SZOMBAT

A Poppschitz házaspárnak nem született gyermeke.
Márton és felesége mindennel megpróbálkozott, még ráolvasással is. Hiába, Lizett nem esett teherbe. Kikérték a padre véleményét, ám ő nem tudott tanácsot adni. A falu orvosa mindkettejüket megvizsgálta, erősítő porokat írt fel. Ezek sem hozták meg a várvavárt eredményt. „Van itt elég gyerek a környéken, örökbe kéne fogadniuk egyet” – javasolta a patikus. De még a legszegényebbek között sem akadt, aki lemondott volna valamelyik csemetéjéről.
Végül beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Márton naphosszat a földjén dolgozott, Lizett pedig a baromfikkal bajlódott, s a háztartást vezette. Életük csendesen folydogált, különös esemény nem zavarta meg.
Egy szombati napon Márton horgászfelszereléssel tért haza. A kamrába akart surranni vele, de Lizett észrevette.
– Mit cipelsz ott suttyomban? – állította meg a férjét.
– Semmit, semmiség az egész, csak a horgászáshoz…
– Ha szabad tudnom, mióta horgászol? Honnan vetted a botokat?
– Megrendeltem őket a boltosnál.
– Erre költöd a drága pénzünket? – fortyant fel az asszony.
– Erre hát, szükségem van egy kis kikapcsolódásra – vonult Márton sértődötten a kamrába.
Ettől a naptól kezdve a férfi szombatjait horgászással töltötte. Hajnalhasadáskor felpakolt, kigyalogolt a folyóhoz, csalit dobott be, etette a halakat, ahogy a filozófus szórja a világba gondolatait.
Hetek múlva megtalálta a parton azt a helyet, ahol jól harapnak a halak. Estére hat-hét tüskés ráját is kifogott. Mint a hadjáratból hazatérő győztes katona, úgy vonult be zsákmányával a házba.
Lizett kezdetben gyanakodva, kétkedve szemlélte férje szombatonkénti kirándulásait. Hiába magyarázta a férfi, hogy a magány és a csend, mint a héricsfű, meggyógyítja az ember lelkét, nem hitt neki. A hazahozott halak húsa viszont ízletes volt, s ez lehűtötte az asszony kedélyét. Lassan helyreállt közöttük a béke.
Az ötödik vagy hatodik szombaton történt. Délelőtt átjött a szomszéd özvegyember­ – jó erőben lévő, ötven év körüli férfi. Szakajtónyi tojást hozott ajándékba. „Nem győzöm fogyasztani őket. Maguk legalább ketten vannak” – adta át a kosárkát Menelaos.
Ahogy múltak a hetek, a szomszéd egyre több időt töltött Lizettel. Pajzán történetekkel szórakoztatta, sikamlós vicceket mesélt.
Az asszony kezdetben elhárította Menelaos közeledését, de egy esős szombati délelőttön a férfi karjában találta magát. Vérének forrósága, a fellángoló szenvedély minden ellenkezését legyőzte. A férfi erőszakossága, kitartó ostroma, ügyessége és jártassága a testi szerelemben elkábította, teljesen levette a lábáról. Már nem tudata, hanem érzékei irányították.
Odáig jutottak, hogy Márton még ki sem tette a lábát a házból, Menelaos már a közeli bokrokban megbújva leste az alkalmas pillanatot, hogy besurranjon az asszonyhoz. Nem egyszer, kétszer, hanem órák hosszat szeretkeztek, és még akkor sem tudtak betelni egymással.
Új fejezet kezdődött Lizett életében. Mint hajadon korában, újra álmodozott. Boldogan repdesett a házban. Sokszor azon kapta magát, hogy a szeretkezések újabb fogásairól, módjairól fantáziál. Hét közben pikáns és erőt adó ételek receptjei után kutatott, amelyeket aztán két szeretkezés között elkészített és feltálalt. Menelaos örömtől sugárzó arccal figyelte az asszony ügyességét, gyors keze járását, rátermettségét. „Sohasem volt ilyen szereleméhes nő az életemben” – állapította meg egy ízben. Testük úgy összeszokott, hogy már apró gesztusokból is megértették egymás kívánságát.
Márton mit sem sejtett. Szombat esténként szorgalmasan szállította haza egyre gazdagabb zsákmányát. Annyit azonban észrevett, hogy az utóbbi időben felesége kevesebbet, vagy egyáltalán nem zsörtölődik, ritkán ellenkezik vele. Jókedvű, és az ágyban is mintha fürgébb és találékonyabb lenne. Örömmel könyvelte el ezt a változást. Arra gondolt, az asszonyokban van valami kiszámíthatatlan, a férfiember pedig ne kutassa ennek okát, úgysem ér a gyökeréig. Minden jóért adjon hálát a sorsnak és a Fennvalónak.
Azon a szombaton Menelaos szerelmi gyönyöröktől kielégülten és kicsit ellankadva öltözködött. Lizett egy nagyobb lábosban kávét tett a tűzhelyre. Arra gondolt, többet főz, maradjon este hazatérő férjének is.
Már forrt a kávé, Menelaos kigombolt ingben a nadrágját készült felhúzni, amikor nyílt az ajtó, és egyik kezében botokkal, másikban nagy háló hallal Márton lépett a lakásba.
Tekintete először a félig meztelen férfira, majd a feleségére esett. Lizett felkapta a tűzhelyről a lábost, és tartalmát Menelaosra öntötte. A leforrázott férfi fájdalmában ugrálni kezdett, és torkaszakadtából óbégatott. Márton megrökönyödve figyelte, de a következő pillanatban a padlóra dobta botjait, a halakkal telt hálót, és a jajveszékelő ember segítségére sietett.
– Gyorsan olajat, a kamrából pedig a füveket, amiket égési sebre használunk! – parancsolta feleségének.
Minden igyekezete ellenére Menelaos fájdalmai egy óra múlva sem enyhültek. Olyan kétségbeesetten jajgatott, hogy Márton nem bírta elviselni. Meghagyta Lizettnek, hogy kenegesse, ápolja a sérültet, ő meg kiszaladt a pajtába, lóra pattant és elvágtatott az orvosért.
Fél óra múlva másodmagával lépett a házba. A doktor kérdéseire Márton azt válaszolta, hogy sajnálatos baleset történt.
Aznap este a pajtában ágyazott meg magának.
Húsz év múlva, egy szombati napon, onnan vitték be a házba és fektették a ravatalra.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2012. április 1.