MAKACS FELHŐK BÚJTATJÁK A LENYUGVÓ NAPOT

MAKACS FELHŐK BÚJTATJÁK A LENYUGVÓ NAPOT

– Idd meg nyugodtan a kávédat, nem kerget senki – szólt száraz, fénytelen hangon férjéhez Lucy, és bal kezével megigazította a homlokán makacskodó tincset. 

Kinn még derengett. Fénycsíkok surrantak át a felhők résein. 

Ma is nyilalásra ébredt. Az utóbbi hetekben menetrendszerűen jelentkeztek a görcsös fájdalmak alhasában. „Belül valami titokzatos kór lappang” – gondolta, de férjének, Joe-nak egy szóval sem említette. „A férfiak ne tudjanak mindenről. Különben is, mi értelme volna a panasznak, úgysem tud segíteni.”

Joe merengve szürcsölte a kávét. Híg lötty volt, de meleg és kellemes aromája befurakodott a gondolatai közé.  Fia jutott eszébe és az, hogy az éjjel vele álmodott. Afganisztánban szolgál már másfél esztendeje. „Elvan a saját bajával. Talán biztonsági okokból sem jelentkezik. Skype-on hív, ha az anyját akarja látni, hallani. Rám kevésbé kíváncsi” – legyintett, s nagyot kortyolt a bögréből. „Csak azt tudnám, minek kell éjnek éjjelével felkelni, hogy az öreget meglátogassuk” – morfondírozott.

– Na, megittad? – csattant fel az asszony. Hangja érdesen csengett.

– Az előbb azt mondtad, ne siessek, igyam meg nyugodtan – szólt panaszosan a férfi.

– Ha rád hagyom, akkor egy évtizedig iszod azt a bögre kávét. Nincs időérzéked. Ha azt mondom… – hangja elakadt, mert férje tanácstalan arcán mosoly bujkált. Bambának és mulatságosnak látta. Akaratlanul hangos nevetésben tört ki. – Ráadásul olyan pofát vágsz, mint egy rühes majom – kacagott egyre hangosabban. 

– Mint egy rühes majom? Hát majom vagyok én, te, te… – tört ki a férfi, de nem folytatta, mert eszébe jutott, hogy a múltkor is valami hasonlón kaptak hajba, és két hétig nem tudta a feleségét megbékíteni. „Semmi humorérzéke nincs ennek az asszonynak” – gondolta, és lenyelt minden további szót.  „Az ördögbe is, az okosabb enged” – nézett felesége szemébe, s vágott még egy grimaszt.

– Hahahaaaa… – kacagott fel az asszony, és hangja rikácsolásba fúlt. – Gyere ide te, te élhetetlen, olyan muris vagy, még az alhasi fájdalmaim is elmúlnak!

– Milyen fájdalmaid? – kérdezte riadtan a férfi.

– Á, milyen, milyen… ne törődj vele, már nem is fáj.

– Fáj a hasad? Mióta? – komolyodott el Joe, és mozgásba lendült jobb keze, hogy megérintse feleségét. 

– Csak lassan, ne heveskedj – húzódott el férje elől Lucy, – azért még érzem.

A kocsiban is az asszony egyre sűrűbben jelentkező fájdalmairól beszéltek. Joe mindent tudni akart, s minél több részlet birtokába jutott, annál inkább nőtt benne az aggodalom. „Kerül, amibe kerül, holnap el kell menned az orvoshoz, ki kell vizsgáltatnod magad” – zárta a beszélgetést. 

Az ég alja megvilágosodott. Itt-ott fénytócsák csillantak a házak előtti harmatos gyepen. 

Déltájt már hazafelé tartottak. Az öreg Martint meglepte leánya és veje látogatása. Csak a hét végére várta őket. Szokás szerint nem születésnapján jöttek, hanem az azt követő héten. Még sohasem esett meg, hogy Lucyék az évforduló előtt köszöntsék fel. Meg is kérdezte lányától, mi ütött belé, hogy idén ennyire elsiette az ünneplést. „Nem jó ómen, ha valakit születésnapja előtt köszöntenek” – jegyezte meg kelletlenül.

