A KÖD

Forgatókönyv-vázlat

(részlet)

Történik az 1980-as években

Helyszín
Elhagyatott italbár. Az üres asztalok előtt, a zenekari pódiumon áll Reálton, segédje nem messze tőle támla nélküli széken ül.

A dobogószerű emelvényen tábornoki egyenruhát viselő katonatiszt áll. Kezében rövid csövű revolver. Hadonászik vele, mint aki nemcsak pillanatnyi dühét akarja kiélni, többször is meghúzza kézifegyverének ravaszát.
– A szemeteket mind, egytőlegyig le kell puffantani, mint a veszett kutyát! – ordítja, miközben egy előtte álló tárgyra (amelyet csak ő lát) emeli fegyverét.  – A szeme közé céloz az ember, így – mutatja –, és egyetlen lövéssel leteríti – motyogja maga elé, s mint aki valami okból hirtelen elfáradt, inogva kapaszkodót keres.
A néhány méterrel odébb ülő segédtiszt felugrik, felkapja székét, és odafut feletteséhez.
– Kérem, kegyelmes uram, foglaljon helyet! – tolja az ülőalkalmatosságot a hatalmas termetű, sötét hajú tábornok alá.
A férfi leül. Rugóztatja testét, mintha meg akarna győződni, amire ránehezedett, megbírja-e. Gyorsan veszi a levegőt, tekintetével ide-oda kapkod, revolverének keres egy biztos helyet. Végül is a bal oldalán, derékszíjára erősített fegyvertokba süllyeszti.
– Ma már nem lövök le senkit – rebegi fáradtan aggodalmaskodó arcú segédjének. – Virtalin is egy gané tökfej. Azt hiszi, ha a felettesei hajlandók két kézzel szórni a pénzt, akkor mindenkit megvásárolhat. Nem, fiam, engem nem vásárolnak meg, mert nincs annyi pénzük, amennyiért hajlandó lennék eladni magam! Azt hitte az a kancsalpofájú, rögtön rácsapok az alkalomra, s az egész Regált kiszolgáltatom nekik. Mindenkit! Érted, fiam? – hadonászik maga előtt, mint aki ellenséget, rossz szellemet akar elűzni. – Mindenkit! – kiáltja újra.
A segéd három lépésnyire, földbe gyökerezett lábbal áll felettese előtt.
– Megsértettek, hülyének néztek.  Arra gondoltak, ha meglátom a pénzt, elvesztem az eszem, és kész, nincs többé Reálton. Ezeknek a Virtalin-féléknek szent meggyőződésük, nincs nagyobb hatalom a pénznél. A pénz láttán megszűnik az erkölcs, az emberi méltóság, a lélek erejét veszti, az akarat elgyengül, helyettük a közöny, az érzéketlenség, a sötétség hatalmasodik el bennünk. Virtalinék brutális hatalmat képviselnek. S még ők tiltakoznak kézzel-lábbal, ha valaki a kegyetlen, kíméletlen jelzőkkel illeti őket. A múltkor is ezen vesztünk össze. Azt merte a pofámba vágni: „Drága Reálton, mikor megy már a fejedbe, hogy nincs brutális hatalom, csak hatalmak vannak? A hatalmak pedig esszenciájukban hasonlítanak egymásra. Miért, Shakespeare drámáinak szereplői angyalok? Miben különböznek az ő gyilkosai a mai gyilkosoktól? Könnyű egyeseknek a moralitás sövénye mögé bújni, ájtatosan ítélkezni a boldogtalanok felett, miközben a világ dicsőítésének álcája alatt az árulás és ármány fegyvereit villogtatják.” Na, mit szólsz, ezt merte a fejemhez vágni! Ha nem lennék a Regál főnöke, már rég szétvertem volna a hetvenkedő Virtalinok között.
– Apropó – néz a tábornok zavaros tekintettel segédjére –, önnek mi a véleménye erről?
– Készítsünk hamis dossziékat, uram. A jelentések tartalmazzák kizárólag a Virtalinok ismerte alapadatokat: név, születési dátum és hely, tanulmányi eredmények, képzettség. Az, hogy a továbbiakban mi történik velük a Regálban, legyen a mi dolgunk. Megszerkesztjük az itt lakók tevékenységéről szóló beszámolókat. Ha kell, regényt írunk az itt töltött idejükről. A valóságban sem úgy történik minden, ahogyan azt megtervezték.
Kis szünetet tart, majd folytatja.
– Netán megálmodták. Nemde? Vágyakozni, várakozni valamire mindenkinek lehet, az még nem biztosíték arra, hogy teljesülnek is kívánságai. Az ember olyan állat, aki saját léte fenntartásáért minden galádságra, rosszra hajlandó, példátlan gonoszsággal és dühvel támad embertársára. Ha veszélyben érzi magát, csöppet sem gondolkodik, azonnal ugrik és öl. Ön egyszer említette – néz felettesére a tiszt –, hogy a római szenátusban, bár mindenki úriemberként viselkedett, mégis, ahányszor alkalom adódott, veszett állatokhoz hasonlóan tépték szét egymást.
– Csakhogy ott a törvény ismeretében és tiszteletben tartásával történt mindez – emeli a magasba mutatóujját Reálton. – Virtalin pribékjeinek viszont se anyjuk, se hazájuk, se becsületük. A parancs betű szerinti teljesítése minden erkölcsi gátlást felszámol bennük.
A tábornok a derékövéhez kap, s miután meggyőződik, hogy lőfegyvere ott van, elégedett pillantással könyveli el.
– Virtalinéknak nincs, és soha nem lesz lelkiismeret-furdalásuk, bármilyen gazságot kövessenek el. Elméjükből kilúgozták a kétkedés csíráit. Metafizikai alapon magyarázzák a bűnt, és a magukfajta bűnözőket kikiáltják a szabadság eszmeharcosainak. Cselekedeteiket társadalmi szükségszerűségként igazolják. Ők sohasem aggódnak. Nem ismerik a félelmet! – fonja mellén keresztbe a karját a tábornok.
– Holnap este tízkor találkozom Virtalinnal – lép közelebb Reáltonhoz a segédtiszt.
– Ennyire sürgős számára az ügy? Azt hittem, kapunk néhány hét haladékot.
– Tegnapi üzenetében az állt, hogy megbízói módfelett türelmetlenek. Meg akarnak bizonyosodni, hogy hajlandók vagyunk együtt dolgozni velük. Konkrétumokat várnak.
– Konkrétumokat? Milyen konkrétumokat?
– Jelentéseket, adatokat, uram – mondja nyomatékkal a segédtiszt.
– Fénymásold le nekik harminc regállakó kartotékát. De vigyázz, ne azokét, akik már kivándoroltak, hanem az újonnan érkezettekét. Az íróasztalom legalsó fiókjában megtalálod az adattárunk széfkulcsát. Ne felejtsd ugyanoda visszatenni. Érted, fiam? – néz hosszan segédjére a tábornok.
Jobb zsebébe süllyeszti a kezét, cigarettát s öngyújtót vesz elő. A kartondobozból ráérősen kiválaszt egy szál cigarettát. Szájába illeszti, lángot lobbant, meggyújtja. Az első füstöt maga elé fújja.
A fénybe tejfehér köd keveredik.

