Illat; Arad; A lugasban hull a hó; Francesco Petrarca; Bridgetowni piacon – versek

ILLAT

Mesebeli fehér tájon

Bivaly-ködök vontatják a gond

Tartós szekerét; túl a váltón

Bakterház térdel: alázatom.

Mintha a minden rendben volna,

Az est árnya lassan moccan.

A kacéran csillogó sínpáron

Is vonat-idő araszol.

Ó, az éj tava kiapadt!

Lombok között buja szél

A fénynek új utakat kutat,

Míg el nem ér ajkamig a korom,

Lelkesedem álmos új korokon,

S mint itatóst átitat

A könnyű, illó áhítat,

A töprengés tinta illata.

Meglep vámos vágy hada,

A dombok kibuggyant mellére

Csorog a fény, a völgy álmatag,

Felcsendül a hangyaboly dala.

Erős vagyok, erős újra,

Erősödöm magányomban,

Bőröm, mint a dobok háta,

Koppan rajta pálca-bánat.

A semmi bőre ilyen,

Mint kilúgozott végtelen.

Fészkem felett a félelem

Fekete madara kereng.

ARAD

Költők a városokat keresik,

Tróját, Alexandriát, Budapestet,

Örök képzelet alkimistáit,

Vattában őrzött költői képeket.

Magányos fiúk, kedvük kohézis,

Feldúltak kocsmát, bordélyt, az Úr lelkét,

Katót, és gúzsba kötötték szerelmét,

Ami ebből vétetett – poézis.

Váltójuk volt a rozsdafoltos

Hold, vízzel hígították a rossz bort,

A kedvük ettől lett száz fokos.

Nem gyötörnek már újabb fóbiák

Trója, Alexandria, Budapest, most

Aradom a bearanyozott glóriám.

A LUGASBAN HULL A HÓ

Ülök a lugasban,

Torkomon a csend

Szorító keze.

A perc nyugtalan

Mókus. Ugrálna,

De nem lehet,

Nagy a hó.

Ülök a lugasban,

Mint akit a magány,

Lámpaoltás után,

A kertben felejtett.

Bemennék a szobába,

De nem lehet,

Nagy a hó.

FRANCESCO PETRACA

Az arquai dombok nem a hazám,

Itt és mindenütt idegen vagyok.

Jogot tanulni küldött jó apám,

Cicerót, Vergiliust olvasok.

Míg mind e táj szívemben ragyog,

Kísértettek ördögök, angyalok,

Átvészeltem Firenzét, Avignont,

Szonettnek apja mégsem én vagyok.

Mint ki mindezt már eleve érti

A nyelvem alatt latin szótagok,

Laura tekintete kísért végig,

Hol nincsenek vének sem fiatalok.

Ulisszeszi sors sorsomat kísérti,

Pádva felhőtlen egén ragyogok.

A BRIDGETOWNI PIACON

Színek, illatok friss zápora kopog,

Csillaggyümölcs sárgás-zölden vigyorog,

Kufárok szemén hideg álom-háló.

A teherautók, miniatűr minaretek,

Piaci pultok között árván tekeregnek.

Tört dobozok, szárazföldi uszályok.

Moccan a narancs, hogy jobban kilásson,

Gurul egy fejnyit lejjebb a rakáson.

Kókuszdió hasított kobakjából,

Tisztára mosott világ leve folyik,

Banán nyújtja felém kajla kezét.

Az élettelen est teste még langyos.

S ebben a zűrzavar-zivatarban,

Egy ében hölgy nagy, szomorú kalapja,

Legyezi a levegőt, és sorba áll.

Holdfény arcú lányka keze kezében,

Csókra nyújtott ajkáról mosoly rebben.

Barackot nyomok fényes homlokára,

Két dollárt lendülő, kis tenyerébe.

Rám nevet, szorongatja a bankjegyet.

Biztosra veszi, a pénzért a nagyi

Most az egész játékboltot megveszi.

Ahogy reméltem én is egykoron,

Ennyiért az egész világot megválthatom.