– Jó vagy sem, nem tudom, most így sikerült. Ne idegesíts már, apa.

– Holnap az orvoshoz kell mennie, mert hetek óta fáj az alhasa. Ezért jöttünk a szokottnál korábban – fakadt ki Joe, és segélykérően feleségére pillantott.

– Egy frászt! – csattant fel az asszony. – Semmi köze a szülinapodnak az én fájdalmaimhoz!

– Jaj, Istenem, Istenem, mi lesz velem, ha megbetegszel – nyalogatta száraz ajkát az öreg, és kezét tördelve nézett lányára. Emlékképek peregtek le szeme előtt. Feleségét látta, amint átöleli az iskolába készülődő Lucyt. Önmagát fiatalnak. Életerősnek, vidámnak. 

– Csak ne aggódj! Nincs semmi bajom. Az én koromban már fájhat az embernek itt-ott, ugye, Apa? – veregette meg lánya az öreg vállát, majd hirtelen magához vonta, és szenvedélyesen megölelte.

– Ezzel aztán megnyugtattad apádat – sziszegte Joe a fogai között, és elfordult, nehogy elérzékenyüljön a jelenettől.  

A gépkocsiban percekig hallgatták a motor egyenletes moraját.

– Ha megöregszünk, vajon ki viseli a gondunkat? Azt hiszed, Larrynek eszébe jut törődni velünk? – kérdezte a férfi keserű hangon.

– A fiadat hagyd békén, ne elégedetlenkedj örökké. Főleg ne tételezz fel róla olyasmit, amire egyelőre semmi okod. A mi fiúnk, ha visszajön abból a pokolból, igenis törődni fog velünk! Érted?! Vésd a fejedbe: jó gye-rek! Számíthatsz rá. És rám ne féltékenykedj! Igenis, velem szeret beszélni. Minden gyerek az anyját szereti elsősorban, aztán az apját. Mit kell ezt százszor elismételnem! – emelte fel a hangját az asszony.

Joe jobbnak látta, ha nem bocsátkozik vitába. Egymás után kétszer is belemarkolt a kormányba, mintha ahhoz, hogy az út jobb oldalán tartsa a kocsit, csak erre a mozdulatra lenne szüksége. 

– A benzinkútnál állj meg! – parancsolt rá a feleség. – Ma nem főztem. A hot dogot kiszedtem a mélyhűtőből, mielőtt elindultunk volna otthonról. Kellene hozzá néhány kifli. 

Kettőjük között újra a motor moraja töltötte be az űrt.

A benzinkutas megütközve nézett Joe-ra. 

– Mióta tartunk mi kenyérfélét? 

– Rendben, csak ne kiabálj te is velem – legyintett a férfi, és vissza akarta gyömöszölni a zsebébe a húszdollárost, de keze megállt a levegőben. Kettőt pislogott, amikor meglátta a Powerball hirdetését: „A mai húzás Jackpotja: 500 millió dollár.” Az ötszáz millió hatalmas, kerek, virító számokkal nézett vissza rá. 

– Ezért a húszasért adj már nekem egy Powerball-sorsjegyet – fordult a kiszolgálóhoz. 

– Tessék – nyújtotta át a szelvényt a férfi, s már fordult is a másik vásárlóhoz.

Kifele menet Joe rápillantott a sorsjegyre, minden számot tüzetesen megnézett, majd zsebre vágta a papírost.

– Nincs kenyérféléjük – mondta az asszonynak, miközben elhelyezkedett a sofőrülésben.

– Na, tessék, ebben a globalizált világban még azt is megértük, hogy a benzinkút üzletében nem lehet kiflit vásárolni! – csatolta vissza biztonsági övét Lucy.

– Majd kiszaladok a sarki boltba – gyújtotta be a motort a férfi, és kigördült az útra.

Vacsora közben Lucy alhasi fájdalmai kiújultak. Arca görcsbe rándult, s szeme égni kezdett. Joe későn vette észre, hogy valami baj van asszonyával, annyira belefeledkezett az evésbe. 

