FINTOR

Sirályok sikoltoznak. A délutáni autóforgalom zajába keveredik a hangjuk.

Senki sem figyel rájuk, amikor kellető szárnycsapással felszántják a szürkés ég tengerben tükröződő szomorúságát. Behúzott lábbal, merev testtel siklanak tova, mint a leszállni készülődő repülőgépek.

A kocsisor lépésben halad. Két Mercedes közé egy kis, kétüléses jármű szorul. Volánja mögött fiatal nő arca villan. Szelíd unalom ül ábrázatán. Jobb kezével ritmust dobol a kormánykeréken. Talán zenét hallgat, vagy csak magában dúdol egy dalt.

Egyiket sem hallom.

Azon kapom magam, hogy tekintetemmel követem minden mozdulatát. Mintha várnék tőle valami meglepetésszerűt, ami kitaszít, elmenekít ebből a szorongásos délutánból.

Néhány lépésnyire tőlem a kocsisor megtorpan.

Benzingőz, motorzajjal keveredő madársikoly vesz körül.

Közelebb kerülök a lányhoz. Abbahagyta a dobolást. Jobb kezével már a mellette lévő ülésen pihenő táskájában kotorászik. Rúzs csillan a kezében. A visszapillantóban keresi az arcát. Megigazítja a tükröt. Már benne van. Végighúzza ajkán a lila szépítőszert. Közben észre vesz. Megsétáltatja rajtam tekintetét. Majd tovább keni a szája szélét.Végül kicsit igazít a festéken. Rámosolyog a tükörből visszanéző önmagára.

Úgy látom, elégedett.

Elindul a kocsioszlop. A lány is a gázpedálra lép. Még egyszer felmér, ahogy ügyefogyottan állok a járdaszegélyen. Elfintorodik, mint aki nem szereti, ha figyelik.

Fintorából kiolvasom épp csak tovasuhanó életét.

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. november 06.