A HASZONTALAN TÁSKA

A HASZONTALAN TÁSKA

 

Kiábrándító, hogy Novak Djokovic kikapott
Nick Kyrgiostól a mexikói tenisztornán.
A hírt a CNN-en láttam, s rögtön elment a kedvem.
Az Australian Open után, ahol a világrangsorban a 115.
játékos búcsúztatta az első megméretkezésen, reméltem,
még nincs vége Djokovic magasan szárnyaló karrierjének,
bíztam a szerb férfi akaratában és sziporkázó játékában,
hogy megújult erővel visszatér, s szétveri ellenfeleit,
Murray-t s a többieket.
Most viszont lelombozódva
tekerem a bicikli pedálját a tornateremben,
s az emlékek gödréből kifordul az a pillanat,
amikor a szabadkai városházán jártam,
valaki megmutatta,
hol esett be az amerikai gépről ledobott bomba,
de nem robbant fel,
csak átszakította a mennyezet kupoláját.
Fura dolog, hogy éppen ez jutott eszembe
Djokovic kapcsán,
s nem az acapulcói reggeli séták elevenedtek fel újra,
az öbölben matató halászok álmos készülődése,
az utcai árusok lomha mozdulatai,
az összetekert lepényből kicseppenő avokádó,
a szakadt hálót javítók igyekezete,      
vagy a quabradai sziklaugrók bátorsága,
akik harmincnyolc méter magas szirtről
vetik magukat a mélybe,
csak előbb az oltáron pihenő guadalupéi Szűz Mária
segítségét kérik, de hányan és hányszor naponta,
vagy a machetével felvonuló parasztok tiltakozása
a hatalom valamilyen intézkedése ellen,
s míg nyolcan egy vonalban menetelnek,
az arcukra írt elszántság visszfénye
az esőáztatta sugárúton,
nem tudja az ember,
melyik láncot, béklyót, gúzst, kötést oldja ki,
hiszen, ha az egyikből kibújik, száz másik várakozik rá,
utópia ezek nélkül elképzelni a világot,
szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdetni,
mindig rossz kézbe kerülnek a termelőeszközök,
s az egyenlőségnek még esélye sincs,
hiába papolt erről Erich Fromm1958-ban egy tévéadásban,
amelyben Mike Wallace faggatta, olyan áttetszőnek
és mesterségesnek tűnt ez a filozófus a YouTube filmjén,
képmutatónak,
ha látta volna szegény Spinoza vagy Hume,
ezt az okoskodó semmitmondást világunkról,
ahol szerinte csak a kétkezinek van értelme,
egyedül az ő munkája a fontos,
hallotta volna ezt Arthur Miller Willy Lomanje,
és az a sok százezer ügynök, aki felvirágoztatta Amerikát,
s nem engedte meghalni az amerikai álmot,
vajon ők mit mondtak volna Mister Frommnak,
megingathatatlan hitük és akaratuk, rögeszmés munkájuk
mit sem érő, illanó füst az égen?     
Mit mondtak volna a haszontalan táskáról,
mely Fromm szerint nem kell senkinek,
mégis rátukmálják boldog-boldogtalanra a salesmanek.
Mit szólt volna ehhez az ideális társadalmat szervezők
frankfurti csoportja, a megrögzött szocialisták:
Adorno, Horkheimer, Marcuse, Lukács György,
hogyan magyarázta volna ezt a sikerorientáltságra
berendezkedett gazdaságot,
számukra érték lett volna-e az a fránya táska,
vagy csak a globalizált és elidegenedett ember szimbóluma,
amolyan Ginsberg-féle álom,
kiáltás az angyalfejű hipsterekért,
hogy kapcsolják már rá a csillagdinamókat
a mennyei éj gépezetére?