– Mi van veled? – ugrott fel kétségbeesetten az asztaltól.

A mentők a telefonhívást követő percekben érkeztek a házhoz. A szirénázó és fényeit villogtató kocsi a garázs előtti aszfaltszőnyegen parkolt. A mentőorvos döntött, a beteget azonnal a sürgősségi kórházba kell szállítani. 

Joe megdermedve nézett feleségének fájdalomtól eltorzult arcára.

Pillanatok múlva, mint aki éppen észbe kapott, a hordágyvivők nyomába eredt.

– Nem hagylak egyedül, mindjárt megyek én is! – kiáltotta, és beszaladt a házba.

Az előszobában fura érzése támadt. Testét könnyűnek, légiesnek érezte. Még egy lépés, és a levegőbe emelkedem – gondolta. A levitációról régi könyvekben olvasott. Varázserőként jelent meg képzeletében. A súlytalansági állapot érzete azonban másodperceken belül elmúlt. Lelkébe mély szomorúság költözött. 

Egy darabig meg sem moccant, a nappali plafonján függő csillár villanyégőit bámulta. Úgy érezte, a fény arcán keresztül a testébe szüremkedik. 

Valamivel később már a kocsiban ült. A kórházhoz hajtott. Bekapcsolta a rádiót. Híreket mondtak. A bemondó mély baritonhangja nyugalmat sugárzott. „Illinois állam déli részén ma tornádó söpört végig, a világpiacon a nyersolaj hordónkénti ára újra 100 dollár fölé emelkedett, Kabulban a délutáni bombamerénylet áldozatainak száma még ismeretlen. A támadásban amerikai és kanadai katonák, valamint civil lakosok vesztették életüket. Több mint ötvenen megsebesültek.” Az utolsó hír hallatán Joe megrezzent. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy tekintetét ne vegye le az útról.

A hírek után James Blunt Tears and Rain zeneszámát játszották be. Joe magába feledkezve hallgatta. 

A kórházban megtudta, hogy feleségét egyenesen a műtőbe vitték. Sokáig téblábolt a folyosón, majd az üres székek egyikére ült. Később az automatából hosszúkávét vásárolt. 

Arra ébredt, hogy valaki rázogatja a karját.

A sebész állt előtte. Arcmaszkja az álla alatt pihent. 

– Bocsásson meg, doktor úr, de… – mondta zavartan, s fel akart állni.

– Maradjon csak – mondta az orvos. – A feleségét megműtöttem. Baseball nagyságú daganatot távolítottam el. Amíg a laborból a szövettani vizsgálat eredménye meg nem érkezik, addig nem tudjuk biztosan, hogy a daganat jóindulatú volt-e vagy sem.

Joe egy ideig lehajtott fejjel hallgatott.

– Ön biztosan nagyon tapasztalt, így szemre is meg tudja állapítani, hogy jó- vagy rosszindulatú… talán – nézett a férfi a sebészre.

– Maradjunk abban, hogy néhány nap múlva megkapjuk az eredményt, s akkor többet tudunk – nyújtotta búcsúra a kezét az orvos. – A felesége jó állapotban van. Ma éjszakára az intenzív osztályra vitettem. Menjen haza, aludja ki magát – tanácsolta, s elment.

Joe aznap éjjel nem tudott elaludni. Az éjjeliszekrényen fekvő kislámpát negyedóránként felkapcsolta, majd eloltotta. Végül égve hagyta, hátha akkor elalszik. De nem jött álom a szemére, s a reggel fényei lassan megjelentek a hálószoba ablakában. Elhagyatottságot és elviselhetetlen erejű magányt érzett.

A nyitott garázsajtó mellett szomszédasszonya várta.

– Hogy van Lucy? – kérdezte aggodalmaskodva.

– Tegnap megműtötték. Az orvos azt mondta, daganatot talált a hasában, de megnyugtatott, hogy minden rendben lesz – válaszolt leverten Joe. – Most éppen a kórházba indulok. Néhány nap múlva többet tudunk.

