EL NEM KÜLDÖTT LEVÉL ORBÁN OTTÓNAK

Az imént jutott eszembe,
idén áprilisban ünnepeltük
az ötven évvel ezelőtt megszűnt Beatlest,
a világ legsikeresebb beatzenekarát.
Jó, nem ünnepeltünk,
hanem emlékeztünk az elbűvölő dalaikra.
Persze most azt várnád tőlem, hogy olvadjak el,
végkimerülésig soroljam a rájuk illő
legszebb jelzőket, de nem teszem,
inkább Srínivásza Rámánudzsan
matematikai képleteit sorolom fel,
melyeket Namagiri házi istene
diktált neki éjjelente,
mert semmi sem lehet szebb a versnél,
csak egy matematikai képlet,
hiszen sok határozott integrál van,
aminek, tudjuk, véges az értéke,
ám az eddig ismert módszerekkel
azt lehetetlen volt meghatározni,
de Rámánudzsan fő tétele
segített, hogy a határozott integrálok közül
sok kiszámíthatóvá váljék
egyrészt a matematikusok,
másrészt az opportunista világ számára is,
amelyben, igenis, a fáknak van lelkiismerete,
tűrőképessége, és ha megszállja őket a nosztalgia,
oly meghatóan és szomorúan integetnek
zöldbe borult lombjaikkal,
az arra sétálót is mélyen megihletik,
aki esetleg verset ír arról a délutánról,
amelyben sziszifuszi gondokat akart
levetni magáról,
és szabadjára engedni végre
az emberiségben évszázadok óta
felgyülemlett szenvedélyt,
mintha csak az övével tenné,
lidércfénybe öltöztetné,
és tüzet csiholna a fogalomban,
az izzó aggodalomban,
mert milyen az ember,
kitartóan jobb időkre vágyik,
amikor senki sem néz oda,
kisurran a kommunizmus nyitva felejtett kapuján,
és máris szapulja a gazdagokat, a panamázókat,
az ingyenélőket, a vad tőkéseket,
kést tartana a nyakukhoz,
nyissák már meg számára is
a jobb megélhetés lehetőségeit,
a fáradságos munkáját fizessék meg becsülettel,
ne csak a mézesmadzagot húzogassák
a szagokra amúgy is finnyás orra előtt.

A türelem fürtjeit visszatükrözi arcunkba a savanyú,
könnyízű történelem:
száz év óta szedték darabokra hazánkat,
Magyarországot
a franciák, az angolok, az olaszok…
Itt állunk, Ottó, az azóta eltelt századik év utcasarkán,
és nem tudunk mit kezdeni magunkkal,
megbénít a metsző fájdalom, elönt a tehetetlenség dühe,
ha eszünkbe jut,
és mindig eszünkbe jut,
mert hogy lehet ezt elfelejteni,
hogy volt kezünk, karunk,
feledni nem tudjuk soha, hogyan bántak el velünk,
hazánkkal, népünkkel az akkori hatalmasok:
Georges Clemenceau, David Lloyd George,
Vittorio Emanuele Orlando, Thomas Woodrow Wilson;
igaz, az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa
a mai napig sem ratifikálta a Trianonban
ránk erőszakolt tragédiát: nemzetünk
„lehet-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg”.
Ma pedig az Unióban mindenki megjátssza magát,
úgy tesz, mintha semmi sem történt volna
száz évvel ezelőtt,
feledésbe süllyed, ami volt,
– örvendj, hogy ezt már nem láthatod, hallhatod –,
ahányszor csak tehetik, elverik rajtunk a port
a liberalizmus ópiumába szédült fölényeskedők.
Hiszem, a történelem végül minket igazol,
mert nincs és nem volt a földkerekségen
olyan ország és nemzet, amelyet ennyire
és ilyen igazságtalanul
kifosztottak és megcsonkítottak volna.
Szolgáltass nekünk igazságot, Magasságos,
add vissza, ami a miénk!
Orvosold a velünk történt igazságtalanságot!

Ismeretlen szorongás hajtja ma a történelem kerekét,
egy új pandémia,
új őrület és serdülő félelem ül a fák ágaira,
s ha kinézünk az ablakon,
nem látjuk a közelgő nyár fényeit,
csak a gondolat csataterein csillan meg
a könnyű páncélba bújt magányos lélek,
nyalogatja véres ujjait.
Kinn, a reptereken, vesztegzár alatt,
mint kókadt szárnyú madarak,
a futópályán sorakoznak egymás mögött a repülők,
és éneklik a Marseillaise-t,
nyugtalan, zabolátlan szél vágtat irányukba,
mint egykoron Mohács felett.

Kedves Ottó, nagyra becsült költőbarátom,
a mi drága Attilánknak is megírtam korábban,
hiába kívántuk, hiába akartunk jobb világot,
elment a vers, nem lett belőle osztályharcos!

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2020. június 3.