HOZZÁD IGYEKSZEM

Simogató 

Ma puha szellővel takaróznak a virágok,
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

 

 
Randevú

Valahol megállok és várok reád.*
Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,
több mindent akar egyszerre megvilágítani,
mint a szív,
ha frissen szerzett örömmel jóllakik,
kapkod ide-oda, és mohó nyugtalansággal
szeretne betelni.
Betelni, örökre.
Betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,
a szürke árok felett
a fejüket csóváló fűzfákig,
a néma homályig, hol az est tigrisei
fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják
tágra nyílt orrlikaikba, ne csak sejtelem,
éhség korbácsolta kíváncsiság űzze őket,
a génekbe kódolt vadászösztön kényszere,
hanem a halált okozó harapások átgondolatlan
vadsága, a ragadozó légies, szökkenő kegyetlensége,
a türelmetlen remegés lángja,
ha szalmába kap sárgáslila fénye,
mint nyíló állkapocs ráharap mindenre,
mi elébe hull.
Fölényesen, férfi-gőggel futkos a szél körülöttem.
Valahol megállok, és várok rád.
Addig, míg beteljesülsz.
 
* A dőlt betűs sorok idézetek Walt Whitman Ének magamról című költeményéből, fordította Gáspár Endre


 

Effundam spiritum meum

A fényfoltos nyárból csak te hiányzol.
Forr a vér, tobzódnak eretnek álmok.
Vak tér, és merő képzetek, szememben
merev pillanat, a szél meg sem rebben.
 
Mint aki rejtett múlttal bíbelődik,
nem érzi a bőrén matató semmit,
a tested tüzes illatát és ízét
kutatom mindenben, öled örömét.
 
Míg sejtjeimbe szeszély és szenvedély
költözik, parttalan nyár, tündöklő éj
vigyázza lelkem vérvörös tájait.
 
Tarts velem, megőrzöm forró csókjaid.
Részegít melled illata: ópium.
Még egyszer effundam spiritum meum!
 

 
Szürke nyári ég

Hozzád igyekszem, vállat vonva, fenn
a szürke ég oldja bennem énekét.
(Mit ígér, ki naponta jajongva kel,
s ajtót nyit az éjre, mintha értenék.)
Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.
 
Esik. Lábadozik a szomorúság,
a félelem törékeny ágára ül,
szívemben elhervad a szó, ború szánt,
miért maradtam ily árván, egyedül?
       
        Míg igyekszem, szavak futnak énelém,
        szürke ég oldja bennem énekét.

 

Ne röppenj el 

Minden ölelésem egy világ,
minden ölelésed világok
világa,
részrehajló,
gyönyörök termését
ünneplő nász.
Holnap
újra kibontalak
a ragyogásból,
szemed fényét imádom,
ajkad bársonyán pihenek.
A végtelen tavában fürdetlek,
puha gondolattal
takarom be mosolyod,
hogy ne röppenjen el.

 

Novemberi elégia

Az élet kies halmai fölött
madár száll,
ez a szárnyalás
maga a szabadság, mondanád,
bejárod a dombokat,
hogy üres völgyekbe érhess,
a történések törmelékei felett
csak a gondolat éhes
verebei suhannak át,
tüzesen fellobog a láthatár.
Mi céltól célig vezet,
s benned utakat, hidakat emel,
utánzata a kinti létnek;
a nyűgös természeté e mell.
Belőle táplálkozol, tejét kortyolod,
szavaidat ebbe mártod.
Sebeid kötszerére csepegteted
fűszeres álmod,
a bizakodás könnyű deszkáiból ácsolsz
magad fölé eget.
 
Nyarak ékes kalásza hullat magot,
vidámsága őszbe borul.
A magány száraz gallyait égetik a kertben,
arcodra savas pernyéje hull.
Mint árva, ha éhes, és kenyérért kebelre szorul,
még imádsz-e úgy?

 

 
Levél

suttogásod oly meleg
benne van villanó mosolyod
forró leheleted
szemed tüzes fénye
a lángolás
mely átsegít az idő szakadékain
az öröm lázas türelmetlensége
a várakozás teli boldog kapkodás
a tenger türkizkék remegése
madarak szabad röpte
lombok halk zenéje
önfeledt nevetésed
ajkad szélén a kimondatlan szó
vörös rózsák lobogó vére
kitárulkozó lényed
a tavasz mely beteljesülésre vár
az örök igézete
a halhatatlanság

 


Megjelent: Irodalmi Jelen, 2022. február 14.