– Annyira megijedtem, amikor megláttam a garázsfeljárón parkoló mentőkocsit – folytatta volna az asszony a beszélgetést, de Joe elindult a kocsija felé. 

– Egy szemernyit sem aludtam az éjjel. Fura félelem vett erőt rajtam, s az egész testem remegett.

– Nem csodálkozom. Ha ez velem történik, akkor… – szakította félbe a mondatot a nő, és nyugtalan pillantást vetett az autóba beszálló férfira.

Joe reggeltől estig a kórterem székén ült, és várta, hogy felesége kinyissa a szemét. Halkan beszélt hozzá. Emlékeket idézett fel házasságuk első éveiből. Hangjában kamaszos szeretet és ragaszkodás volt. Arról, hogy immár három éjjel álmatlanul feküdt az ágyban, egy szót sem szólt.

Lucy állapota a negyedik nap sem javult. Az orvos nem talált rá magyarázatot. Annyit mondott, bízik abban, hogy az asszony nemsokára magához tér, s áthelyezhetik az intenzív osztályról egy másik kórterembe.

Ötödik este hazafelé menet Joe a szemafornál várakozva rápillantott a benzinjelzőre. „Tankolnom kell” – gondolta, s amikor a lámpa zöldre váltott, rálépett a gázpedálra.

Ott állt a pult mellett, a zsebében kotorászott. A pénztáros a kéziraktár polcain rendezgette az árut, s kiszólt, hogy azonnal jön. Joe ráérően tovább kutatott felöltője zsebeiben. Az egyikben papírdarabkára akadt. Amikor előhúzta, s látta, hogy a nemrég vásárolt Powerball-szelvényt tartja a kezében, halványan elmosolyodott. Az elmúlt héten kihúzott számokat a lottógép melletti kis pannón találta. 5, 26 31, 33, 34, 36 – olvasta. Gyorsan átfutotta szelvényének tíz sorát. A negyedik sor ötössel kezdődött. Visszafordult. A sor 26, 31, 33, 34, 36-os számokkal folytatódott.

– Itt vagyok – lépett a pulthoz a pénztáros. – A hatos kút volt az öné, nemde? – kérdezte, s választ sem várva folytatta – Huszonnyolc dollár ötvenöt centet kérek.

Joe egy másodperc erejéig felnézett, s bólintott, hogy rendben. A szelvényt gondosan eltette az irattárcájába, majd kártyával fizetett. Alighogy elhelyezkedett a kocsi plüssülésén, és beindította a motort, mérhetetlen örömhullám borította el. „Nem lehet igaz, ez nem történhetett meg!” – akarta kiáltani, s felötlött benne, azonnal visszahajt a kórházba, és elmondja Lucynak, vége az ínséges időknek, megnyerték a főnyereményt, az ötszáz millió dollárt! Ha meghallja a hírt, egészen biztosan magához tér! 

