Sirályok sikoltoznak. A délutáni autóforgalom zajába keveredik a hangjuk.
Senki sem figyel rájuk, amikor kellető szárnycsapással felszántják a szürkés ég tengerben tükröződő szomorúságát. Behúzott lábbal, merev testtel siklanak tova, mint a leszállni készülődő repülőgépek.
A kocsisor lépésben halad. Két Mercedes közé egy kis, kétüléses jármű szorul. Volánja mögött fiatal nő arca villan. Szelíd unalom ül ábrázatán. Jobb kezével ritmust dobol a kormánykeréken. Talán zenét hallgat, vagy csak magában dúdol egy dalt.
Egyiket sem hallom.
Azon kapom magam, hogy tekintetemmel követem minden mozdulatát. Mintha várnék tőle valami meglepetésszerűt, ami kitaszít, elmenekít ebből a szorongásos délutánból.
Néhány lépésnyire tőlem a kocsisor megtorpan.
Benzingőz, motorzajjal keveredő madársikoly vesz körül.
Közelebb kerülök a lányhoz. Abbahagyta a dobolást. Jobb kezével már a mellette lévő ülésen pihenő táskájában kotorászik. Rúzs csillan a kezében. A visszapillantóban keresi az arcát. Megigazítja a tükröt. Már benne van. Végighúzza ajkán a lila szépítőszert. Közben észre vesz. Megsétáltatja rajtam tekintetét. Majd tovább keni a szája szélét.Végül kicsit igazít a festéken. Rámosolyog a tükörből visszanéző önmagára.
Úgy látom, elégedett.
Elindul a kocsioszlop. A lány is a gázpedálra lép. Még egyszer felmér, ahogy ügyefogyottan állok a járdaszegélyen. Elfintorodik, mint aki nem szereti, ha figyelik.
Fintorából kiolvasom épp csak tovasuhanó életét.
Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. november 06.