az eredmények is. Ezt olvasóink mondják, hiszen táboruk minden számmal növekszik. Havonta 23 ezer példányban jelenünk meg.

Az Irodalmi Jelen, mivel magántőkéből finanszírozza, nem tartozik sem a jobb, sem a bal oldalra. Jó dolognak tartja ezt a „sehová se tartozást”?

Azért, mert saját pénzem van a lapban, még nem jelenti azt, hogy sehova sem tartozom(unk). Elsősorban az olvasókhoz tartozunk. Õk támogatnak és bírálnak bennünket. Nekem pedig egyre több íróbarátom van. És a legtöbb őszinte barátság. Tehát az írók családjába tartozom. Ezen belül, lehet, hogy én is magányos farkas leszek, mint Mészöly Miklós, például. De bízom benne, hogy mégsem.

Erdélyben már régen kial a kultak az irodalmi kasztrendszerek. Három irodalmi lap köré csoportosultak a szerzők, azt, akit az egyik helyen közölnek, nem közlik a másik oldalon. Az Irodalmi Jelen különbözik ezektől a lapoktól?

Az Irodalmi Jelen egy mindenki számára nyitott lap. Itt senkinek sem kell ajnároznia senkit, hízelegnie, nyalogatnia sem kell. Jó kéziratot hozzon. Semmi mást!

Míg mások nem, ön fontosnak érzi vidékre is eljutni az irodalmi lappal. Ellenzi a főváros-központúságot? Vagy csak úgy érzi, hogy a vidéki értelmiségi olvasóval is törődni kell? Van érdeklődés kisebb városokban az irodalom iránt?

Bármennyire is tagadnánk, az irodalom mindig a nagyvárosok privilégiuma volt. A községben, falvakban általában csak az értelmiségiek forgattak, rendeltek irodalmi lapot. Ezt az évszázados „hagyományt” szeretném az Irodalmi Jelennel megszüntetni. Jusson a mindennapi falusi ember is jó irodalomhoz. Biztosan megtetszik majd neki. És eljön az a nap is, amikor úgy érzi, nem tud meglenni nélküle.

Nagyálmos Ildikó

Új Könyvpiac, 2005 december