Mire kocsijával kikanyarodott az utcára, mámorban úszott. Kacagni kezdett, olyan hangosan, mint még életében soha. Hirtelen elhallgatott, riadtan nézett körül, vajon nem hallja-e valaki. Még azt hiszik, hogy megzavarodott. „Meg, meg, meg!” – kiáltotta, és dúdolni kezdett egy gyermekkorában hallott dalt. „Megfordulok, visszamegyek a kórházba, megmutatom Lucynak a szelvényt. Holnap pedig táviratozok Larrynek, intézze el, hogy hazaengedjék. Elvégre… „A mindenit, ötszáz millió dollár!” – szakadt ki belőle újra a kiáltás. „Ha Larry megérkezik, akkor együtt megyünk kiváltani a nyereményt. Aztán első utunk az autószalonba vezet, vásárolok neki egy piros Corvettet. És minden álmát teljesítem. Én leszek a mesebeli varázsló!” – ujjongott magában. „Holnap reggel arra kérem a dokit, ajánlja nekem az ország legjobb kórházát, mert oda akarom beutaltatni a feleségem. Kerül, amibe kerül. A pénz nem számít. Mire Lucy meggyógyul, és kijön a kórházból, addig Larryvel vásárolunk egy nagy házat a milliomosok negyedében. Szakácsot és két takarítót alkalmazok. Meg egy sofőrt. De akkor már egy Rollce-ot is beszerzünk. És világkörüli útra megyünk. Rómában hat hetet töltünk, Skóciában pedig kastélyt bérelünk. Olyat, amelyikben szellemek járnak.  Larryt is magunkkal visszük. Biztosan leszerel addig. Megházasítjuk. Találunk neki egy jó partit. Egy gazdag lányt abban a negyedben, amelyikben megvesszük a házat. Lucy meg én megkérjük őket, legalább három unokát tervezzenek be. Jó, megelégszem kettővel is. Én meg keresek magamnak egy fajkutyát. Egy Huskyt. Ezüst szőrűt. Reggelente kiviszem sétálni a parkba. Mert biztos lesz a közelünkben park is. Ezt a munkát nem bízom a személyzetre. Apósomat pedig magunkhoz vesszük. Tejben-vajban fürösztjük. Hátralévő napjaira nem kell már semmiért aggódnia, mindene meglesz. Azt mondom az öregnek: „Tata, csak szóljon, én minden kívánságát teljesítem.” Biztos csodálkozni fog. Nem, nem mondom meg neki, honnan van a pénz. Minek mondjam. A fontos az, hogy van. Nem kell mindenről tudnia.”

Észre sem vette, s a házuk elé ért. Felhajtott a garázs előtti parkolóba. Bekapcsolta a világítást az utastérben, rockzenét keresett a rádióban, majd hátradőlt az ülésben. „És ha mégsem jó számokat néztem meg?” – rándult össze a gondolatra. „Igen, mielőtt bármit is tennék, újra ellenőriznem kell azokat. Istenem, hogy lehetek ilyen ostoba?”

Remegve gondolt a holnapra, amikor bemegy a központi sorsjegyirodába, s ellenőrzi a múlt heti húzás eredményét. „A végén mindent elrontok a kapkodásommal” – gondolta, s idegesen kiszállt a kocsiból. 

Izgatottan lépett az előszobába. Nem úgy, mint máskor, most cipővel gyalogolt a nappalin keresztül a konyhába. A jégszekrényből ásványvizet vett elő, s megtöltötte poharát. Tekintete a konyhaasztalra esett. „Persze, persze, ez eszembe sem jutott!” – mondta ki hangosan, s beindította a számítógépet.  

Három különböző honlapot keresett fel. Mindegyiken ugyanazokat a nyerőszámokat találta: 5, 26, 31, 33, 34, 36. 

Ismét elhatalmasodott benne az öröm. Most már biztos, semmi kétség, megnyerte az ötszáz millió dolláros főnyereményt! Ki akarta kapcsolni számítógépét, amikor eszébe jutott, a Skype-on üzenetet hagyhatna fiának. Igaz, Lucy csak hétvégeken szokott vele beszélni, de ha netán kinyitná a programot, elolvashatná rövid levelét.  Az üzenősávba ezt írta: „Kedves Larry! Anyádat öt nappal ezelőtt bevitték a kórházba, megműtötték. A sebész azt mondta, az operáció jól sikerült, de anyád még mindig nem tért magához. Az orvos ma este azt tanácsolta, ne aggódjak, mert ilyesmi, ha ritkán is, de előfordul. Neked megvallom, egy kicsit be vagyok tojva. Nem szeretném őt most elveszteni…” – itt megállt, s néhány pillanatig elgondolkodott, majd kihúzta az utolsó két mondatot. Így folytatta: „Továbbra is bízom benne, hogy anyád rendbe jön. Ma is olyan jól nézett ki. Egyáltalán nem volt sápadt. Beszéltem hozzá, mondtam neki, mennyire szeretem, s hogy nem tudok nélküle élni…” Keze megállt a billentyűzet felett, majd pontot tett az „élni” szó után. Könnyek peregtek végig az arcán. Az ölébe tett kezére hullottak. Parázsként égették az ujjait. Egy darabig mozdulatlanul ült, majd folytatta a szöveget. „Azt is meg akartam írni neked, hogy egy rendkívüli fordulat állt be az életünkbe. Ma este tudtam meg. Nem írom ide, nehogy más is elolvassa. Kérlek, ha teheted, minél hamarabb gyere haza. Mondd azt, hogy édesanyád nagyon beteg, s mellette kell lenned. Ígérd meg, fiam, mindent megteszel, hogy haza gyere. Nagyon várlak!” A „várlak” szót kijavította „várunk”-ra. Majd elküldte az üzenetet.