Helyszín
Egy belvárosi luxusszálloda hallja.

Virtalin sötét öltönyt visel. Hátrafésült haja fényesen lapul fejbőréhez. Magas, vékony termete kellemes hatással van a szemlélődőre. A szálloda halljában, zöld bőrpamlagon üldögél. Színes magazinokat nézeget. Lerí róla, hogy nyugtalan, mert gyors egymásutánban lapozgat.    Közben sűrűn a bejárati forgóajtóra pillant. Azon ki-be forognak a zajos utcáról érkezők és a csendes hallból kilépők.

Helyszín
A belváros egyik utcája. Emma sietős léptekkel, elgondolkodva halad. A villamosmegállóban felugrik az éppen érkező szerelvényre.

(A város felett bárányfelhők ballagnak a kékes-lilás égúton. Olyanok, mint a futó gondolat, bár láthatatlan pályát írnak le, mégis formát adnak az estébe készülődő időnek.)
Ez is megfordulhatott volna Emma fejében, de most más foglalkoztatja. Virtalinnal kell találkoznia. Reálton megbízásából randevúzik vele a Gerlin Szállóban. A mikrofilmek ott lapulnak a retikülje egyik titkos rekeszében, műszempillás dobozkába rejtve. Kissé kedvetlen, mert Virtalin, bár rendkívül kellemes és jóvágású ember, nem tudta levenni a lábáról. Valahányszor a férfi érzelmesen közeledett feléje, elfogta az undor, s egy rövidebb csóknál többre nem futotta.
A tábornok, mielőtt útjára bocsátotta volna, kétszer is felhívta a figyelmét, hogy legyen rendkívül kedves Virtalinnal. Úgy ejtette ki a „rendkívül kedves”-et, hogy még a szemét is huncutul összehúzta.
Felettesének nem ígért semmit. Ellenben útban hazafelé azon töprengett, ha meg akarja leckéztetni Virtalint, akkor intim kapcsolatba kell kerülnie vele.

Helyszín
Belvárosi utca

Emma fiatalosan ugrik le a villamosról, és gyalog teszi meg a háromsaroknyi utat hazáig. Kocsiját megütötték a parkolóban, az autóbádogos műhely pedig, alkatrészek hiányában, még nem tudta megjavítani.
Lassú léptekkel halad a járdán. Szeme a végtelen ősz útjait fürkészi. Eszébe jut a múltja.

FLASHBACK
A történések egymásba fonódva változnak. Helyszínek szintén.

