A VÉGÁLLOMÁS

Lassít a vonatszerelvény.
Nyöszörögnek, majd felsikoltanak a fékek. Ahányan állunk, egymásnak dőlünk, mint rosszul felállított kuglibábok.
„Végállomás!” – szűrődik be kívülről egy kiáltás.
Talán ötvenen vagyunk a tehervagonban. De lehet, hogy többen. A menetirány szerinti bal sarokban öt halottunk hever. Két férfi és három nő. Csak egyiküket látom fiatalabbnak. Hosszú hajfonatát a feje köré csavarta. Tüzes arcát néha fény szeleteli. Ilyenkor ijesztően hatnak a vörös színű csíkok, mintha indiánkönyvből másolta volna ide az élet. Fekete ruhát visel és egy ugyanolyan színű szvetterfélét. A férfiak sokat engedték ülni. Azt mondták, nagyon beteg, szüksége van a pihenésre. Amikor lábra segítették, hogy egy kis friss levegőt vegyen, visszaesett az őt támogatók karjaiba. Arca megvillant egy pillanatra az egyik fénycsíkban. De már nem vörösen csillant, hanem közömbösen, mint egy tárgy, mely elnyeli a fényt. Ő volt az utolsó, akit órákkal ezelőtt fektettek a sarokba a többi mellé. Valaki szürke, rozsdafoltos pokrócfélével takarta le őket.
Odakinn süt a nap. A repedéseken és a levegőnyílásokon becsordogál a fény. Egy-egy rémült, fáradt arc szeletét tárja fel előttünk. Felszabdalja azt, akire rávetül.
Nagyot döccenünk, mielőtt megtorpan a szerelvény.
Egyre erősödő hangok hatolnak át a deszkafalakon. Hatalmas robajjal nyílik ki a tolóajtó. A friss levegő illata azonnal elbódít. Anyám mellettem ül, felhúzott térddel. Fogja a kezem. Amint feltárul az ajtó, olyan erősen megszorítja, hogy a fájdalomtól majdnem elkiáltom magam.
„A munka szabaddá tesz” – olvasom a feliratot. „Hová érkeztünk, anya?” – kérdem, s most már én szorítom a kezét. Nagyon szorítom. Olyan erősen szeretném, hogy neki is fájjon.
Félek.
A vagonokból lekászálódókat dühös, mocskos szavakat kiabáló, gépfegyveres katonák taszítják, lökik, ütik a nyár végi szél seperte peronra.
Értem, amit mondanak, mert édesapám gondoskodásából nemcsak latin-, de német- és franciaórákra is jártam.
Fordítom anyának, amit hallok.
A hosszú, meggyötört embertömeg szabálytalan, tömött, szürke sorokban hullámzik. Kutyaugatással keveredő vezényszavak mindenütt.  
„Ez a Regál, fiam” – suttogja anyám.
„Az jót jelent?” – kérdezném, de nem teszem, inkább forgatom magamban a betűket, keresem jelentésüket. Szétszedem őket, majd újra és újra összerakom.
Előttünk valaki összeesik.
Az egyik katona odaszalad, és belelő a földön fekvőbe. A lövés zajára becsukom a szemem.
Lassan haladunk előre.
A peron elején magas tiszt áll. Kezében pálca. Azzal int azoknak, akik eléje érnek. Egyesek jobbra, mások balra tartanak. Én már nem is pipiskedem, mint az egyik lány előttem. Megyek anyával. Örvendek, hogy együtt maradhattunk.
Könyörgés, sírás, jajveszékelés mindenfelől. Szorítom, nagyon szorítom anya kezét, azt akarom, hogy egyek legyünk.
Az emberhullám magával ragad. Már abban a teremben vagyunk, ahol a csomagjainkat kell letennünk. Itt már nincs olyan nagy lökdösődés. De lehet, csak nekem tűnik úgy.
„Jegyezzék meg, hol hagyták a dolgaikat, hogy fürdés után biztosan megtalálják” – figyelmeztetnek itt is, ott is.
Egy másik teremben kopaszra nyírnak, majd le kell vetkőznünk. Szégyellem magam. De mindenki hangtalanul hámozza le magáról a szennyes ruhadarabokat. Anya is.
Ott állunk a vízrózsák alatt. Míg várjuk, hogy megengedjék a vizet, behunyom a szemem, látom a bérházunk négyszögletes udvarát. A kedvenc leshelyemen rejtőzöm, a vaskorlát mögött. Onnan szemlélem a világot. Látom, ki jön be a házba, és kihez igyekszik. Ők nem látnak engem, mert leguggolva észrevétlen vagyok. Észrevétlen, mintha nem is lennék. Csak én szerezhetek tudomást arról, mi történik az udvaron és a folyosókon.
Egyedül én.
Kiváltságos helyzetben vagyok.
Néha, mint most is, sokáig nézem az eget. Tekintetem fennakad egy lassan kúszó bárányfelhőn.
Felkapaszkodom rá, és elúszom a hátán.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2013. január 14.