Visszament az előszobába, levette a cipőjét, majd vetkőzni kezdett. Leheletkönnyűnek érezte a testét, az öröm angyalait látta maga körül. 

Be sem kapcsolta a televíziót, úgy aludt el.

A reggeli csúcsforgalom miatt nyolc után ért a kórházba. Egyenesen az intenzív osztályra sietett. Amikor belépett a kórterembe, látta, hogy Lucy ágya üres. A szíve a torkában lüktetett. Aztán arra gondolt, Lucy magához tért, és, ahogy az orvos ígérte, áthelyezték egy másik terembe. A folyosón ismerős nővért pillantott meg. 

– Jó reggelt, asszonyom! A feleségemet keresem. Az intenzíven, a 33-as kórteremben feküdt, nem tudja, hova helyezték át? – kérdezte izgatottan a negyven körüli nőt. Az értetlenül nézett rá, s azt tanácsolta menjen a folyosó végébe, a tudakozóhoz, ott majd eligazítják.

A pult mögött Joe egy fehér sapkát viselő fiatal nőt talált. Elmondta, kit keres. A nővér megkérte, üljön a fal melletti székek egyikére, majd ő szól az orvosnak. 

A férfi még kérdezni akart valamit, de a nővér megfordult, és eltűnt a szemközti ajtónyílásban. 

Nem volt mit tennie, leült. 

Furcsának találta az előbbi jelenetet. Azon tépelődött, miért kell az orvost szólítani, nem lett volna egyszerűbb, ha megmondja a kórterem számát?

Nyílt az ajtó. A sebész komor arccal közeledett. Joe felpattant a székről, s elébe sietett. 

– Jó reggel doktor úr! A feleségemet keresem – mondta –, nem találtam az intenzív osztályon. 

– Kérem, jöjjön velem – intett az orvos.

A kis helyiségben, ahova beléptek, mindössze egy íróasztal és három szék volt.

– Kubrik úr – mondta lehangoltan a sebész –, felesége ma hajnalban elhunyt. Mi mindent megtettünk… komplikáció lépett fel… a hasüreg… amit mi sem értünk… 

Joe fülébe csak szófoszlányok jutottak el, s visszhangoztak még akkor is, amikor belépett otthonába. Alig csukta be maga mögött az ajtót, megszólalt a bejárati csengő. A küszöbön szomszédasszonya állt. Kezében levelet tartott.

– Két egyenruhás férfi kereste önt, Kubrik úr. Talán félórája sincs, hogy elmentek. Mondtam nekik, ön a kórházban van, s csak este jön haza. Megkértek, adjam át önnek ezt.

Késő délután tért magához. 

A levél, amelyben az állt, hogy Larry soha többé nem jön haza, a szőnyegen hevert.

A kisszobába támolygott. Az asztalfiókból borítékot vett elő, ráírta apósa nevét és címét, beletette a sorsjegyet, bélyeget ragasztott rá, kiment az utcára, és bedobta a házával átellenben lévő postaládába. 

A garázsban percekig kutatott, majd visszatért a konyhába. Szeglövő pisztolyát bal halántékához emelte, és miközben meghúzta a ravaszt, az ablakon keresztül látta, hogy makacs felhők bújtatják a lenyugvó napot. 

 


Megjelent: Irodalmi Jelen, 2014. április 8.