Emma szülei kétéves korában elváltak. Az apjára csak fényképekről emlékszik. Édesanyja gyári munkásnő volt. Reggeltől estig robotolt az üzemi konyhán. Akkoriban számtalan alapélelmiszert kartellára osztottak. Így csodaszámba ment, ha édesanyjának sikerült hetente egyszer vagy kétszer gyűszűnyi olajat hazacsempésznie, abba mártották a kenyeret, s hogy jobb legyen az íze, meg is sózták. A válást követő harmadik évben édesanyja újra férjhez ment. Mogorva, sunyi tekintetű férfit hozott a házba. Emma sokáig szóba sem akart állni vele. Több mint egy évbe tellett, míg valahogy megbarátkozott a jövevénnyel. Kilencéves korában aztán elkerült otthonról. Tehetségkutató versenyre íratták be. Ennek eredményeként vették fel a zenedébe. Az iskolaév elején bentlakásba kellett mennie, mert a zenede a szülőhelyétől négyszáz kilométerre lévő városban működött. Csak a vakációkban látogatott haza. Idővel ezek az otthoni vizitek megritkultak. Emma igen tehetséges zongoranövendéknek bizonyult. Oktatója, aki maga is gyakran szólistaként lépett fel az ország különböző koncerttermeiben, gyermektelen lévén, családjába fogadta.
A konzervatóriumba Emma már úgy felvételizett, hogy mesterének nem csak tanítványa, de szeretője is volt. Az egyetemi évek alatt többször is megcsalta, s mire zeneművészi diplomát szerzett, már nem is lakott tanárának otthonában. A főváros filharmóniai együtteséhez került. Egy odalátogató vendégszólista fedezte fel nem csak szépségét, hanem egyedülálló előadói tehetségét is. Külföldi meghívást járt ki neki. Ennek okán érkezett Emma a szabad világ egyik fővárosába.
Látogatásának első délutánján meghívójától gyakorlási lehetőséget kért. A férfi hazavitte a lakására, s miután meghallgatta zongorajátékát, meghívta vacsorázni. Diszkrét, hangulatos étterembe mentek. Emmát elbódította a pezsgő, pedig csak félig itta ki a poharát. Ezért az est hátralevő részében óvakodott az italtól. Inkább ásványvizéből kortyolgatott. Meghívója viszont felengedett, már a harmadik pohár pezsgőt ízlelgette, amikor hirtelen megragadta Emma kezét, és szerelmet vallott neki. Az étteremből nem a szállodába, hanem vissza, a férfi lakására autóztak.
A másnap esti koncert fergeteges közönségsikert aratott. A fellépését követő fogadáson három ügynökségtől is hosszabb időre szóló állásajánlatot kapott. Az egyiket Vince & Vince munkatársától, Reáltontól. A sors úgy hozta, hogy az övé volt a legkecsegtetőbb. A szerződésajánlat öt évre, s a világ minden kontinensére szólt. A fellépések honoráriuma pedig évente tíz százalékkal emelkedett.
Másnap reggel felhívta az impresszáriót és időpontot kért. A délután ötre megbeszélt találkozón a Vince & Vince vezérigazgatója, Reálton is részt vett. Akkor még ezredesi rangot viselt. Az országos kémelhárítás alkalmaztatta az ügynökségnél, azzal a céllal, hogy a kommunistáktól érkező művészek közül hírszerzőket toborozzon.
Az ezredes rendkívül vonzónak találta Emmát, s a megbeszélés végén meghívta vacsorázni. Akkor este egyikük sem tudta, hogy a sors elválaszthatatlanná teszi őket, szerencséjüket és bukásukat is együtt élik meg.
A vacsorát követően az ezredes rövid koktél ürügyén felment Emma szállodaszobájába. Egyik pohár ital a másikat követte. Közben Reálton meglepő részletességgel beszélt Emma életéről. Még középiskoláját is megnevezte. Tudott Emma tanárszeretőjéről, arról, kikkel járt egyetemre, sőt, barátnőjének, évfolyamtársának születési dátumát is megnevezte.
Emma meglepetten hallgatta. Félni kezdett. „Miért ismeri Reálton ennyire részletesen az életét? És honnan jutott az információk birtokába?” – tépelődött, s poharába kortyolt.   
A férfi észrevette Emma arcának elváltozását.
