El nem küldött levél Marcel Proustnak

Az emlékezés függőkertjében 
visszhangzik a madárének, 
vonatfütty díszíti a reggel hangjait,
láthatatlan falak cserélnek helyet a gondolatban.
Az értelem nem felejt,
a bordákra, a térdekre, a vállakra emel, 
álomból épít kikeletet.
A combray-i madárfészek 
a pillanat morzsáit őrzi, 
a magány képlékeny formáit,
a baldachinos ágy napfényfoltjait.

A múlt az örömszerzés tárháza,
gondolataiba fogódzik az ember,
érdekes dolgokra, olvasmányokra, 
versre reflektál:
az erkölcs is gyűlöletes olykor.

Mennyire összeér, egymást követi
a kíváncsiságot gerjesztő történések körhintája,
a szédítő szárnyalás, 
a szív remegése,
a laterna magica mozgó képei,
az érthetetlen igyekvés,
a mohó szenvedély: 
megmenteni mindent, ami egyedi.

A vágynak bűne van, és illata,
Röngöl^*-sugara 
átvilágítja, 
ami átvilágíthatatlan,
láthatóvá teszi 
a színes virágszirmokat,
és azt is, 
ami az idő vizében a legmélyebb, 
a legmulandóbb,
a legtitkosabb, 
a legvéletlenebb.

Boldog, aki a bizonytalanságban
képes ráeszmélni egy emlékre,
majd megfürödve benne,
a szüntelen megfelelési kényszerben
mindennek meg is felel.

Swann még gyászolja halott feleségét,
sejtheted fájdalomba merevedett arcát, 
az idő, ha vászonra vetíted,
megőrzi a parkban tett sétát,
és a mondatot: Ej, hiába, drága Amédée,
mégiscsak szép ez az élet!

A számkivetettségben 
fellélegeznek a szavak,
az érzelemnek mitológiája van,
töprengéshada,
a talány aranyselymét lobogtatja,
mint harci zászlót, ha rohamozni akar,
látod a fényszálak rostjain átszüremkedő
guermantes-i árnyakat?

Ablakfüggönyök mögött,
ébredések forgószelében
hiába panaszkodtál, gyötört a bánat,
és fájt: nincs hajlamod az írásra,
le kell mondanod 
az irodalmi dicsőség reményéről, 
ami tollad alól kikerült,
vetekszik a halhatatlansággal.