MAJORANA AZ ELKÖLTÖZÖTT SZANDRA MAY-T IDÉZI

MAJORANA AZ ELKÖLTÖZÖTT SZANDRA MAY-T IDÉZI

Olykor még visszanéz, ki elmenni készül,

és egyre gyakrabban önmagával beszél,

képeket pörget, a láthatatlant figyeli merőn,

vulkánok tüzét, füstjét imádja, és kész

megbocsátani a százszor megbocsáthatatlant:

a költözést.

Pedig mennie kell, ő is tudja,

hiába próbál új fészket rakni benne a remény,

emlékeket éget, emlékekben ég el,

a válság óráiban is a létezés öröméről,

az erős gyökerű tölgyekről regél.

 

Az idén is lehullatták a fák a lombjukat,

még egyszer, utoljára, hangtalan,

parttalan vidéken harangok konganak,

s a szürke ködből, mint aki világot váltana,

egy színész jelenik meg,

sárga rózsa kivágott szíve helyén.

Kezében bölcső, a másikban sétabot,

zöld a redingotja, arcát fanyar mosoly fodrozza.

Mögötte fehérbe öltözött hölgy lépdel,

ő Szandra May, közelebb jön, szinte libben,

a színész szemébe néz.

„Ha látod azt a csúcsot,

hová csak a lélek ér fel – mondja –,

ott csak a szél zenél,

de koncertjét átveszik az erdélyi hegyek,

városról városra visszhangozzák,

mit beszélsz.”

 

S akkor a fehérbe öltözött hölgy,

mint könnyű fátyol,

tovatűnik a lobbanó égben.

Zöld redingotjában némultan áll a színész,

és utána néz.

A szélbe súgja, mintha hallaná Szandra May:

„Erebosz és Nüx gyermekével ne egyezkedj,

fityiszt mutass neki, oboloszt ne fizess,

mint Héraklész, Thészeusz és Peirithoosz,

te is rábírod Kháront, ingyen vigyen át a Stüx folyón.”

 

 

*Kinde Annamária verseiben Szandra May a költőnő alteregója

 


Megjelent: Irodalmi Jelen, 2014. január 24.