– Szerintem zárjuk itt le ezt a témát, s beszéljünk másról. Arról például, tetszik-e az ügynökségem ajánlata – simogatta meg a lány haját a férfi.
– Igen, nagyon csábító. Mondhatnám, nincs olyan művész, aki elutasítaná – mondta Emma, s Reáltonra tekintett. Hosszan vizsgálgatta arcát, valami jelt keresett rajta, a rejtély megfejtését remélte.
A férfi váratlanul Emmához lépett szenvedélyesen magához ölelte, sokáig nézett ébenfekete szemébe, majd megcsókolta.
Aznap éjjel együtt háltak.
Reggel úgy váltak el, hogy délelőtt tizenegykor a lenti bárban találkoznak ismét.
A zongoraművésznő szokatlanul sok időt töltött a fürdőszobában. Mielőtt reggelihez ült volna, kétszer is levette melltartóját és selyembugyiját, hogy a tükörben megcsodálja meztelen testét. Meghökkentően szépnek, vonzónak találta magát. Playboy-ba illő modellnek.
(A mindennapi hajszában nem jutott elég időm, hogy ráébredjek, milyen szabályosak a melleim, körte formájuk, nem csoda, megbolondítja a férfiakat, mint ahogy simára borotvált alsótestem is – gondolta.)
Kávézás közben a televízióval szembeni fotelbe ült, de a készüléket nem kapcsolta be. Azon töprengett, mi történik, ha nem megy vissza a kommunistákhoz, hanem elfogadja Reálton ajánlatát. Akkor nincs visszaút. Nem látogathatja meg édesanyját, barátait, azokat a helyeket, ahol gyermekkorát töltötte, az iskolákat, régi szerelmeit. Annyira elérzékenyült, miközben számba vette múltját, észre sem vette, könnycseppek gördültek az ölében fekvő kezére.
(A kísértésnek meg kell erősítenie elhatározásomban. Akinek nincs akarata, csak az fél a kifürkészhetetlentől. Hányszor, de hányszor jutottam arra a következtetésre, hogy számomra a zene, a zene, a zene a legfontosabb. Ha ki akarom vívni a világ elismerését, akkor vállalnom kell a vele járó számkivetést. Nem hagyom az érzelmeimet elhatalmasodni felettem. Erős leszek, megfélemlíthetetlen – gondolta Emma.)
Tizenegy óra előtt néhány perccel mosolyogva, magabiztosan érkezett a szálló bárjába. Reáltont sehol sem látta. Az egyik félreeső sarokban foglalt helyet. Teát rendelt citrommal. A gyéren világított helyiségben rajta kívül két férfi ült.  Az egyik gyakran Emmára pillantott, mintha akarna valamit tőle. Erre csak akkor figyelt fel, amikor maga is többször a bejárati ajtóra emelte tekintetét, abban a reményben, hogy ott feltűnik az a személy, akire vár.
(A tudattal való tapintás lényege az, hogy ugyanazt érzem, amit gondolok. Egyrészt ura vagyok akaratomnak, és ebben énem továbbgondolja azt, ami kitárulkozik előtte; másrészt kitapintani azt, ami körülvesz, csak a képzelet varázslatában lehet. Ez pedig hasonlít a zenéhez, a megkomponált önérzékelés tragikumához. A pillanat hatása nem más, mint a sorozatos képmás dallamisága, ahol az én-teremtette világ állandó ellentétben áll azzal, amit életre hív és tovább-képzel­ – gondolta Emma.)
A bejárati ajtó keretében megjelenik Reálton. Arca derűs, jó kedvről árulkodik, mint azon férfiaké, akik magabiztosságot, kedvességet, de ugyanakkor természetességükből eredő fölényt sugároznak.
Rugalmas léptekkel közeledik az asztalhoz.
– Jó reggelt – mondja, de nem a lányra tekintett, inkább az ülőhely kiválasztásával bíbelődik. – Bocsáss meg – folytatja –, hogy a reggel köszönés nélkül távoztam, de még be kellett néznem a hivatalba.
Emma meleg tekintettel követi a férfi mozdulatait.
– Megfeleltem az elvárásaidnak, elégedett vagy velem, vagyis a testemmel? – kérdezi váratlanul, miközben a délelőtti fürdőszoba-jelenet villan fel előtte.
– Nemcsak kiváló előadó, hanem elragadó szerető is vagy – mosolyodik el Reálton, s bántja, amiért semmi más nem jutott az eszébe, csak ez a közhelynek beillő mondat. – Elhoztam a szerződést – veszi elő a belső zsebéből a háromrét hajtogatott iratot, s átnyújtja a lánynak.
Miközben a kiszolgáló kisasszony megjelenik asztaluknál, s felveszi a rendelést, Emma az irat olvasásába mélyed. Már a második oldalnál tart, amikor felkapja a fejét és a férfira néz.
– Mi lesz velem, ha történetesen megbetegszem, s nem tudok eleget tenni szerződéses kötelezettségeimnek?
– A harmadik oldalon, az hiszem, a 24. paragrafus épp ezzel foglalkozik. Lapozz csak oda – mondja az impresszárió.
– Ezek szerint a biztosító mindenért kárpótol engem és a vállalatotokat is – jegyezi meg Emma, miután figyelmesen elolvassa a bekezdést.
– Igen, s éppen ezért a biztosítási költséget arányosan elosztva mindketten fizetjük. Ami, bevallom, nem olcsó mulatság.
– Számokban kifejezve?
– Az évi honoráriumod kb. tizenöt-húsz százaléka.
– Nagyon sok – biggyeszti le ajkát a lány.
– Igen, de ez minden előre nem látható rossztól megvéd. Ami minket illet, a biztosításnak a megkötése ránk nézve kötelező. Eddig senkivel sem kivételeztünk – mondja szárazon Reálton, s nagyot nyel.
– Igen, igen – válaszolja gépiesen a lány, és tovább olvassa a szerződés szövegét. Amikor a végére ér, nagyot sóhajt. – Mondd, mitévő legyek? – kulcsolja össze kezét jobb térde felett. – Ha aláírom, akkor ezzel a sorsomat is megpecsételem.
– A tartózkodási engedélytől kezdve mi mindent elintézünk. A kisujjadat sem kell megmozdítanod.
– Jó, ez a hivatalos része a dolgoknak, de a lelkiekre gondoltál-e? – néz mélyen a férfi szemébe Emma.
– Igen.
– És mi jutott erről eszedbe?
– Az, hogyha nekem kéne megtennem, gondolkodás nélkül vállalnám.
– Akkor nem érted – mondja elgondolkozva a lány. – Nem is képzeled, mennyi fájdalommal, kínzó vággyal, vergődéssel jár átköltözni egy új világba, még akkor is, ha életed jobbra fordulása megannyi előnyt jelent. De ugyanannyi kihívást és próbatételt is rejt.
– De hát ez az értelme az életnek, nemde, megannyi új kihívás, próbatétel és kísértés – vág közbe a férfi. Érzi, nincs erő abban, amit mond. Hiányzik szavaiból a nyíltság súlytalan röpte, a meggyőződés varázslatos ereje.
– Nem hoztam magammal csak a múltam, a szorgalmam, a tehetségem és teremtő akaratom. Egyelőre nincs elképzelésem arról, mi fog történni velem, sorsom itteni folytatását úgy fogom fel, mint kínálkozó kalandot. De milyen kaland lehet az, ami rám vár, ha megfoszt mindattól, ami az enyém volt, jó és rossz tapasztalataival együtt? A számkivetettség, a gyökértelenség, az érzelemtől mentes lélek szabadságát kínálja fel? Gondoltál erre, amikor könnyen, szinte légies mozdulattal átadtad a szerződésemet?
Emma többször belekortyol teájába, amelyet percekkel azelőtt eléje tettek. Arcának vonásai komolyak, szinte szigorúak. Visszafordíthatatlan döntés elé állították, s neki most kell határoznia további élete felől. Ma, mert holnap már késő lehet, holnap vissza kéne utaznia.
– Fátumszerűnek tűnhet a válaszút előtti pillanat, de nem volt idáig is olyan a sorsunk, mint a görög legendák hőseié? – próbálja feloldani a feszültséget a férfi.
– Az enyém még nem, de mindjárt hasonlítani fog valamelyikére, csak írjam alá a szerződést – veszi kezébe a lány az asztalon fekvő tollat és apró, kerek betűkkel az irat végére vési a nevét.
– Magam pedig biztos vagyok, jól döntöttél – teszi zakója belső zsebébe a szerződést Reálton. – A szabad világ egyik gondolkodóját egyszer megkérdezték, miért nem fogadta el a kommunisták egykori meghívását. Ezt válaszolta: „Lehet ott élni, de csak akkor, ha az ember egész idő alatt tudatában marad annak, hogy soha nem nyilváníthatja ki a véleményét… Olyan, mintha az ember élete maradékát hadseregben, a világ valamely hadseregében töltené, és ez művelt emberek számára meglehetősen nehéz.”  De hát neked nem oda, hanem abból a környezetből kell elmenned. Ez azért merőben más, nemde? – néz Emmára derűsen a férfi.

Reálton még aznap délután elköltözteti Emmát. Egy városszéli villa felső emeletét béreli ki számára. Amikor átadja neki a lakást, megjegyzi, hogy nem akármilyen helyen lakik, a negyed a város egyik legelőkelőbb része.

Az első három hónap szinte észrevétlenül suhan tova. Napi nyolc órát gyakorol, sőt, néha még többet is. Az ügynökség zenei szakértője elismeréssel szól Emma kitartó munkájáról. Azt jósolja, ha a művésznő munkabírása nem csökken, hamarosan megduplázhatják a bevételüket.
Emmának első szerződésbeli koncertjén egy több mint ezer kilométerre fekvő városban kell fellépnie. Az utazás megviseli, mert eszébe juttatja utolsó repülőútját, amely a szabad világba hozta, és ahonnan már nem tért vissza szülőföldjére. A felismerés, hogy ezentúl már így lesz, torkát szorongatja.

Az előadás estéjén fekete, földig érő bársonyruhát ölt, a nyakába fehér igazgyöngysort tesz. Sokáig nézegeti magát a tükörben, mielőtt kimegy a pódiumra. Beethoven ötödik zongoraszonátáját játssza. Annyira beleéli magát, hogy az előadás lendületében úgy érzi, nem a földön, hanem valahol a mennyei világban zongorázik. Angyalok irányítják a kezét. Az előadás végén a karmester és a zenekar tagjai meghatódva gratulálnak Emmának, a teremből szűnni nem akaró vastaps visszhangzik.

Másnap a legnagyobb országos napilap első oldalán harangozza be az estről szóló tudósítást. Ettől kezdve kapkodnak Emmáért a koncertszervezők.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2013. január 25.